Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

Idei első számunkban kezdtük a visszalapozást a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit, külföldi tanúit is. Chikán Attila, a közgazdaság-tudományi egyetem professzora a rendszerváltáskor részt vett a közgazdászoktatás megreformálásában. Az egyetemhez tartozó Rajk László Szakkollégium igazgatójaként már a nyolcvanas évek közepétől aktív szerepet vállalt a fiatal demokratikus ellenzék szerveződéseiben. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

Valahol említette: az ön számára 1989 talán legkatartikusabb élménye a Fidesz „hivatalos” megalakulása volt. Miért?

Egyrészt a „közéleti lényem” örült az első, magát pártként deklaráló ellenzéki szervezet létrejöttének. Másrészt az örömhöz személyes okok is hozzájárultak: a párt alapítói közül többen is tanítványaim voltak az egyetem Rajk László Szakkollégiumában. Sokakkal, a Fidesz vezetőivel is együtt dolgoztunk a szakkollégiumi mozgalomban, s igen jó baráti kapcsolatokat ápoltunk. A nyolcvanas években rendezett vitaestjeinken megjelentek a hazai társadalmi és politikai szféra vezető egyéniségei mellett nemzetközi kiválóságok is. Előadást tartott például Habsburg Ottó, de elfogadta meghívásunkat Mark Palmer amerikai nagykövet is: 1989-ben még szinte „forradalminak” számított jelenléte egy egyetemi fórumon. Ezeket a rendszerváltó gondolatcseréket óriási érdeklődés kísérte. Fontos volt számunkra, hogy a szakkollégiumban nem kellett visszatartanunk magunkat a politikai véleménynyilvánítástól.

Az egyetemen igen?

Voltak ugyan bátortalan kísérletek ilyen-olyan politikai mozgásokra, de elhaltak hamar. Az egyetemen a nyolcvanas években elsősorban a szakmaisággal politizáltunk.

Ez mit jelent?

Oktatási reformot dolgoztunk ki – már a piacgazdasági tényezőket alapul véve.

Vegyük úgy: az addigi közgazdaság-tudomány idejét múlta a rendszerváltással?

Azokban a közgazdászkörökben, ahol én mozogtam, már a nyolcvanas évek elejétől éreztük: hosszú távon nem tartható fenn a rendszer. Biztosra vettük, előbb-utóbb összedől. De azt természetesen nem tudtuk, meddig tart az agónia, s miként megy végbe a változás.

Konrád György nemrég azt nyilatkozta lapunknak: akkoriban attól tartott, a változás nem lesz tartós.

Mi az egyetemen sokat dolgoztunk azért, hogy alapokat teremtsünk a tartós átalakuláshoz. 1985-től – Csáki Csaba rektori és Zalai Ernő rektorhelyettesi kinevezésétől – tudatosan készültünk a változásokra, így ’89-re már készen álltunk az oktatási reformokra. Aktualizáltuk a tanrendet, lecseréltünk okafogyottá vált tantárgyakat. A politikai gazdaságtant modern közgazdaságtanra, az ágazati gazdaságtant vállalatira váltottuk – és még sorolhatnám. Magyarán: a rendszerváltás időszaka nálunk az új tanrend kidolgozásával és bevezetésével, tankönyvírással telt. Több egyetemi kollégámmal közösen írtuk 1989-ben az első vállalat-gazdaságtan tankönyvet. Üzenetet hordozott: nemcsak szakmai, hanem erkölcsi tanulságot is.

És mi volt az?

Azt közvetítette: a piacgazdaság jobb és működőképesebb, mint a tervgazdaság. Igaz, ez már akkor is elég világos „képletnek” tűnt, de valahogy meg kellett fogalmaznunk egyfajta mottót, amelynek mentén átalakítjuk a közgazdasági oktatást.

Felteszem: nyugati tankönyveket vettek alapul.

