Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

Az író-irodalomtörténész új kötete, A feledés enciklopédiája előszavában azt írja: bejegyzései „megálljt kiáltanak a pusztulásnak, felháborodott kiáltozások az igazságtalanság folytonossága ellen”. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

Miért épp most gondolta úgy: sajátos kultúrtörténettel, történelmi asszociációkkal hívja fel a figyelmet az irodalom, művészet elveszett értékeire?

Minden művészetet szerető emberben él a félelem, hogy a mai „kulturális ellenforradalmi” időkben végzetes támadás éri a magyar nemzeti kultúrát. Például a globalizáció áldozatává válik. Könyvem mélységes megrendülésemet is kifejezi, amiért hatalmas kulturális gazdagságot vesztegettünk el. Talán ez az utolsó utáni pillanat, hogy megemlékezzünk a kötetben szereplő tragikus sorsú, nagyszerű művészekről, a huszadik század csodáiról, elfeledett emberekről. Ilyen például Szomory Dezső, aki ötven könyvet írt, aztán mégis éhen halt. Vagy Szerb Antal, akit munkaszolgálatba hurcoltak: az elgyötört író pihenésképpen egy ásóra támaszkodott, így verték agyon. A magyar irodalom zsenije 44 éves volt. Bächer Mihály zongoraművésznek a munkaszolgálatban elfagytak az ujjai. Soha többé nem játszhatott úgy, mint addig. Egy-egy történetemet, történelmi anekdotámat más felütéssel, más ritmusban, de azonos elv szerint írtam.

Mégpedig?

Az elv, a „vezető dallam” azt sugallja: minden kultúra organikus egység. A folyamat megtörhetetlen. Nem szabad belőle erőszakosan kitépni semmit. Az ideológiai szelekció és a feledés elemészti a kollektív tudatot.

A feledés enciklopédiája – a múltunkkal való szembenézés is. Gyáni Gábor történész egyszer azt mondta: ahol folyamatosan felemlegetik a múltat, ott állandóan felszakadnak a korábbi sebek.

Én pedig azt mondom: a múlt egyetlen gyógyszere az emlékezés. A zsidó vallásban a név, azaz „hásém” a legszentebb – Isten neve is ezért kimondhatatlan. Azt tartja a vallás: az hal meg igazán, akinek elfelejtik a nevét. Maga a nemzet is – az én „definícióm” szerint – igazságos kulturális emlékezet.

Eljuthatunk egyáltalán az „igazságos emlékezetig”?

Épp ezt az utat próbáltam követni a könyvemben. Mondok egy történelmi példát. Buda ostroma idején Werbőczy Budán maradt, s mélyen rangon aluli munkát vállalt: napidíjért bíró lett. Aztán egy rossz ítélet után megmérgezték. Werbőczy tetemét az utcára dobták. Napokig hevert ott, mert nem volt, aki eltemesse. Végül zsidók temették el a kor nagy törvényalkotóját. Azt, akinek a törvénykönyve amúgy számos, a zsidóságot megkülönböztető cikkelyt tartalmazott. De vehetjük a Trianon utáni társadalmi katasztrófát is, a nagyüzemi bűnbakkeresést, amikor az egész baloldalt árulással vádolták.

A baloldal nem tudta feltartóztatni ezt az áradatot. Megosztott lett: a szélsőségek uralkodtak el rajta. A második világháború a radikális jobboldalra mért történelmi csapást. Ezt bizonyos csoportok még ma sem tudják elfogadni. Újra lejátszanák a háborút, legalábbis utcaszínházként, amidőn a vesztesek szimbólumaival vonulgatnak. A baloldal pedig nem meri vállalni, hogy – ugyancsak történelmileg kiosztott – legfőbb feladata a feltámadó radikalizmus feltartóztatása. A mai baloldal gyengesége ideológiai gyávaságból fakad. Holott mögötte tornyosodik a legszebb nemzeti hagyomány, a társadalomtudományok megannyi óriása, Ady Endre és a Nyugat, József Attila, Ignotus Pál és Fejtő. A magyar Nobel-díjasok sem leválthatók származási alapon. A baloldal ebből meríthetne erőt. Míg a jobboldalon szabályos kommunikációs és politikai „hadsereg” állt fel az ízlésüknek megfelelő „nemzeti kádárizmus” terjesztésére, a baloldal ma semmit sem tesz a saját értelmiségéért. A feledés enciklopédiájának az is üzenete: dolgaink apró, pici tisztességeken állnak vagy buknak el. Mostanában sokszor a szakmai kompetencián is.

Megmagyarázná az utóbbit?

