Hetilap kereső

Buják Attila írása

Húsz éve ünnepelhetjük szabadon október 23-át. A 2010-es évnap – mint a miniszterelnök beszédéből kiderült – különleges volt. A győzelem forradalmi ünnepe. ’56 törekvései a fülkékben teljesedtek be. Miként viszonyuljon az utolsó európai munkásforradalomhoz a konzervatív, „keresztény-nemzeti” kormány? Ünnepelhetnek valaha közösen az eltérő politikai irányzatok hívei? Eörsi László történésszel, az ’56-os Intézet munkatársával BUJÁK ATTILA beszélgetett.

- Húsz év eltelt, szabadon ünnepelhetünk. S bár tévéműsorok, netes portálok, publikációk százai foglalkoznak a forradalommal és a megtorlással, ’56-ot súlyosabb csend övezi, mint a Kádár-korban. Mert „annak a csendnek” hangja volt. Október 23. ma már állami ünnep. Mindenkié és senkié.

– Vitatom ezt. A kiüresedés, az apály nem most, hanem az Antall-érában kezdődött, mára csak tetőzött. ’56 dögunalmas állami ünneppé korcsosult.

- Zászlófelvonás, zászlólevonás, díszszázad, forradalmi láng...

– És lassan visszaköszönnek az államszocialista korszak szervezett tömegrendezvényei.



- Kis ’56-os körök azért néha még összejönnek.

– Én is ezt szeretem. A félprivát magánünnepet. Amelyben van egy kis spontaneitás.

- ’89-ben még több ezer gyertya égett a pesti házak ablakaiban.

– És a mécsest mindenki maga gyújtotta meg. A ’89-es októbernek volt hangulata. A mai szorongó légkörhöz képest igazi felszabadulás volt. „Titkok” kerültek napvilágra, besüppedt sírhelyek, dokumentumok. Személyes ünnep volt, és közügy. A társadalom egy pillanatra – mint ’56-ban – egységes volt.

- Az egység a választás pillanatában meg is bomlott.

– Akkor még nem tudtuk, hogy visszavonhatatlanul. A tavaszi választáson már egyetlen ’56-os szervezet sem indult. Sem a Pofosz, sem a TIB. Esélyük sem lett volna. Az ’56-osok az ízlésüknek megfelelő rendszerváltó nagypárthoz csatlakoztak.

- ’56 hősei mára lettek ódon, múlt századi történelmi figurák. Nagy Imre cvikkeres, nyugdíjas bácsi, régi vágású öregúr. Kinek mond valamit a szó, hogy „reformkommunizmus”? Revizionizmus? Munkásosztály? A félelmes fogalom, hogy „Szovjetunió”?

– Láttam egy felmérést ’56-ról nemrég. A fiatalok enciklopédikus tudatlanságról tettek tanúbizonyságot. Bár kivételek vannak. Amikor a jogi karon a hallgatók az ’56-os pereket játsszák, kiderül, mennyire „átélik a hangulatot”. Azt viszont nem csodálom, hogy a terror légkörét ma már nem tudjuk átérezni.

- Már a kommunista kifejezésnél elakadunk?

– Jól tudjuk, hogy ez egyre üresebb propagandaszöveg. Amikor Gönczöt komcsizták a Kossuth téren, már nem volt miről beszélni. Nagy Imre kommunista volt, akként is halt meg.
A nyakló nélküli kommunistázás diadalt ül. A sztálinista éppúgy kommunista, mint a reformközgazdász vagy a liberális értelmiségi.

- Kiknek?

– Hát Orbánéknak. Az ő múltkritikájuk érzelmi töltéstől mentes, kiürült politikai PR. S mivel a miniszterelnök ügyes, tehetséges ember, ezt el tudja adni. Ebben is most jutott a csúcsra.

- Innen lefelé vezet az út?

– Az idei október 23-át nehéz überelni. Általa győzött a forradalom. ’98-ban Orbán még a „rossz börtönőr, jó börtönőr” hasonlattal (Rákosi kontra Nagy) kísérletezett. Nagy dobás volt. A rendszerváltás óta kevesen merték Nagy Imrét „foglárnak” nevezni. Orbán ezzel átlépte a Rubicont, s most eljutott a „fülkeforradalomig”.



- Az MSZP Kaposváron ünnepel, Nagy Imrét állítva középpontba. A Fidesz a Kossuth téren. Nincs elfogadott „nemzeti minimum”? Nem írható minden Orbán számlájára.

