Hetilap kereső

Krug Emília írása

Decemberben a pártszakadás miatt sápítozó nagymamánál hagytuk félbe a humorkronológiát. Beigazolódott a nénike félelme. Lett nemcsak párt-, de laposztódás is. A Ludas Matyi gárdája Új Ludas néven alapított konkurenciát, képaláírásaival vált ismertté a Hócipő, fanyar humorával a Narancs, utóbb pedig a Kurír Elefánt melléklete dübörgött be szombatonként a standokra. Ezekből is tallózott írásának második részében KRUG EMÍLIA.

1989-es Ludas-rajzon a Reform vendéglőben – hol másutt – a jövőről tanakodnak a pincérek. Egyikük így summáz: „Én nem aggódom. Kiszolgálókra mindig szükség lesz.” A nép kezdte érteni a dörgést. Feleslegesen bizonygatta a Hócipő kérdésére Grósz főtitkár, hogy „rendszerünk saját erejéből dőlt meg”.

Ám a munkanélküliséggel, a demokráciával még csak ismerkedtünk. Szótárt mellékelt hát a szerkesztőség. Biflázható, hogy a munkanélküli „alulképzett, értetlen ember, aki képtelen felfogni a rendszerváltás nagyszerűségét”, a kárpótlási törvény „a népakarat által kiharcolt munkalehetőség az állástalan ügyvédek számára”. A rendszerváltás pedig „napjaink társadalmi-gazdasági folyamata, amelynek során a volt kommunisták meggazdagodnak, és rájönnek, hogy ők vallásosak. Más jelentése nincs”.

Bezzeg a demokráciának van: „A nép által közvetlenül megválasztott infláció.”

A szegénység slágertéma.

Áremelés utáni a szállóige: „Az alkohol öl, butít – a tej nyomorba dönt.” Úgy fest, még Göncz Árpádnak is akadt gondja hó végén – legalábbis egy hócipős fotón esengő tekintettel nyújtja markát Antall József felé: „Adj egy százast elsejéig...”

Hogy a lap mára emblematikussá vált képaláírásos poénokkal újított, szinte a véletlenen múlt. A Ludastól Brenner György és Lehoczky István bedolgozott volna a Hócipőnek, ám az utolsó pillanatban Árkus József – tartva a konkurenciától – letiltotta őket. Ekkor Farkasházy Tivadar ötletelt tovább: rajzok helyett használjanak inkább fotókat, de „az elvtársak aláírták a megállapodást” szürkeségű szövegeken csavarjanak egyet. Vagy többet. Így akadt címlap, amelyen maga a főszerkesztő nyomja a lapot Szűrös Mátyás kezébe: „Elsejétől ezt kéne kikiáltania.”

Persze az oldódás a fősodrú sajtót is elérte. A Népszabadságban Feleki László ontja a summázatokat. „Csak a jövő dönti el, hogy mi történt a múltban.” „Színész és politikus betegsége műsorváltozással jár.” Bár az újság fejléce még fennen hirdette, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja”, és „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, a humorszekcióból áradó irónia megfertőzte az addig szikár publicisztikákat is.

Egy ’89. májusi, Tárgyak a kertben című írásában a szerző például a Műszaki Könyvkiadó újdonságát, a Kerti bútorok és tűzhelyek című kiadványt ajánlja. Többek között azért, mert az érdeklődő „megtudhatja a 290 forintért drágának tűnő, szokatlanul szép kiállítású kiadványból, hogy egy-egy tárgy akkor tökéletes, ha szépsége elsősorban használhatóságából fakad”. Hozzáteszi, hogy NSZK-kiadvány fordításáról van szó. Vagyis: „A szerénység és a racionalizmus importjával találkoztunk.”

A Kurír mellékleteként megjelenő Elefánt hasábjain Torgyán József mellett sztár volt Horváth Balázs, Petrasovits Anna, Csurka István, Kupa Mihály. G. Nagyné Maczó Ágnes még perbe is keveredett a lappal, miután azt híresztelték róla: saját kezébe vette testi épségének megvédését, és elsajátítja a thai boksz alapjait. Fotómontázzsal illusztrálták is, amint fürdőruhában, bokszkesztyűben edz.

Ajánlom figyelmükbe, hogy készítsenek ilyen montázsokat az édesanyjukról

Írt is a képviselő asszony felháborodott levelet: „Egy adott közösség erkölcsi értékítéletével nézve, nem keverhető össze – még viccből sem – a képviseleti munka a fürdőruha-manökenséggel. Ha a fotósuk és a szerkesztőjük minden áron hasonló dolgokkal akar foglalkozni, ajánlom figyelmükbe, hogy készítsenek ilyen montázsokat az édesanyjukról, a leánytestvérükről, a leánygyermekükről.” (Sic. Sőt: Sicc!)

