Hetilap kereső

Dorogi Katalin írása

A frissiben megnyílt Országos Pszichiátriai Központ a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján kapott helyet. Itt folytatódhat az a szakmai műhelymunka, melynek annak idején az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, közismertebb nevén Lipót adott otthont, amíg be nem zárták. Bitter István professzor, a klinika igazgatója saját szavaival élve „perszonálunióban” a központ vezetője is. Az új intézményhez négy állást adott a minisztérium, ezekre nyolc embert vettek fel, ők kezdik meg a munkát a piciny irodákban.

Professzor úr, az új központ a Lipótnak csupán a módszertani központját pótolja. „Másik minőségében”, azaz a szakklinika igazgatójaként hogyan látja? Csakugyan nem okoz gondot a pszichiátriai betegek ellátásában a Lipót felszámolása, mint ahogy ezt többen állítják?

A Lipót kiesése több szempontból is fennakadást okozott, mert nem volt előkészítve. Itt nem arról volt szó, mint Európa számos országában, hogy bezárnak egy nagy intézményt, ám létrehoznak helyette egy korszerűbb struktúrát – járóbeteg-ellátási egységeket, közösségi pszichiátriai centrumokat, betegotthonokat. Oktatás, kutatás, betegellátás – ennek a három „csomagnak” a jövőjére kell gondolnunk a Lipót bezárása után. A sajtót leginkább a betegellátás izgatja. Ezzel kapcsolatban a miniszter elmondta a sajtótájékoztatón, hogy ellenőrizték a TAJ-számokat, és az derült ki, hogy a Lipóton kezelt betegek jelenleg mind benne vannak az ellátási rendszerben.

A TAJ-számból viszont nem derül ki, milyen állapotban van a páciens, mennyire sínylette meg a váltást.

A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen intézetbezárásoknál általában nem azokkal van a probléma, akik ott voltak, hanem azokkal, akik oda mentek volna. Vagyis inkább az összellátás borult meg, az előkészítetlen váltásban a fogadóintézmények nagy része nem állt készen a betegellátás komplex átvételére. Mondok egy példát: Rihmer Zoltán osztályán, a hangulatklinikán nemcsak területi, hanem speciális ellátás is folyt, hatalmas járóbeteg-forgalommal. Vagy: az egyetlen drogambulancia a budai oldalon a Lipóton volt. Ráadásul a Lipót bezárástól függetlenül, de körülbelül ugyanabban az időszakban történt, hogy a rehabilitációs ágyakon belül megszűnt a szakmai elkülönítés. Miközben az egyik oldalról azt mondják, hogy túl sok a rehabilitációs ágy az országban, mi azt tapasztaljuk, hogy a pszichiátriai betegek nem férnek hozzá, mert azok nincsenek „nevesítve”. Én például nem tudom, hogyan használják fel ezeket az ágyakat. A Lipóton található rehabilitációs ágyak annak idején a pszichiátriai betegeket szolgálták.

Gazdasági válság, munkanélküliség, egzisztenciális bizonytalanság –ilyenkor a pszichés problémák is szaporodnak, ezt bizonyára észlelik a klinika „forgalmában”.

Erre utaló adatokat kapunk az Európai Unióból, ahol több helyen elég jó a statisztikai követés. Azt pedig a saját szemünkkel látjuk, hogy az öngyilkossági kísérlet miatt fölvett páciensek közül egyre többen vannak, akik munka, bevétel nélkül maradtak, vagy elvesztették a lakásukat. Mi még nem tudjuk tudományos-statisztikai módszerrel kimutatni, de a reggeli referálón egyértelműen kitűnik, hogy megnőtt az emiatti sürgősségi felvételek száma. És látjuk, hogy egyre több az olyan ambuláns beteg, aki eddig még megvolt a bajával, de most úgy érzi, hogy ez már túl sok, nem tud kezelni ennyi stresszt.

A gazdasági helyzet nem látszik javulni, sőt, egyesek szerint a válság java még csak most jön. Fel tud erre készülni az Önök szakmája?

