Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

Iványi Gábor metodista lelkész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola főigazgatója a rendszerváltás előtt aktívan részt vett a demokratikus ellenzék szerveződéseiben, alapítója volt a Szetának, Nagy Imre újratemetésén a szabadegyházak képviselőjeként jelent meg. 1990-ben az SZDSZ listáján jutott be a parlamentbe, bár sosem volt a liberális párt tagja. Arról is beszél: ’89-ben még szkeptikus volt, megváltozhat-e a rendszer. A mai helyzet kapcsán pedig azt mondja: ismét erősödnek a félelmek. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

Tíz évvel a rendszerváltás előtt, 1979-ben alapították meg Solt Ottiliával a Szegényeket Támogató Alapot. Ezzel voltaképpen intézményesítették karitatív tevékenységüket, bár illegálisan, a pártállami rendszer keretei között működtek. Másfelől: a Szeta a demokratikus ellenzék legfontosabb mozgalma volt. Mi változott 1989-ben a karitatív tevékenységek terén?

Abban az évben megszületett az egyesületi törvény, amely lehetővé tette más, a Szetához hasonló szervezetek megalakulását. 1979-ben még merésznek számított nyíltan kimondani, hogy szegénység létezik, ’89-ben már nem volt az. A Szeta – ha úgy tetszik – elveszítette egyedüli voltát, s ezzel korábbi társadalmi súlya is jelentősen csökkent.

Ekkor hozta létre az Oltalom Karitatív Egyesületet: a Szeta „alapjain”?

Az Oltalom alapítói a Metodista Egyházközösség tagjaiból és a baráti körből verbuválódtak. Sokan közülük – el akarván kerülni a súrlódást a hatóságokkal – korábban csak a háttérből támogatták a Szetát. Az egyesületet a lakásomon alapítottuk 1989-ben, s még abban az évben be is jegyeztettük. Ahogy híre ment az Oltalom megalakulásának, egyre többen jelentkeztek. Lelkesítette őket, hogy már legálisan működhet egy karitatív szervezet.

Többször említette: 1989 a hajléktalanság tömeges megjelenésének éve is volt. Lapunk hónapok óta tartó, a rendszerváltás esztendejét felidéző cikksorozatában Nagy Bandó András is a hajléktalanok ügyét emelte ki ’89-es visszaemlékezései közül.
Ő is szószólója volt akkor a hajléktalanoknak.

Hirtelen hatvanezer munkásszálló-férőhely szűnt meg. A köztisztasági hivatal működtetett ugyan otthonokat, de alig ezer embernek jutott hely bennük. Nyilvánvaló volt: a vidékről toborzott, kvázi „vendégmunkás”-réteg az, amely a rendszerváltással egy csapásra hajléktalanná válik. Az ipar szétesőben volt, nem tudott elegendő munkát biztosítani. Az állástalanná lett munkások egy része már teljesen elszakadt vidéki környezetétől, nem volt hová visszamennie. Jól emlékszem a Nagy Bandó Andrással együtt vonuló tömegre: azt követelték, hogy biztosítson szociális lakást a hatalom. 1989–90 telére be is rendeztek számukra néhány kollégiumot. A hajléktalanok mindeközben azt remélték, hamar megoldódik a helyzetük. S bár az Oltalom eredetileg szegény családok megsegítésére jött létre, a hajléktalanok tömeges megjelenése miatt döntöttünk úgy: nekik nagyobb szükségük lesz ránk.

Ön az első szabad választásokon a liberálisok listáján jutott be a parlamentbe. Persze előtte már az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózatának is ügyvivő tagja volt. Hogyan került egyáltalán a demokratikus ellenzék közelébe?

