Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont Száműzött művészet című tárlatsorozatában olyan alkotók életművét mutatja be, akik a két világháború között nem maradhattak Magyarországon zsidó származásuk miatt. Bár koruknak meghatározó és különleges művészei voltak, még felfedezésre várnak idehaza. A sorozat első kiállítása – Késői hazatérés – három képzőművésznek állít emléket. HERSKOVITS ESZTER írása.

„Az egyetlen enciklopédia, amelyen a teljesség nem számon kérhető, a feledés enciklopédiája. Ami kimaradt belőle, azt elfeledtük. Ha egykoron nyoma volt is, mára befútta a feledés homokja.” Ungvári Tamás író sorait vette alapul a Holokauszt Emlékközpont a tárlatsorozathoz. Nyitó kiállításuk Mészöly Munkás Béla, Wittmann Zsigmond és Bán Kiss Edit „késői hazatérése”.

A nagybányai kötődések ellenére is különbözőek az életpályák, de közösek a zsidó sorsok. Közülük egyedül Bán Kiss Edit élte túl a második világháborút, ám lelkileg összeroppantotta a vészkorszak, később öngyilkos lett. Ők hárman „száműzöttek” voltak azért is, mert a hazai művészettörténet elfelejtette őket. Méltatlanul.

Idézzük föl sorsukat a Párizsban élő művészettörténész, Cserba Júlia segítségével, aki a három alkotó újrafelfedezője és kiállításuk kurátora.

Mészöly Béla 1889-ben született. A Munkás nevet baloldali elkötelezettségből vette fel. Meggyőződését vászonra is vitte: gyakran festett parasztportrékat, munkásokat.

A nagybányai Szabad Festő Iskolához tartozott. 1920-ban úgy döntött, „világjáró piktor” lesz. Beutazta Hollandiát, Dániát, Észak-Írországot, Spanyolországot, majd letelepedett Franciaországban. Valójában sosem volt nyugta sehol. Egész életét „útközben” töltötte. Bolyongott Európában, csoportokhoz nem csatlakozott, viszont 1938-ig tagja maradt a budapesti Nemzeti Szalonnak.

Képeit a nagybányai posztimpresszionizmus jellemezte, ám alkotásait mindig befolyásolták útjai: az északi országok sötét tónusa után a spanyol fények „mediterrán festővé” ihlették.

Mészöly időről időre hazalátogatott, tárlatai is voltak itthon, és zsidóként még a számára vészterhes harmincas években is kiállításokat szervezett festőtársainak, műtermet bérelt számukra. A korabeli sajtó úgy élcelődött rajta: Mészöly új műfajt teremtett, a „munkaizmust”.

Cserba Júlia Mészöly egykori hazai tárlatainak dokumentumaiból arra következtet: utoljára 1938-ban járhatott Magyarországon a festő. Egyik utolsó képe a holokauszt borzalmainak előérzete: asszonyok karon ülő gyerekekkel menetelnek hosszú sorban, a háttérben füstölgő gyárkémény.

Hiába menekült vissza Mészöly Franciaországba, 1942-ben Drancybe, a hírhedt gyűjtőtáborba zárták, ahonnan a második világháború alatt hatvanötezer zsidót deportáltak. Mészöly Béla is köztük volt. Nem élte túl az auschwitzi haláltábort. (Művészetét mostanában a hazai magángalériák is fölfedezték, festményeinek egy részét a Nagyházi Galéria kölcsönözte a tárlatra.)

Wittmann Zsigmond húsz évvel Mészöly után született, 1909-ben. Szülei elváltak, nagyanyja nevelte. Hogy megéljenek, Wittmann már kamaszként munkát vállalt: modell volt a Képzőművészeti Főiskolán, akrobata a cirkuszban, dolgozott üveggyárban is. Majd 1929-ben bekerült a főiskola híres műhelyébe. Osztályfőnöke Réti István volt, a nagybányai művésztelep egyik alapítója, teoretikusa. Wittmann főiskolai indexe megmaradt: feljegyezték, hogy „izraelita vallása miatt csak egy évet végzett el”. 1930-tól Berlinben tanult festészetet, közben plakátokat tervezett a német antifasiszta mozgalom számára.

Hitler hatalomra jutása után áttelepül Párizsba. A Montparnasse-on bérel műtermet, a művészkávéházakban gyorsan összeismerkedik alkotókkal, írókkal, kritikusokkal. Befogadják, és elismerik a bohém, mindig nyughatatlan, kalandkereső magyar festőt. Közös tárlatokon mutatkozik be párizsi művészekkel.

