Hetilap kereső

A márciusi kitüntetettek között – örömünkre – többen is akadtak, akik az elmúlt években megtisztelték lapunkat jelenlétükkel. Ezekből az írásokból – interjúkból, portrékból – válogattunk most részleteket, abban a reményben, hogy a munka közben elmondott gondok, gondolatok talán érdekesebbek, mint az ünnepi percek kötelező optimizmusával fogalmazott vasalt mondatok. A cikkek szerzői: Sztankay Ádám, Buják Attila, Karácsony Ágnes, Jolsvai András.

Mi bántja?

– A világtörténelemben kevés példa volt arra, hogy – ha apró bűnökkel is – békés legyen a politikai átmenet. Magyarországon az elmúlt években úgy látszott, nagyjából beállt a dolgok rendje, az emberek megnyugodtak, és próbáltak a boldogulásukra figyelni. A jelenlegi hatalom azonban mesterségesen igyekszik megosztani a társadalmat: „Vagyunk mi, és vannak ők.” Kilenc éve készítettem az Ítéletlenül című filmemet. A kistarcsai internálótáborban szembesítettük az ítélet nélkül fogvatartottakat (volt köztük fasisztafeleség, kommunista, zsidó) az ávós őrmesterrel, Piroskával. Kibeszélték a múltat, üvöltöttek, sírtak, a végén mégis kezet nyújtottak egymásnak. „Felejteni nem felejtünk, de megbocsátani lehet” – mondták az egykori foglyok. Ha ők képesek voltak erre 1990-ben, akkor biztos vagyok benne, hogy 1998 nyarát követően nem szerencsés a dühök újraélesztése. Én egész életemben az indulatok ellen harcoltam.

De hogy kerülheti ki a politikát a dokumentumfilmekben?

– Úgy gondolkodom a dokumentumfilmrőI, mint a játékfilmről. Emberi történeteket keresek. A magánéleti, családi ügyek jobban megérintik a nézőket. A Szerelem első hallásra című filmem után annyian telefonáltak a Duna TV-be, hogy most újra műsorra tűzték. Töprengtem, mitől hatott: van egy férfi, és van egy nő, szeretik egymást, egyikük a saját testének egy darabját odaadja a szeretett embernek, hogy az életben maradjon. A legnagyobb erő még mindig az emberi értékekben van, hiszen nem lettünk rosszabbak. Az ózdi sorozatnál sem az volt a célom, hogy az elbocsátásokat vagy a politikai hátteret dokumentáljam. Sejtettem, mi történik majd Ózdon, s hogy a létszámleépítés személyes tragédiákkal jár. Mögöttük nyilván ott volt a nagypolitika, a gazdaság összeomlása is, ám engem az egyéni sorsok érdekeltek. [...]

Gócpont lenne egy hajdani szocialista női varróbrigád is? Hiszen róluk forgatott nemrég.

– Izgat a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországa. Egyrészt, mert akkor voltam fiatal. Ám főként azért, mert rendkívül vulgáris ítéletek születnek arról az időszakról. Az ötvenes–hatvanas évekről előkerültek dokumentumok, viszonylag ismerjük a tényeket, hiszen feltárták őket, a közelmúlt történelméről viszont nincs képünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor az egyik filmem montírozásakor kértem fiatal munkatársamat, illessze be Kádár János beszédét. „Melyik az a Kádár?” – kérdezte. Felnőtt egy generáció, amelyiknek semmiféle élménye nincs a késő kádárizmusról. Nem is érdeklődik persze. És hozzájön még néhány politikus igyekezete: úgy viselkedni, mintha semmi nem lett volna 1989 előtt. Én pedig azt gondolom: muszáj – empátiával, rálátással, bölcsen, s nem indulattal – válaszolni arra, mi miért történt a hetvenes–nyolcvanas években. Fantasztikus és katartikus folyamatok zajlottak. [...] Tisztelet a demokratikus ellenzéknek; ugyanakkor meg kellene nézni – copyright Almási Tamás –, hogy a gazdasági munkaközösségek, a gmk-k jelentősen hozzájárultak a rezsim lebontásához. A munkás a saját ura lett, rájött, hogyan gazdálkodhat függetlenül a rendszertől. Hogy mindez politikai tévedésből vagy tudatosan történt – fejtse meg más. Ha őszintén és tisztességesen tárjuk fel azt az időszakot, attól nem csökken a rendszerváltás jelentősége.
(1999. november 25.)