Hetilap kereső

Pungor András írása

Arányos közteherviselést követeltek a szakszervezetek a Kossuth téren. Nem akarták lemondatni a kormányt, nem szóltak kereplők, dudák, sípok. De jelezték, nem bírják tovább, a kisember nadrágszíját már nem lehet összébb húzni, nincs rajta több lyuk. Pungor András riportja.

Nincs rigmus, „Gordon, takarodj!”, csak néma transzparensek.

„Munkás, dolgozó ébredj, meglopnak 18 éve!” „Ne a tőkét támogasd!” „Arányos, tisztességes közteherviselést!”

„Családjaink jövője a tét!” „Csak számok vagyunk egy műveletben.” Ahány ember, annyi keserű felirat.

A vörös és nemzeti vásznak, erőtlen papírzászlócskák alatt félig szívott cigaretták, kopott kistáskák, Parlamenttől megilletődött arcok. Sokan vidékről jöttek tüntetni, kevés szaki látta még a nemzet házát.

– Szeretettel köszöntelek benneteket, miénk a Kossuth tér – búg a szpíkeri bariton.

Helyeselnek a narancsszín húsipari mellények, ligakék sapkák. Hozzá műanyag hordókkal adják a ritmust. Tele a kordonnal félbevágott tér, ám alig jut ember a villamossínekre. Nincs gigademonstráció, legyintés van, és apátia.

Jönnek a tüntetések parazitái: hungarista egyenruhások osztogatnak röplapot, új nemzeti és szociális rendszert hirdetnek. Nem hat a megtévesztés. Árpádsávos zászlóval próbálkozik egy jobbos lumpen. Kérik, ne itt lobogtassa.

Botrányt rikácsol két öregasszony: zsidótüntetés ez is. Hivatásos „rendszerváltók” ők. Nem kapnak teret.

– Kiáltunk emberebb világot... keressük az igazságot – József Attilát citál a színpadról Pataky Péter, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének elnöke.

Elege van a „kaszinókapitalizmusból”, olyan világot akar, ahol nem a tőke a meghatározó, hanem a munka becsülete.

– Nem fogadunk el olyan válságprogramot, amely nem igazságosan terhel. A bérből, fizetésből élőknek fájni fog a megszorítás. Õk nem tudnak adót optimalizálni, számla nélkül költséget elszámolni – indokol a szakszervezeti szónok.
– Stóc feladnivalóm van – robban ki egy húsiparos hölgyből.

Épphogy bemutatkoztam, azonnal kiborult a keserűség. Bajáról jött, ahonnan az új kormányfő. Megvan róla a véleménye. Ahogy a szocikról is.

– Ötven-hetvenezerből nem lehet három gyermeket eltartani – kontráz a barátnő.
Körénk gyűlik a halk indulat.

– Nadrágszíjat húznának, de nincs rajta több lyuk – piroslik a düh egy férfiarcon. – Három műszakban dolgozunk ezért a kevés pénzért. Hogyan éljünk meg? Azzal, hogy csökkentik a bérünk, elérik, hogy feketén vállaljunk munkát. Mindennap attól félünk, hogy megszűnik a munkahelyünk. Télen a dolgozók attól voltak depressziósak, nehogy két fokkal hidegebb legyen, mert akkor nem tudják kifizetni a fűtésszámlát.

Legyint: nem érnek el semmit a tüntetéssel.

– De legalább nem hallgatunk – pirítanak rá az asszonyok.

– Összejátszik a kormány a munkáltatókkal – állítja a színpadon Borsik János, az autonómok vezetője.

Kárhoztatja a Gazdasági Szociális Tanácsot, a Reformszövetséget. Mert „erőhatalmak”, de nehogy a politikában is azok legyenek.

– Nem fogadjuk el, hogy pofozógépek legyünk. Dolgozni akarunk, tisztes feltételekkel – váltja Borsikot Kuti László, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés elnöke.

Õ is a Bajnai-féle „fájni fog”-szlogent magyarázza:
– Fáj a szülés és az is, ha bakanccsal a lábunk közé rúgnak. Előbbinél mondhatjuk azt, hogy megérte, az utóbbi viszont megnyomorít.

Dadusokhoz sodródom. Zavartan beszélnek: nem akarnak nyilvánosságot. Nem hivatásos panaszkodók ők – hárítanának. Bölcsődében dolgoznak. Megszokták: nagy a felelősség, kicsi a megbecsülés.

– Nettó hatvanezerből akarnak még elvenni. Tudja, kevés a bölcsőde, sok a gyerek. Nincs utánpótlás. Ennyi pénzért a fiatalok nem jönnek hozzánk dolgozni.

– És bíznak abban, hogy a tüntetéssel el lehet érni valamit? – tamáskodom.

– Megvonták tőlünk a 13. havi fizetést, aztán a szakszervezet kiharcolta, hogy mégis megkapjuk. Elérték azt is, hogy hétórás munkaidőnk legyen – bizakodik egyikük.

Nem ismeri még a válságprogramot.

Pataky petíciót olvas: arányos közteherviselést akarnak, nem engednék „kivéreztetni a közszolgálatot”, leállítanák a privatizációt, a kiszervezéseket.

Siet a három szónok a kordonok mögé. Átveszi a tiltakozó levelet az MSZP, a Fidesz és a KDNP képviselője. Hiányzik az SZDSZ és az MDF. Darab időre miattuk pfujol, fütyül
a tömeg. Aztán vége a demonstrációnak.

– Merre menjünk? – tanácstalankodnak a vidéki munkások a fővárosi ricsajban.

A rakparton várják őket a buszok. Ballagnak a papírzászlókkal, kopott kistáskákkal, félig szívott cigarettákkal. Nincs rigmus, nincs „Gordon, takarodj!”. Csak keserűség van.

Csendesek, akár a tavaszi Duna.