Hetilap kereső

Aczél Endre írása

A Gripen vadászrepülőgépek beszerzésének története tele van politikai és katonai fűszerrel. Noha történetünk első részében a „kenőpénz – nem kenőpénz” aktuálissá lett rejtélyével foglalkoztunk, nyugtázni tartozunk, hogy ez az ügy – bármilyen izgalmassá válhat is egy ponton – mellékszál. Annak a Gripen-programnak ugyanis, amelyet a szocialista kormányzatok Orbán Viktor kormányának távozása után megvalósítottak, a svédek melletti elkötelezettség fenntartásán kívül szinte semmi köze az Orbánék által elterveltekhez. ACZÉL ENDRE sorozatának második, befejező része.

A történetet ott hagytuk félbe, hogy 2001. március 1-jén a HM „feladatszabó” értekezletén felszólalt Orbán Viktor miniszterelnök. Bár a kérdéses időben még érvényben volt az a szándéknyilatkozat, amelyet Szabó János kisgazda honvédelmi miniszter orosz (és német–amerikai) partnerekkel a magyar légierő birtokában levő, mindössze hét éve rendszerbe állított MiG–29-es repülőezred „nyugati szabványra” való technikai átállításáról aláírt, Orbán lényegében már arról szólt, hogy a MiG-eket leselejtezik. (Emlékeztetünk rá: a NATO-nak ilyen igénye nem volt!)

A tervezett repülőgépcserét a miniszterelnök azzal indokolta, hogy „egészen más érzés olyan eszközökkel dolgozni, amelyek a világ fejlettebb részének színvonalát képviselik, mint a ma rendelkezésünkre álló, toldozott-foldozott, még éppen hogy üzemben tartható eszközökkel”.

Ma sem tudni, kinek az „érzéseiről” nyilatkozott ennyi empátiával Orbán, amikor a magyar légierő pilótái remekül megvoltak, versenyeket nyertek a MiG–29-esekkel, amelyek a kérdéses időpontban az orosz repülőgépgyártás legjobb produktumai voltak, sőt: gyorsulásban, emelkedő- és manőverezőképességben náluk jobbat felmutatni a NATO sem tudott. A MiG–29-esek 1993–94-ben érkeztek Magyarországra, beszerzési áruk csaknem 900 millió dollár volt, s ha hagyják, repülhettek volna még – negyedszázados élettartammal számolva, korszerűsítve – 17-18 évet.

Roncsokra alkudtak

Ezt azonban Orbánék nem akarták. Azon voltak, hogy a gépek karbantartásához szükséges pénzek megvonásával siettessék a MiG-ek bukását a 2002-ben esedékes „műszaki vizsgán”. Innen nézve persze igaz, hogy a repülőezred egyre kitartóbban közeledett az Orbán által aposztrofált „toldozott-foldozott” állapot felé, csakhogy ennek az állapotnak a szándékos előidézéséről nagyon kevesen tudtak.

Legfeljebb az oroszok, akik tudatos hitelrontással vádolták meg az Orbán-kormányt, és igazán különösnek találhatták, hogy a miniszterelnök ugyanebben a HM-beli beszédében az orosz piacon szerzett magyar pozíciók megtartásának és erősítésének szándékáról beszélt.

Amit persze egy percig sem gondolt komolyan. Az oroszokkal fenntartott gazdasági kapcsolatok ápolásának igényét csak azért vetette fel, hogy ugyanazzal a lélegzettel elhatárolódjék a „katonapolitikai és biztonsági kapcsolatok” ápolásától, s ezzel ideológiát teremtsen a MiG–29-es repülőezred kisöpréséhez. Máig tartó oroszfóbiája már ekkor is lendületesen működött.

A „feladatszabás”, amely a HM vezetői értekezletén felmerült, használt nyugati – elsősorban amerikai – gépek bérlésére szólt. Bár ezeknek az ára akkor is a sokszorosa lett volna a MiG-ek elektronikai és légi utántöltési korszerűsítésének, ha ingyen kapjuk őket (tekintettel a teljes földi infrastruktúra kiépítési igényeire), a vicc az, hogy a HM megbízott illetékesei eleinte 17-18 éves, majdnem kiszuperáltnak mondható amerikai F–16-osokra kezdtek alkudozni. Olyan gépekre, amelyek „NATO-kompatibilisek” ugyan (tehát közös akciókban bevethetők, földön szervizelhetők lettek volna), de paramétereiket, kivált a manőverezőképességet tekintve jócskán elmaradtak a MiG–29-esektől.

Ez azonban még mindig csak a történet eleje. Orbán ezen az értekezleten ígéretet tett arra, hogy amikor a kormány nemzetbiztonsági kabinetje majd meghozza a döntést egy „új fegyverrendszerről – például harci repülőgépekről”, akkor „a legmagasabb szintű katonai vezetési tudást összegyűjtve” fog határozni.