Harmadfokig vitte az elégtételt, négyszázezret ítéltek meg neki. Bónuszként levelet kapott az Elefánt gárdájától. „Együttműködésünk jeléül felajánljuk: amennyiben Ön összegyűjt 100 000 aláírást, melyek tanúsítják, hogy az olvasók széles tömegei anyáinkról (2 db), leánytestvérünkről (1 db) vagy leánygyermekeinkről (3 db) szeretnének fürdőruhás képet látni, kívánságát soron kívül teljesítjük.” És a szerkesztőség létrehozta a Maczó Ágnes Üldözöttek Bizottságát, amely túlélése érdekében egyforintosokat kért az olvasóktól. Érkezett is több ezer, noha a postautalványos feladás akkor épp húszba került.

Aztán eljött a pillanat (konkrétan 1992. február 29-én), amikor az újság címlapon intett búcsút Torgyánnak. A bojkottot a kisgazdavezér egy „patakvéresre” sikeredett megjegyzése után hirdette meg a szerkesztőség. Torgyán-tort ültek: „Nagy veszteség érte az újságíró-társadalmat. Megszűnt Torgyán József témának lenni. Több hírlapíró és karikaturista családja siratja azóta is a kisgazdák pártelnökét, éhes gyerekszájak tátognak sírásra görbült ajkakkal, és kérdezik: Apa, Jóska bácsi nélkül hogyan lesz ezután?... Tollforgatók százai a róla írt cikkek honoráriumából építettek hétvégi házat, cserélték Trabantjukat Škodára vagy Daciára, vagy lepték meg az asszonyt gyümölcscentrifugával. Jóska! Mint téma sokáig hiányozni fogsz.”

Túléltük valahogy.

A jóisten pedig egyszeriben beköltözött a poénokba. Még ha a Hócipő úgy tartja is: „A vallás az egyházi ingatlan visszaszerzésébe vetett hit”, a hit pedig „velünk született vallásosság, amit csak a megtévesztett vagy kommunista emberek tagadnak”.

Aztán egy sajtótörténeti pillanatban begurult a placcra a Narancs. A magyar. „Megéri silabizálni” tördeléssel, klasszikussá vált fanyar humorral. ’89. október 23-ai képzelt beszédeikből érdemes hosszabbat idézni. Tamás Gáspár Miklósé így szól: „Meg kell hajtanunk fejünket a forradalom emléke előtt. Még akkor is, ha mi, szabadelvű konzervatívok jól tudjuk, hogy az eruptív forradalomnál jobb a fontolva haladó, bölcs belátáson nyugvó politika. Magam is szívesebben olvasgatok német romantikusokat hűvös könyvtárszobákban, mintsem a rendőrállam államrendőrségével hadakozzam.”

Bort, búzát, Cavintont

Nem úgy Deutsch Tamás. „Barátaim! Tagtársaim! Egyetlen fiam! Kicsi kis feleségem! Lányok! Huszonhárom évesen emlékszem arra a 23-ára, amikor kezemben izzó fülbevalómmal, zsákmányolt orosz géppisztolyommal, a Sztálin-szobor betondarabkájával, levert vörös csillaggal, középen lyukas magyar zászlóval és 100 kiló röplappal rohantam a füstölgő Rádió épületéhez, hogy beolvassam a Fidesz alapító nyilatkozatát.”

A lap a választásra is készült. Bort, búzát, Cavintont című összeállításában kikérték az utca emberének véleményét a „kisgazdapárt(ok)ról”. Egy gépkocsivezető:

„– Mi a véleménye a kisgazdákról?

– Én rájuk fogok szavazni.

– Melyik pártjukra?

– Mondtam, a kisgazdákra.

– De melyikre a kettő közül?

– Miért, kettő is van?”

Aztán Bozóki András összegezte a voksolást. „Állampárt bácsi lehunyta szép szemét, elmúlt. Maradt utána két nagyra nőtt, összeférhetetlen lakli gyerek. Rajta, fiúk, álljatok szóba egymással.” Időtálló kívánság.

És persze a rendszerváltáskori humorfolyamból a 168 Óra is kivette a részét. Sírtunk is, nevettünk is, amikor szilveszteri címlapunkon a hazánkba látogató Vasladyt Németh Miklós így köszöntötte: „Asszonyom, ennyink maradt...”