Hetilap kereső

Karácsony Ágnes írása

A köztévéről váltott a kereskedelmire, majd vissza az MTV-re. Majdnem három éve vezeti a Kékfényt, s valamivel rövidebb ideje a Szempont című műsort. Szerinte az újságírószakmában lassanként „extrának” számít a józanság. Amúgy hezitált, amikor felkértük erre a beszélgetésre. KARÁCSONY ÁGNES interjúja.

Nagyjából a rendszerváltás idején kezdte a pályát. Miskolcon volt hírlapíró, majd kis ideig városházi szóvivő.

Akkoriban – hasonlóan a közélet változásaira nyitott kortársaimhoz – lánglelkű voltam, mégsem a politikai szélfordulat vitt a pályára. Közlési vágy hajtott. Az Észak-Magyarországhoz vettek fel 1988-ban újságíró-gyakornoknak. Egy év múlva már saját hetilapot indítottunk néhányan, a Heti Hírnököt. Dobogós helyünk volt a független lapok sorában, hiszen harmadikként alakultunk a Reform és a szombathelyi Tér-Kép után. Nem a húsz év szépíti a múltat: lapunknak Miskolcon komoly közéleti szerepe volt. Próbáltuk tisztázni a régi és az új rendet helyben.

Ezért lett aztán hamarosan szóvivő is a miskolci városházán?

Nem. Olyan gyorsan zajlottak a politikai események, hogy lapunk egyszer csak nem találta a helyét. Bulvárra váltott, nekem ez nem tetszett. S bár addigra már országos lapokban, például az Élet és Irodalomban is rendszeresen publikáltam, alapvetően kétgyermekes apaként gondolkodtam: egzisztenciálisan nem kockáztathatok azzal, hogy a szabadúszást választom. Jó ötletnek tűnt a szóvivőség. De hamar rájöttem: számomra ez a szerep – skatulya. Külsőségeit és tartalmát tekintve is. Öltönyben kellett járni, pontban reggel nyolckor kezdeni. Nem ragozom: istencsapásként éltem meg.

A „tartalomról” még nem beszélt.

Egyetlen vélemény létezett, a városházáé. Miközben én már akkor is szerettem több szempontból vizsgálni a dolgokat.

Televíziósként akkor tűnt föl, amikor az MTV Ablak című műsorának kezdett riportokat készíteni még ugyancsak a kilencvenes évek elején. Kilincselt, hogy odakerüljön?

Gombár János főszerkesztő hívott.

Hogyan került képbe?

Unatkoztam szóvivőként. Kitaláltam: inkább talkshow-kat csinálok a városban. Kevésbé volt még elterjedt a műfaj. Vitray Tamást persze mindenki ismerte, és már hallani lehetett egy Friderikusz Sándor nevű nyíregyházi fickóról is. Mindkettőt meghívtam a miskolci műsoromba. Állítólag aztán ők ajánlottak Gombárnak, aki fiatalokat keresett az Ablakba. Ami nem pusztán egy műsor volt, hanem iskola is. Miként az Egyenleg és az Objektív is, ahova később szintén készíthettem riportokat.

Újabb fordulópont: 1997-ben a kereskedelmi tévéket választotta. Előbb az RTL Klubot, majd a TV 2-t. Valahol úgy magyarázta a váltást: elege lett a „megbízható vidéki fiú” szerepköréből. Az milyen? Túl simulékony?

Nem így értettem. Közhely, hogy az ország fővárosközpontú. Ez a szakma különösen. Azt éreztem: ha az ember vidékről érkezik, besorolják a második vonalba, s csak nehezen tud kitörni onnan.

Úgy érti: előnyt élvez az, aki a fővárosi „médiaelit” köréhez tartozik?

Úgy tapasztaltam: nem mindig számít a képesség, sokszor elég a kapcsolatrendszer a tévés mainstreammel.

Próbált azért bekerülni a „fősodorba”?

Nem. Ma sem vagyok senkinek a senkije. Sosem kerestem potentátokat. Egyébként leginkább azért örültem a kereskedelmi tévék megjelenésének, mert azt gondoltam: meg lehet tanulni azt a műsorkészítési technikát, amelyik a külföldi csatornákat jellemzi.

Majdnem kilenc évig maradt a TV 2-nél. A Napló munkatársaként 2003-ban az év riportere lett. 2006-ban mégis visszatért a köztévéhez. Azt mondta: azért váltott, hogy megőrizze a kreativitását. Ugyanis a kereskedelmi tévék külföldi mintákat másolnak, nélkülözik a „magyar agyakat”.

Ez igaz. De nem rombolnám le a kereskedelmi tévés múltam kezdetét: azok az évek euforikusak voltak. Azt éreztem, amit a rendszerváltás idején: hogy valami olyasmiben vehetek részt, ami a jövő felé mutat, s rosszul érezném magam, ha kimaradnék belőle. Kétségtelen az is: amikor szembesültem a kereskedelmi elvekkel, alábbhagyott a lelkesedésem. S bár meg lehetett érteni az üzleti és magánérdek szempontjait – aki pénzt tett a tévébe, még többet akar kivenni belőle –, ez felülírta az illúziómat: aki szakmailag tud, arra igény is van. Egyre többször tettem fel magamnak a kérdést: ha ez a „trend”, akkor nekem mi keresnivalóm még itt?