Odasodródtam. Valamikor a hetvenes évek derekán Haraszti Miklós vitt el a Nádasdy Ádám vezette ellenzéki egyetemi körbe. Haraszti – mondjuk egyszerűen úgy – ismerősöm ismerőse volt. Az egyetemi körben azt kérték, beszéljek a Bibliáról. Én pedig beszéltem nekik arról is, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal – a legálisnak kikiáltott egyházakkal együttműködve – fel akarta számolni a kisegyházakat. Ellenálltunk, és polgári peres eljárás indult ellenünk. Felfüggesztett börtönbüntetést is kaptam. Ahogy Haraszti Miklós is az írásai miatt. Ez a közös „ellenálló”-múlt tett bennünket igazi barátokká. Aztán – néhány évvel később – többed magunkkal megalapítottuk a Beszélőt. Rendszeresen publikáltam benne, emellett próbálkoztam önálló illegális egyházi lap indításával is. Ezek után 1989-ben természetesnek tűnt, hogy az SZDSZ jelöltlistáján az én nevem is szerepel. De sosem tartoztam a megmondóemberek közé. És sosem léptem be a pártba, mert ezt kérte tőlem az egyház. 1990 és ’94, illetve ’98 és 2002 között pártonkívüliként támogattam a parlamentben a liberális frakciót.

Kicsit még visszatérve a 1989-es esztendőhöz: Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén részt vettek a magyar szabadegyházak képviselői is. Ez ökumenikus demonstráció volt a 301-es parcellánál?

Mondhatjuk: igen. Minden áldozatot a vallása szerinti ceremóniával búcsúztattunk. A szabadegyházakat egy baptista lelkész és jómagam képviseltük. Különös, biblikus hangulatú volt az egész ceremónia az óriási akácos alatt. Amúgy később, a köztársaság kikiáltását a „levegőben ünnepeltem”.

Hogy érti?

Akkoriban kezdtek megnyílni a határok a kelet-európai vallási vezetők előtt is. Meghívtak egy papi csoportot, engem is, a Szentföldre. Épp október 23-án szállt fel a gép. És amikor Szűrös Mátyás beszédet mondott a Parlament erkélyéről, az izraeli El-Al pilótája köszöntött minden magyar utast. Mi ott ünnepeltünk. És ha már az utazásaimat is szóba hoztam: 1989-ben részt vehettem egy négyezer fős nemzetközi papi és lelkészi konferencián a Fülöp-szigeteken. A találkozót az amerikai Billy Graham lelkész szervezte, aki ’89 előtt gyakran járt és prédikált Kelet-Európában. A rendszerváltás előhírnökének tartották, de nekem mindig az volt az érzésem: lelkiismeret-furdalás nélkül lepaktál a hatalommal, ha úgy diktálja az érdeke. Előszeretettel terjesztette – s ezt a kívülállók nyugalmával tette –, hogy a szovjet blokk országaiban senkit sem üldöznek lelkiismereti okokból. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet elutazni erre a tanácskozásra. Végül nem bántam meg: megismerhettem két kivételes orosz ortodox pópát, Hleb Jakunyint és George Edelsteint, akik a börtönt is megjárták. Őket akkor a hatalom Rómába engedte ki, ám vállalták a kockázatot, és a Fülöp-szigetekre utaztak. Példás volt a bátorságuk. Különben a legkedvesebb 1989-es emlékemnek nincs köze a rendszerváltáshoz: abban az évben, júliusban született meg a hatodik gyermekem.

Konrád György nyilatkozta lapunkban: 1989-ben nem hitte, hogy tartós lesz a változás. Netán kételkedett ön is?

Olyannyira, hogy a változásban sem hittem. Általában a történelmi egyházakon belül is az volt az uralkodó nézet, hogy Pozsgay Imrét majd megválasztják pártfőtitkárnak, és ezzel valamelyest „liberálisabbá” válik a pártállam. 1989. március 15-én az ellenzéki pártok saját rendezvényükön, az egyházak viszont a Hazafias Népfront vezetőjével, Pozsgayval ünnepeltek. Egészen 1990-ig, az első választásokig makacsul hittek abban, hogy marad a rendszer. Osztoztam szkepticizmusukban, noha a szabadegyházak külön utakon jártak.

Visszatekintve: ilyen demokráciát akartak?

Egyáltalán nem. Mélységesen szomorúvá tesz, hogy kérdésessé válhat az SZDSZ léte. Más tekintetben is aggasztó a helyzet: a politika tehetetlensége miatt erősödik a radikalizmus. Mintha visszafordult volna az idő, s újra a szorongás és a félelem világa felé haladnánk. És ez felülírja sajnos azt is, hogy a mi rendszerváltó generációnk kivételes történelmi eseményeknek lehetett a tanúja.