Wittman ’36-ban önkéntesnek jelentkezik a francia seregbe, s bár hamarosan leszerelik, harcos hevülete csak erősödik. Megpróbál átszökni ’37-ben Spanyolországba, hogy a köztársaságiakat segítse, de a határnál elfogják, a mirandai internálótáborban tíz hónapig tartják fogva.

Szabadulása után feleségével Marseille-be költöznek. Párizsi művész barátai ott mutatják be Lily Pastré grófnőnek, a legendás mecénásnak, aki felkarolja.

De Wittmann továbbra is a harctérre vágyik. 1942-ben beáll a Francia Szabad Erőkhöz, előbb Casablancába, aztán Olaszországba, majd a francia Vogézekbe vezénylik, végül zászlóalja ’44-ben Belfortban küzd a németek ellen. Néhány héttel a felszabadulás előtt halálos találat éri. Harmincöt éves.

Fiatalkori műveinek egy része a háború alatt odaveszett párizsi műtermében. De – Cserba Júlia szerint – ami megmaradt, akár az önarcképe, akár az internálótáborban készült festményei azt mutatják: Wittmann Zsigmond rendkívül tehetséges volt, nagy jövő előtt állt. Saját nyelvére „fordította le” a kor izmusait. A párizsi zsidó múzeum és francia magángyűjtők kölcsönözték műveit a Páva utcai kiállításra.

Bán Kiss Edit – eredetileg Roth Edit – pesti nagypolgári zsidó családban született 1905-ben. Apja neves ügyvéd volt. Edit előbb szintén Réti Istvánnál tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1926-tól a düsseldorfi művészeti akadémián. Két év után tért vissza Budapestre, s került kapcsolatba a Szocialista Képzőművészek Csoportjával, amely a Szociáldemokrata Párt keretei között működött. Festett, szobrászkodott, ám nem tudott megélni a művészetből. Titkárnő lett a Hitel Bank igazgatójánál, Kiss Sándornál, akihez később feleségül ment.

Első, egyben közös kiállítását Kádár Bélával ’43-ban sógora, a hazai műgyűjtés kiemelkedő alakja, Bedő Rudolf szervezte. Bán Kiss Edit Nő című szobrát felállították a Hitel Bank csarnokában. Sikerét nem sokáig élvezhette: 1944-ben Ravensbrückbe deportálták, ahol méreggel öngyilkosságot kísérelt meg. Barátnője, a nála húsz évvel fiatalabb Bartha Ágnes mentette meg. Edit innen a genshageni repülőgépgyárba került kényszermunkára.

Felszabadulását követően Budapesten 1945 szeptemberében tárlatot rendeztek képeiből Deportáció címmel. Akvarellszerű sorozatán megtört arcok, elnyújtott csontalakok. (Műveit később Párizsban is bemutatták. Szerepelnek a mostani tárlaton is. Nem mellesleg: a művésznő Fájdalom és Nő hátizsákkal szobra 1946 óta a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.)

1948-ban, az újpesti zsinagógában – Tildy Zoltán köztársasági elnök jelenlétében – avatták föl Bán Kiss Edit reliefjét, amellyel az újpesti zsidó közösség tizenhatezer halottjának állított emléket. (Ma is látható a zsinagóga falán.)

Az alkotó még ugyanabban az évben férjével, Kiss Sándorral elhagyta Magyarországot. Svájci kitérő után Casablancába mentek, ahol Edit újra festeni kezdett, képeiből kiállítást is rendeztek ’53-ban.

Majd Párizsba költöznek, megkapják a francia állampolgárságot. Bán Kiss Edit műveit különféle galériák mutatják be. Férje 1962-ben meghal, az özvegy áttelepül Londonba. Már alig alkot, depressziója súlyosbodik. 1966-ban még visszatér Párizsba, s egy szállodai szobában önkezével vet véget életének.

Műveinek jelentős részét ma Helmut Bauer német történész és műgyűjtő gondozza. Talán „vezeklésképpen”. Bauer apja SS-tiszt volt, a genshageni Daimler–Benz-repülőgépgyárban felügyelte a kényszermunkára ítélt zsidókat. Fia saját családi tragédiájának feldolgozása, a „szembenézés” közben, az üzem egykori zsidólistáján bukkant rá a művészre. Túlélők mesélték, hogy rajzokat készített sorstársairól. Az Obersturmführer fia akkor kötelezte el magát az alkotó mellett, s vált életének kutatójává. És neki köszönhető, hogy most Bán Kiss Edit művei ideiglenesen hazatértek.

A Holokauszt Emlékközpont igazgatója, Harsányi László úgy fogalmaz: az utókor feladata, hogy a száműzött alkotókat visszaemelje a közemlékezetbe, „visszaperelje” azokat a jelentős életműveket, teljesítményeket, amelyek a holokausztnak – az emberéleteken túl – áldozatul estek.