Pontosan. Nagyon sok szakmai feladatot kellett megoldani. Nemrég tartottam előadást a Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesületének felkérésére azokról a nyelvi, terminológiai problémákról, amelyek a rendszerváltáskor jelentkeztek. Az akkor honosított gazdaságtudományok nem találták, sok esetben azóta sem találják a magyar szavakat bizonyos fogalmakra. A mai közgazdászbeszédben is „repkednek” az angol kifejezések, a cash flow-k és hasonlók.

A rendszerváltás előtt indult a Soros-féle ösztöndíjdömping. Tudtommal az önök egyeteme is bekerült ebbe a körbe.

Soros György már a nyolcvanas évek közepén rendkívül jelentős, nagyvonalú programot indított a közgázon. Maga is részt vett az irányításában – társelnökként Csáki Csaba rektor mellett. Én voltam a titkár, azaz én feleltem a részletekért. Lobbiztam azért, hogy csak 35 év alatti oktatók vehessenek részt a programban. Elvégre a felkészülés és az átállás volt a célunk. Három év alatt összesen 73 fiatal oktatót küldtünk ki Amerikába és Nyugat-Európába. Amikor lezárult a Soros-program, újabb lehetőség nyílt: öt amerikai egyetem kínált tanulási lehetőséget, köztük a Harvard és a Stanford. Újabb, mintegy kéttucatnyi oktató jutott külföldi ösztöndíjhoz. Állítom: a rendszerváltás idején – az öszszes hazai, de akár a térség felsőoktatási intézményei közül is – a közgazdaság-tudományi egyetem volt a legfelkészültebb a változásokra. Persze a váltás nem mindenkinek sikerült.
A közgazdászszakma a rendszerváltás táján szétszakadt: voltak, akik lemorzsolódtak, mert nem tudtak átállni az új gondolkodásmódra. Mindezek ellenére ’89-ben úgy tűnt, a közgáz az európai élvonalba kerülhet.

Ezek szerint nem így lett.

Azóta eltelt húsz év, felnőtt egy új közgazdász-generáció. Még ma is nálunk van a legjobb magyarországi közgazdászképzés, csakhogy a rendszerváltás utáni kormányzati beavatkozások sajnos nem kedveztek a színvonalnak. Annak idején ötszázan tanultak egy évfolyamon, manapság évente 1200-an is bekerülhetnek, miközben a változások szellemi, pénzügyi feltételrendszere messze nem követte a bővülést. Ez nemcsak a minőségre hat károsan, hanem a tanár-diák és a diákközösségi kapcsolatokra is.

Visszatekintve: ilyennek képzelte a demokráciát?

Nem volt egyértelmű jövőképem, de nyilvánvalóan nem erre számítottam. A rendszerváltás előtt eltöltöttem egy évet Amerikában, sokszor megfordultam Nyugat-Európában is. Azt gondoltam: tudom, hogyan működik a kapitalizmus, ismerem az értékeit és az árnyoldalait is. Kétségtelen, hogy rengeteg kedvező változás zajlott le hazánkban, visszakerültünk a történelem főáramába. De sok más honfitársamhoz hasonlóan én is elégedetlen vagyok. 1989 környékén élt bennünk egy halvány kép arról, milyen Magyarországon szeretnénk élni: olyan demokratikus piacgazdaságban, amely az általános szabályokat ötvözi hazai sajátosságokkal, és amelyet mi, magyarok vihetünk be a nemzetközi áramlatba. Kerestük azokat a külföldi társadalmi-gazdasági modellelemeket, amelyek átültethetők lehetnek a hazai gyakorlatba. A skandináv modell sokunknak szimpatikus volt. Tartottunk a latin-amerikanizálódástól. Azóta eltelt két ellentmondásos évtized. Úgy vélem, messze elmaradtunk saját lehetőségeink kihasználásától. Az persze fontos fejlemény, hogy mindenki szabadon eldöntheti és elmondhatja, miként értékeli az ország fejlődésének irányát és sebességét.