Hetilap kereső

Pungor András írása

Antall József sikerei tartást adtak az országnak – állítja a néhai miniszterelnök kabinetfőnöke. Bár az első szabadon választott kormányfő érdemeit világszerte elismerték, a belpolitikában állnia kellett párttársai, a szövetséges kisgazdák vagy a liberális-szocialista tábor támadásait. Politikai örökségének ma nincs gazdája, de akadnak, akik legalább az antalli tradíció egy részét továbbviszik. PUNGOR ANDRÁS interjúja.

Sólyom László államfő írta: „Minden ötödik évben újra eltemetjük Antall Józsefet... Súlyos és díszes szavak márványtömbjei rakódnak sírján egyre magasabbra: csak ki ne jöjjön!” Kik és mitől félnek?

Az utóbbi másfél évben hangosabbak lettek azok, akik majd tizenöt esztendővel a halálát követően bírálni kezdték a néhai miniszterelnök tevékenységét. Többen közülük részesei voltak az akkori folyamatoknak.

A szélsőjobb a rendszerváltozás tényét is tagadja.

Kaptak televíziós műsort, napilapot – ezek felhangosítják a primitív szólamokat. Szerencsére szűk a csapat.

Szíven ütötték a támadások?

Eleinte igen. Bíró Zoltán tavaly nyári interjújával kezdődött...

Az MDF első elnöke szerint Antall nem jött, hanem küldték.

Hihetetlen károkat tud okozni egy ilyen mondat. Sokan saját sikertelenségükre keresnek igazolást. A pálya széléről kiabálnak be azok, akik kimaradtak a rendszerváltozásból. Mások öszszeesküvés-elméleteket koholnak.

Ön nem lehet elfogulatlan, hiszen pályája összeforrt Antalléval. A gimnáziumi tanára volt, ő biztatta, hogy tanuljon tovább a közgázon. Az első szabad választás után az athéni nagykövetség kereskedelmi titkáraként ajánlotta fel szolgálatait miniszterelnökké avanzsált egykori nevelőjének.

Baráti kapcsolat alakult ki köztünk, egy idő után nem számított a nyolc év korkülönbség. Mégis, amikor kabinetfőnökeként dolgoztam, mások jelenlétében eszembe sem jutott, hogy a keresztnevén szólítsam. Természetes volt a „miniszterelnök úr” kifejezés használata.

Megkövetelte a munkatársaitól?

Nem. A stílus hozta így. Hivatalos alkalmakkor miniszterurazták egymást a kormánytagok is. Antall már tanárként is tekintélyt sugárzott, óráin fegyelmezetlenség nem fordulhatott elő. Ám tudott humoros is lenni. Amikor a folyosón meghallotta, hogy diákja egy isteneset káromkodik, így szólt rá: „Fiam, ne használj szexuálteológiai imperatívuszt!”

Antall politikusnak készült, nem pedagógusnak. Hiszen édesapja a Független Kisgazdapárt egyik vezető személyisége volt, a Tildy-kormányban újjáépítési miniszter.

Már kamaszkorában elhatározta, hogy politikus lesz, de az ötvenes évek keresztülhúzták a számításait. Belátta, hogy abban a rendszerben nem lehet egy vezető tisztségviselő titkára. Így képzelte ugyanis karrierje első állomását. Inkább pedagógusként helyezkedett el. Tiszta maradt.

Amikor végre az lehetett, aminek készült, egy kamikazekormány miniszterelnökeként lépett színre.

Tudta, négy éven át nem tarthat ki az első szabadon választott kabinet népszerűsége. Amikor 1991-ben maga mellé hívott, azt mondta: döntésed előtt vedd figyelembe, hogy ha úgy adódik, a kormánnyal együtt te is bukni fogsz.

Ez frusztrálta őt?

Nem. Tudta, hogy a kormányzás végén a megváltoztathatatlan vár rá. Elszántabbá tette a kór. A külvilág felé nem mutatta, hogy szenved. Orvostörténészként tisztában volt azzal, mi várható. Ha kicsit kevesebbet foglalkozik a politikával, és többet pihen, talán másként történik minden. De ez akkoriban elképzelhetetlen volt. Megalakult a Demokratikus Charta, egymásra talált az ellenzék két pártja. Fél évvel a ’94-es választások előtt már forrongott a politika.

Ráadásul akadtak ellenlábasai a jobboldalon is. De Csurkát és Torgyánt nem tekintette méltó versenytársnak.

Sok energiáját felemésztette a velük való küzdelem. Azt is mondta: idő kell, hogy leverje Csurka lázadását.

A rendszerváltozás után ideig-óráig volt egység a jobboldalon. Azóta sem sikerült helyreállítani.

Antall egyesíteni tudta a kereszténydemokratákat, a népnemzetieket és a nemzeti liberálisokat. Hitt az egységes jobboldalban. Büszkén mutogatta kedvenc könyveit hivatali dolgozószobájában. Az első polcon a kereszténydemokráciával foglalkozó hazai és külföldi szerzők művei álltak, a másodikon a nemzeti liberális gondolkodók, köztük Eötvös József írásai. A harmadik polcra tette Féja és a többi népi író könyveit.

Gyurkovics Tibor szerint Antall az átmenet vezéralakja volt, „nemes vad, akit ádázul ejtett el az idő”. Gyurcsány Ferenc így jellemezte: példa azoknak, akik a felelősség mércéjét keresik. Hogyan hangzik az ön „szócikke”?

Tudós tanár, ’56-os hazafi, magyar és európai demokrata, megkerülhetetlen, irányadó minta.

A sikeres szó hiányzik.

Voltak sikerei. Ezek tartást adtak az országnak. Kezdeményezte a Varsói Szerződés felbontását, a visegrádi együttműködés elindítását. Érdemeit elismerte az idősebb Bush, Thatcher, Kohl, Jelcin. 1993 nyarára az ország gazdasági helyzete elmozdult a mélypontról. Közben Antallt nem segítették a körülmények: a koalíciós kötöttségek és az a tény, hogy a tervutasításos rendszer összeomlása miatt húsz százalékkal csökkent az ország GDP-je. Kitört a délszláv háború.

Tölgyessy Péter szerint „nincs kilátás a miniszterelnök örökségének folytatására, ha követői nem tudnak szembenézni súlyos tévedéseivel”. Voltak ilyenek?

Hibázhatott személyi döntésekben. Másként képzelte el az SZDSZ-szel kötött megállapodás utóéletét is. Nem gondolta, hogy egyik legnagyobb ellenfele épp a köztársasági elnök lesz. Hitt a parlamentáris demokráciában, az alkotmányos intézményekben, a politika és a közigazgatás szétválasztásában. Az MDF vezetője volt, ám öröksége nem egyetlen párté, hanem az egész magyar nemzeté.

A mű még nincs kész: a rendszerváltozás jogi értelemben gyorsan lezajlott, de a társadalmi viszonyok lassan változnak.

Tudta ezt ő is. Szomorúan ismerte fel, milyen tudati állapotban van az ország. Egy lengyel elemző szerint Antall tragédiája, hogy azt hitte, a rendszerváltozáskor Kossuth népével találja szemben magát. Pedig Kádár népével találkozott.