Ha ezt nézzük: voltaképpen ez a „trend” lökte ki a kereskedelmi tévés sztárgyárból?

Ez így nagyon sarkos, noha van benne igazság. Azt nem várták el tőlem, hogy jól fésült legyek, és mosolygós bulvárhős. Persze zajlottak kisebb marketingharcok: el lehet-e velem adni bármit is, ha borostás vagyok, s „vasalatlannak” látszom. Akkor nyugodtak meg a kedélyek, amikor a nézettség azt mutatta, inkább előny, ha van egy kicsit sem „trendi fazon”. De az nagyon zavart, hogy csak a forma számított, a tartalom nem. A televíziós újságírás – mint szakma – pillanatok alatt devalválódott. Az lett az alapelv: ha csinos vagy, pláne huszonéves, mindegy, hogy fogalmad sincs a világról, és nincs véleményed, mi fölépítünk műsorvezetőnek, kitalálunk téged, mert eladható vagy. A riporter fogalma azt az értelmezést kapta: olvassa föl az előre megírt két kérdést. Tisztelet azoknak, akik a kereskedelmi tévéknél még ma is próbálnak valamit átvinni a képernyőre az újságírói hivatásból.

Ott tartottunk: 2006-ban viszszatért az MTV-hez.

Jöttem, dacára annak, hogy kívülről úgy láttam: a köztes időszakban formailag nem nagyon változott az MTV. Ugyanakkor, mivel nem egyedül jöttem át a köztelevízióhoz a kereskedelmiből, azt is gondoltam: csapatosan már könnyebb valami új színt hozni a fakult falak közé. Ha akkor csak egyedül engem hív Rudi Zoltán tévéelnök, nagy valószínűséggel inkább maradok a TV 2-nél. Aztán az MTV-nél azzal szembesültem: rendkívül sok tehetséges televíziós van, erős a szellemi kapacitás. Mégis bizonytalanságot tapasztaltam, amely talán abból fakadt: sokan nem tudták, kinek feleljenek meg. A főnöküknek? A nézőknek? Netán a politika elvárásának? Vagy a saját szakmaiságuk legyen a mérce?

Ön melyik szempont szerint mérlegelt?

A szakmaiság a döntő. Legyen a forma ugyanolyan fontos, mint a tartalom. Nem várhatjuk el a piaci versenyben, hogy bennünket válasszon a néző, ha unalmasan tálaljuk a témáinkat. Tudni kell azt a képernyős nyelvezetet, képi világot, amely leköti a publikumot. Ami nekünk, műsorkészítőknek is jó, hisz épp az a célunk, hogy minél többekhez eljussunk. A Kékfény saját műsorsávjában gyakran veri a kereskedelmi tévék nézettségét. A Szemponté is nőtt: háromszázezerről indultunk, most tartjuk a hatszázezret. Ha úgy tetszik: a közéleti riportműsorra is van tömegigény.

Felteszem: tudatos volt, hogy ne szerepeljenek politikusok a Szempontban.

Abszolút. Ők ugyanis mindenhol ott vannak. Miközben a köznapi emberek szempontjai nem jelennek meg a tévékben, vagy csak elvétve. Mi az ő véleményüket próbáljuk a politika felé közvetíteni.

Sosem próbált a politika preszsziót gyakorolni önre?

A főnökeimnek azt mondanak, amit akarnak. Lényeg a végeredmény: a politikai „észrevételek” dacára sem kellett áthangolni a Szempontot. Ellenkező esetben másnak kellett volna folytatnia a műsort.

Amikor az interjúra kértem, hezitált. Azt mondta: attól tart, aki a 168 Órának nyilatkozik, azt onnantól baloldalinak, liberálisnak könyvelik el. Akkor miért vállalta a beszélgetést?

Mert rájöttem, ha kitérek, épp azt erősítem, ami ellen küzdök: abnormális, hogy ilyen-olyan politikai megkülönböztetés alapján végletesen polarizálódott a szakmánk is. Amikor tanultam, nem úgy álltunk hozzá: van baloldali, meg van jobbos újságírás.

Mégis vannak, akik úgy vélik: aki semleges próbál lenni, könynyen válik terepszínűvé.

Másként látom: inkább az szürkül el, aki belemegy a fékevesztett közéleti acsarkodásba. Amúgy nem vagyok semleges. Csak nem a politikai, hanem – remélem – a szakmai nézetem tükröződik a műsoraimban. Ami röviden úgy összegezhető: józanság. Szomorú, hogy ez hovatovább „extrának” számít. De ugyanez a józanság jellemző a munkatársaimra, a riporterekre is. Bár eltérően gondolkodunk a világról, végső soron egy nyelvet beszélünk, mert a hivatásunkat ugyanúgy ítéljük meg: a szemléletünk lehet különböző, ám a szakmánk csak egyféle. Ettől jó az egész.