Nagyon is jelenvaló kérdés: végiggondolta már, milyen hatása van annak, hogy a kormányzati kommunikáció egy takarékossági programot megszorításként ad elő? Hiába vagyok egyetemi tanár, sokszor azt sem értem, miként függnek össze az egyes intézkedések. Akkor mit várjanak mástól? Ebben az amúgy is feszült helyzetben a rossz kommunikáció csak fokozza a bizonytalanságot, s az tovább erősítheti az egyszerű, érthető „eszmék” iránti igényt. Durván fogalmazva: a szélsőségek erősödésében a baloldali kormánynak is felelőssége van.

Egy felmérés szerint a Magyar Gárda ma a szavazatok kilenc százalékát szerezné meg, ha párt lenne. Pusztán a kormány szakmai hiányossága miatt erősödött volna nálunk ilyen mértékben a radikalizmus?

Az egyik helyi gárda Tisza István nevét akarta felvenni. Elfelejtették volna, hogyan szólt Tiszáról Ady? Labancokat választanak azok, akik kurucokként illegetik magukat? Nem az a kérdés, hány tagja van a gárdának. Hanem az: hány olyan bírája az igazságszolgáltatásnak, aki hajlandó törvényesen megítélni a gárda szerepét. Egy akó minőségi bort egy csepp ecet is ihatatlanná tehet. Magyarán: egyetlen gárdista is sok az országnak. Ugyanakkor ezer gárdista sem lesz más, mint csőcselék. Aki rájuk szavaz, bizonnyal megbűnhődik. Egy élhetetlen, nemességét veszített ország előőrseit segítik a hatalom közelébe. Miközben mások csodálkozva, félelemmel szemlélik a törvény tehetetlenségét. Érzik és tudják: a demokrácia elsődleges kritériuma a jogbiztonság. Amit minden józan ember jogsértésnek érzékel, ott az ügyészség megtagadja a nyomozást, vagy külön hírnökkel kézbesíti a felmentést. A gárda elsőfokú ítélettel feloszlatott csoport. Ha fenyeget bárkit is, a jogrend áldásával teszi, hiszen a pere addig húzódik, amíg politikailag megerősödik. Az ilyen egyenruhás, demagóg, áltörténelmi hazugság ellen nincs felvértezve a társadalmunk, mert évtizedekig hazugságban élt, és kódolt nyelven beszélt. Máig nem szokás a dolgokat nevükön nevezni. A Magyar Gárda állítólag parlagfűirtásra alakult. Keserű iróniával szólva: tele van Budapest parlagfűvel, de egyetlen gárdistát sem láttam kaszával a kezében! Én úgy tartom: a dolgok néven nevezése elengedhetetlen, már csak – és ha van tanulsága a könyvemnek, akkor ez az – a későbbi „igazságos emlékezet” végett is.

Csak a politikát emlegeti felelősként. Az értelmiség felmenthető?

Szó sincs róla. Felelőssége éppenséggel lenne az értelmiségnek. Már csak a funkcionális analfabéták – riasztóan magas a számuk Magyarországon – felvilágosításában is. A társadalom jelentős része egyáltalán nem olvas – még bulvárlapot sem. Könnyű azoknak eladni bármilyen szlogent, akik nem tudják értelmezni a híreket, képtelenek eligazodni a közéletben, mert nem tudják megkülönböztetni a fontos információt a jelentéktelentől. Nyilván mindennek az alfája és az ómegája az oktatás. Egy ilyen „intellektuális hiánygazdaságban” természetes, hogy sok ember számára a Magyar Gárda „értelmezhető”. De azt is látom: a magyar értelmiség erejét veszítette. Felértékelődött a gazdasági időjósok szerepe, s leértékelődött a művelődést szolgáló színészeké, íróké, tanároké, közalkalmazottaké és orvosoké. A haszonelvűség hódít, holott van érték abban is, ami nem szolgál közvetlen célokat. Ami olyan szép, hogy érdek nélkül tetszik. Én a hagyományőrzésről írtam az enciklopédiámat, s lám, rákényszerültem, hogy a hagyományőrzést ürügyként használó csoportról is szóljak. Holott a könyvem szereplői elfeledett írók, világjáró magyarok, elpusztult művészek, a művelődés hősei. S én egy-egy gyertyát gyújtok az emlékükre, olyanokéra, mint Füst Milán, Lengyel Menyhért, Bartók Béla. Ahogyan Illyés Gyula mondta: van egy haza a magasban, ahonnan a csatorna nem is látszik. Ha ezt a szellemet éleszti a könyvem, ha olvasói megértik azt az „érzelmi racionalizmust”, amely a stílusát adja – megtettem a kötelességem.