– Másnak is van ebben sara, de ’56 tudatos politikai deformálásáért ő tette a legtöbbet. Úgy használta, alakította a történelmet, mint egy fazonszabász. A 23-i Kossuth téri beszéd ilyen iparosmunka. Mindenkinek tudnia kellene, hogy a forradalom és a választási győzelem gyökeresen eltérő fogalom. A forradalom maga a törvényszegés, az állam erőszakos felbontása, míg a választás az alkotmányosság záloga. És mégis tetszést arat vele. Mellesleg elég bizarr látvány, ahogy nemzeti-konzervatív-keresztény államférfiak a forradalmat éltetik.

- Van a magyar társadalomnak megközelítően egységes ’56-képe? Van elvi jelentősége annak, ki esküszik Pongrátz Gergelyre, ki Maléterre, ki Nagy Imrére, és kinek mérce Mindszenty? Nem lehet őket egyszerre elfogadni?

– Sajnos ez lehetetlen. A magyarok csak az elfojtásban, a hallgatásban voltak egységesek harminc évig. Ez a legszilárdabb közös platform. A valódi „nemzeti együttműködés”. Egyúttal a zavarok fő oka.

- Mégis ismertünk néhány embert – nem sokat –, aki nem hallgatott.

– Maroknyi közösség volt, sokan ma is élnek. A Beszélő-kör volt a legismertebb társaság, amely napirenden tartotta ’56 ügyét. Lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy minden számban írjanak róla. A nyomasztó vita (kié ’56?) a rendszerváltás óta tart. A jobboldali pártok a forradalom keresztény-konzervatív elemeit hangsúlyozzák. Maga Antall gyakran nevezte Nagy Imre kormányát Nagy–Tildy-kabinetnek, bár Tildy szerepe szinte formális volt. A Fidesz „polgári forradalomról” beszélt, ami homályos fogalom, ha azt nézzük, mit értünk ezen.

- Kit tartott polgárnak a Fidesz?

– Orbán, ha polgári forradalomról (és a forradalmárokról) beszél, a polgári körök legradikálisabb (jobbra húzó) szárnyát mondja „polgárinak”. A legnekivadultabb szavazóit. (Sokan ma már a Jobbik táborát erősítik.) Politikatörténeti kuriózum polgárinak nevezni ezt a réteget. De a lényegre visszatérve: határozottan állítom, hogy a forradalom legkövetkezetesebb táborában a legtudatosabb szereplők baloldaliak voltak. A nyugati demokratikus rendet nem ismerték, a Horthy-rezsimet nagyon nem kívánták visszahozni. Az egyházi nagybirtokra sem esküdtek. Kollektív állami tulajdont akartak, munkás-önigazgatást. Két lényeges elemhez pedig csaknem minden résztvevő a végsőkig ragaszkodott: a nemzeti függetlenséghez és a szabad választásokhoz.



- A hazai baloldal ’56-ot máig frusztráltan, bűntudattal éli meg.

– Ez igaz. Az MSZP máig a hallgatás csöndjébe burkolózik. Nagy Imre mellett úgy-ahogy kiálltak, nevét és történelmi szerepét törvénybe iktatták. De ezzel kifújt. Gyurcsány tett egy kósza kísérletet az azonosulásra, ám szegény Horn – az ő múltjával – nem nagyon ugrálhatott. A szembenézéstől, a tisztázástól elzárkóztak, támadhatóvá tették magukat. Maszatolnak.

- A Beszélő-kör szellemi leszármazottja, a felmorzsolt SZDSZ az idők során elhagyta ’56-os radikalizmusát, martalékul dobva a szélsőjobbnak.

– Az SZDSZ ezt elszúrta. Népes ’56-os tagozata már megalakulásakor súlytalanná vált. A tájékozatlan szavazóknak a horni időkben úgy tűnt, mintha a liberálisoknak is lenne takargatnivalójuk.

- Változatlan a kérdés: miként ünnepelje a forradalmat a rendpárti, illiberális és „polgárinak” mondott Orbán-kormányzat?

– Létezhetnek közös értékek, amelyek jobb- és baloldalinak egyaránt elfogadhatók. A függetlenség, a hazaszeretet, a sztálinizmus lebontása, a szolidaritás. Erre lehet közös ünnepet építeni.

- De ma az ünnep tömény kampány. A 2006-os zavargássorozatot és a forradalmat állítja párhuzamba.

– Ami nevetséges. ’56-ban totális diktatúra ellen lázadtunk, reménytelen helyzetben. 2006-ban felcukkolt fesztiváltüntetők esti kiruccanását láttuk élő egyenesben. Szó sem volt diktatúráról, csak politikai utcaharcról. És persze hibát hibára halmozó rendőrségről. ’56 és a Szabadság téri dzsembori között van némi különbség.

- A kilencvenes évek elején arról panaszkodtunk, ’56 körül nagy a zűrzavar. Most annál nagyobb az apály. Ez a történet vége?

– Egyelőre.