Hetilap kereső

Berend T. Iván írása

Az 1989-es év annus mirabilisként került be a történelem annaleseibe. A csoda éve volt: megtörtént, amiről senki sem gondolta, hogy megtörténhet. Emlékezetemben ’89 úgy él, mint az én évem: egyedülálló szerepet játszott az életemben, s gyökeresen megváltoztatta. Mindez két eseményhez kötődik. Egy lelkesítőhöz az év elején, s egy elszomorítóhoz a végén – mintegy bekeretezve az időszakot.

Már politikai erjedésben volt az ország. A Kádár-rezsim addigra elveszítette népszerűségét, s lehetőségét, hogy kivezesse az országot a súlyos válságból, amelybe ’73 után egyre mélyebben süppedt. 1988 tavaszán véget is ért a Kádár János nevével fémjelzett korszak. Májusban Kádárt és vezető körének zömét a fellázadt pártértelmiség és a mögötte álló erők eltávolították. Új, átmeneti párt- és kormányvezetés alakult ki.

’88 őszén a Pozsgay Imre irányította bizottságokban különféle programtervek előkészítése indult meg. Ennek keretében kaptam megbízást – négytagú munkabizottság élén –, hogy elemezzük a válsághoz vezető történelmi utat. Év végén elvonultam a kormány balatonőszödi üdülőjébe, s megírtam a Történelmi utunk című nyolcvanoldalas jelentésemet, amelyet ’89 januárjában a munkabizottság elé terjesztettem megvitatásra.

E történelmi esszé felölelte az államszocializmus egész útját, és számomra lehetőséget adott alapigazságok kimondására – elsősorban ’56 kapcsán. Ennek köszönhetően a tanulmány egyetlen oldala politikai szenzációvá vált, befolyással lett az év történéseire. Ez az oldal „Az 1956. októberi népfelkelés” fejezetben szerepelt. Néhány bekezdését idézem most.

„A változtatás igénye elementáris volt. Ennek (sokféleképpen megfogalmazott) programjára, a viszonylag szűk értelmiségi csoportok által egyre zajosabban képviselt követelésekre a látszólag még csendes, de nagy tömegeiben megsértett, megrövidített, megszégyenített és elkeseredett tömegek már nagyon is felfigyeltek, s tisztázatlan nézetekkel, különféle törekvésekkel és célokkal, de az elszánt és egyértelmű változtatás igényével a döntő pillanatban maguk is kiálltak értük.

A tömegkapcsolatait elveszítő hatalom a vele szembefordult erőkkel oly hosszú ideig nem volt hajlandó a párbeszédre, hogy ez egybemosta a különböző arculatú társadalmi csoportokat, és egységbe sodorva állította szembe őket a merev, változtatni képtelen pártvezetéssel és kormánnyal... A tömegkritika közegében, a leküzdhetetlennek tűnő régi megoldások és reagálások hatására került sor az elemi erejű október 23-i tömegtüntetésre. Majd aznap este »a kritika fegyvere« helyett már »a fegyverek kritikájára«, ami a fennálló államhatalom elleni népfelkelés kirobbanásához vezetett.

A Gerő–Hegedűs-kormányzat tehetetlenségében azonnal a szovjet csapatok beavatkozását kérte, s ezzel a nemzeti érzelmeiben amúgy is erősen sértett tömegek számára a felkelés nemzeti függetlenségi küzdelemmé vált...”


Ez a néhány mondat több mint három évtized hivatalos értékelését – miszerint 1956 októberében ellenforradalom zajlott – semmisítette meg. Ezzel az egész kádári korszak, a fennálló uralom legitimitását is kétségbe vontuk.

Pozsgay Imre eljött a tanulmány januári vitájára. Nem szólt hozzá, s még az ülés vége előtt távozott. Mire hazaértem, a rádióban már nyilvánosságra is hozta 1956 rehabilitálását. A hír bombaként robbant, ami a párt központi bizottságának februári ülésén heves vitát és a konzervatív tagokból elmarasztalást váltott ki. Én úgy véltem, helyes volt az értékelés nyilvánosságra hozása, visszafordíthatatlanná tette a folyamatokat. Mi sem jellemzőbb: az 1956 újraértékelését vitató kb-ülés döntött úgy, hogy szabad, többpárti választásokat kell tartani Magyarországon.
Történelmi esszém a Társadalmi Szemle különszámaként ’89 márciusában nyilvánosságra került. A háromszázezer példány órák alatt elfogyott, a lapot újra kellett nyomni. Számos interjúra hívtak a tévébe, egyszer Nagy Imre lányával együtt.

1989-ben megkezdődött a politikai átalakulás. Az ellenzéki pártok és független szakszervezetek már 1988 óta formálódtak és erősödtek, komoly társadalmi erők vonultak fel a nagymarosi Duna-gát építése ellen, és diadalmaskodtak. Március 15-én jelentős tüntetés zajlott.

Kerekasztal-tárgyalásokon megállapodás született az ellenzék és a párt képviselői között az átalakítás legfőbb lépéseiről. Alkotmánymódosítás törölte a párt vezető szerepének tételét és a „népköztársaság” elnevezést. A már korábban megindult s a nyolcvanas években felgyorsult reformfolyamat kiteljesedett, szabaddá vált a magánvállalkozás és a külfölditőke-befektetés. A térségben itt jelentek meg az első multinacionális óriásvállalatok. Októberben az MSZMP feloszlatta magát, két párt lépett a helyére: egy kicsiny párt ugyanazon névvel és programmal, és az MSZP európai szociáldemokrata programmal.