Szakmai szervezetek kezdeményezésére létrejött a Lelki Egészség Országos Program, amelynek már a társadalmi vitája is a megvolt a minisztériumban a hónap elején. Ám ezen kívül a magyar kormány egészségügyi programjában nem szerepel semmiféle „pszichiátria” „lelki” vagy „mentálhigiéné” szó, mintha csak testi betegségek léteznének. Pedig mi többször észrevételeztük, hogy a rokkantság, a munkahelyi hiányzás okai között vezető helyen szerepelnek a pszichiátriai betegségek, tehát a dolognak nagyon komoly gazdasági konzekvenciái is vannak. Ráadásul egyre több orvos távozik Észak- és Nyugat-Európába, a pszichiáterek száma is csökkent, nyolcszázról hatszázra, vagy még alább, így alig-alig tudjuk ellátni a ránk háruló feladatokat.

A krónikus pszichiátria betegek hozzátartozóira hatalmas teher hárul. A család anyagi helyzetének romlásával egyre kevesebben tudják otthon gondozni a szeretteiket, hiszen mindenki dolgozik, hogy fenn tudja magát tartani.

Leginkább az idős betegek elhelyezése nehéz, mert vagy nincsenek erre szakosodott intézetek, vagy megfizethetetlenek a legtöbb család számára. A legsúlyosabb az elmeszociális otthonok betegeinek helyzete. Évek óta mondom, hogyha ha bennfekvő hely kell, akkor úgy kellene megoldani, hogy a budapesti betegek ne Szentgotthárdra kerüljenek, hanem közelebb, ahol könnyebben látogathatják őket. A nem súlyos betegeknek pedig mindenképpen létre kellene hozni, illetve bővíteni a nappali tartózkodási lehetőségeket. Létre jött egy szociális ellátórendszer, amelyet nem integráltak kellően az egészségügyhöz, gyakran párhuzamosan fut a szociális és a medikális ellátás. Amikor egy olyan nagy intézményt, mint a Lipót felszámolnak, gondolni kell arra, hogy lehet, hogy nem kell minden betegnek 24 órás felügyelet, de fedél mindenképpen kell a feje fölé, méghozzá tartósan. Egyik lehetőség erre, ha lakásformájú otthonokat hoznak létre, ahol minimális szupervízóval vagy segítséggel élhetnek az önellátásra képes betegek.

A Lelki Egészség Országos Program prioritásai közül első helyen szerepel az öngyilkosság és a depresszió prevenciója. Magyarországon egy időben csökkent, most stagnál az öngyilkosok száma. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korábbi csökkenés az új típusú antidepresszánsok elterjedésének köszönhető.

A legfontosabb dolog sajnos az, és ez benne van a program háttéranyagaiban, hogy a nagy csökkenés ellenére jelenleg Magyarország még mindig a második helyen áll EU-ban. Nagyon magas ez a szám így is, körülbelül háromezer ember vet véget életének évente.

Sokan vélekednek úgy, nem szakemberek persze, hogy ma már szinte divat depressziósnak lenni, hogy bezzeg régen nem foglalkoztak ezzel ennyit. Mintha attól terjedne így a betegség, hogy sokat írnak, beszélnek róla.

A depresszió az első három leggyakoribb betegség között szerepel a világ fejlett részén. Ha pedig visszatekintünk, figyelembe kell vennünk, hogy a fogalmak, vagyis az, hogy mit hívunk depressziónak, mit szorongásnak vagy krízisnek, változott, mint ahogy változtak a belgyógyászati fogalmak is az elmúlt száz évben. De az tény, hogy a 20. század elején egy általános orvosi praxisban a betegek negyven százalékának írtak fel brómsót Európa egyes területein. Erről a szerről pedig tudjuk, hogy nyugtatóként alkalmazták, vagyis a betegek negyven százaléka jelenhetett meg szorongásos és depressziós panaszokkal orvosánál -- ez körülbelül ugyanaz az arány, mint amit ma kapunk.