A gazdasági átalakítás, piacosítás és privatizálás hároméves terve – amelyet egy közgazdászbizottság dolgozott ki ’88-ban, s amelynek Nyers Rezső felkérésére elnöke voltam – már megindult a megvalósítás útján. Két évtizedes folyamat kiteljesedéséről volt szó, amit a kiváló angol újságíró-történész, Timothy Garton Ash a reform és forradalom fogalmának összekapcsolásával szellemesen „refolutionnak”, „reforradalomnak” nevezett. Mindeközben a Németh Miklós-kormány tanácsadó testületének elnökeként is belefolyhattam az átalakítás gyakorlati folyamataiba.
Mindvégig úgy éreztem: 1989 – az én évem.


Ebből az euforikus érzésből zökkentett ki a hír: 1989. december 18-án az MDF veszprémi szervezete nevében Horváth Balázs a Budai Kerületi Bíróságnál az „MDF-et súlyosan sértő, sommás megállapításaimért, amelyek az MDF és annak tagjai becsületének csorbítására alkalmasak nagyobb nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazás vétségében” kérte bírósági felelősségre vonásomat.

Mi is történt? A New Yorker magazin újságírója, David Shipler – aki ősszel Magyarországon járt – hatalmas cikket közölt lapja 1989. novemberi számában több tucat interjú alapján. Velem hosszan beszélgetett az átalakulás gazdasági problémáiról, majd feltette a kérdést, amelyet minden interjúalanyának feltett: van-e antiszemitizmus az MDF-ben? A kérdésre nyilván azért került sor, mert már nemzetközi figyelmet is keltettek ilyen megnyilvánulások a sajtóban és Csurka István MDF-alelnök részéről. Az én válaszom úgy jelent meg a New Yorkerben: „Antiszemitizmus erősen jelen van a demokrata fórumban... Berend világosan kifejezésre juttatta, hogy nem az egész fórumot érti ezen, hanem csak a nacionalisták vezette populista szárnyát, amelynek képviselői azt állítják, hogy a zsidók lerombolják a magyar kultúrát.” Állításomat tényekre alapoztam. Durva antiszemita kitételek tömegesen hangoztak el és jelentek meg a Hitel folyóiratban, a debreceni Úton című lapban – amely negyvenhárom éve folyó zsidó bosszúként illusztrálta az államszocialista rendszert –, s Csurka István nem egy nyilatkozatában, még a New Yorker ugyanazon számában is.

Néhány héttel később közvetítők útján maga Antall József és Horváth Balázs kezdeményezett egy találkozót. Felkerestek akadémiai hivatalomban. Azt javasolták: tegyek nyilatkozatot, miszerint az amerikai újságíró eltorzította kijelentésemet, a leírtakkal nem értek egyet, s akkor visszavonják a feljelentést. Mondtam, ezt nem tehetem. Mert bár a részletesebb kifejtésem rövidítése miatt erőteljesebbé vált a megállapításom, mondanivalóm lényegét mégis pontosan tükrözte. Erre közös nyilatkozatra tettek javaslatot: szövegét napokon belül küldik, amikor az MDF országos elnöksége elfogadja.

Meg is jött ez a szöveg, de lényegét tekintve csak megismételte a korábbi javaslatukat: az újságíró szövegkörnyezetből kiragadva megváltoztatta gondolataim értelmét. Közös nyilatkozatról szó sem volt. Válaszlevelemben ismét leszögeztem: nincs okom s nem áll szándékomban egyoldalú nyilatkozatot tenni, és készen állok állításom bizonyítására a bíróság előtt.

Mire odakerült az ügy, feljelentőm, Horváth Balázs már belügyminiszter volt. Mind az elsőfokú, mind pedig a másodfokú bíróság a szabad véleménynyilvánítás védelmében „bűncselekmény hiányában” felmentett, és a perköltségeket a feljelentőre terhelte.

Ekkor már 1990-ben jártunk. Postaládámban még ’89 decemberében számos névtelen levelet találtam, ma is őrzöm őket. Például: „Te, Magyarország legnagyobb gazembere, legnagyobb ellensége és tönkretevője... Lesz nagy elszámolás... Nálunk nincs elévülés.” Vagy: „Meg fogsz halni, Iván! Bárhová menekülsz, megtalálunk.”


Nem folytatom. 1989 végére ellenség lettem, leprás és üldözendő. S ez nemcsak névtelen levelek formájában öltött testet. Az MDF elnöke és kormányának későbbi külügyminisztere New York-i látogatása során – a választások előtt – valóságos szóbeli ultimátumot adott át John Mroznak, a Kelet–Nyugati Tanulmányok Intézete elnökének: ha engem nem menesztenek az intézet igazgatótanácsának társelnöki posztjáról, nem számíthatnak együttműködésre az új magyar kormánnyal. Amikor pedig 1990 őszétől a Kaliforniai Egyetem tanára lettem – nem kis részben a fentiekben leírt incidensek hatására fogadtam el a ’89 nyarán még elvetett állásajánlatot –, jobboldali amerikai magyar emigráns szervezetek mozgósításával elbocsátásomat követelték a UCLA kancellárjának (rektorának) írott nyílt levélben.

Visszamenőleg is el akarták venni tőlem ’89-et. Nem sikerült.

1989 az én évem volt – és maradt.