Hetilap kereső

Barát József írása

A választások után más országban ébredünk. Ezt ígérte a voksolás előtt néhány nappal Orbán Viktor. Vajon milyen lesz az állam viszonya az egyházakhoz Másországban? Milyen következtetéseket lehet levonni a polgári törvénykönyv módosításával kapcsolatos javaslatokból, illetve a közelmúlt más fideszes, KDNP-s indítványaiból? Tomka Miklós vallásszociológust, a SOTE tanárát és Wildmann János közgazdászt, teológust, az Egyházfórum című lap főszerkesztőjét BARÁT JÓZSEF kérdezte. Az első részben Tomka Miklós válaszolt kérdéseinkre.

- Kétharmados győzelmet aratott a Fidesz–KDNP-pártszövetség, a KDNP elnöke miniszterelnök-helyettes lesz. Vajon számíthatnak-e a keresztény egyházak arra, hogy kitüntetett szerephez jutnak, az eddiginél nagyobb támogatást kapnak, anyagi és nemcsak anyagi értelemben?

– Ami a kérdés pénzügyi részét illeti, az egyértelmű. Azt remélem és gondolom – nem az egyházak, hanem a jogállamiság nevében –, hogy nagyobb anyagi támogatást fognak kapni, mert az előző évtizedekben súlyosan diszkriminálták intézményeiket. Amiről lehet vitatkozni, az a költségvetésben garantált milliárdos nagyságrendű egyháztámogatás. Meggyőződésem, hogy az egyházaknak el kellene tartaniuk saját magukat, miután tisztáztuk végre, hogy mennyi kárpótlás illeti őket. Az iskolák, kórházak működtetésekor azonban be kell tartani az alapelvet, hogy a fenntartótól függetlenül ugyanazt a támogatást kell kapnia minden intézménynek. Ezt az utóbbi évek kormányai felvizezték, így ma könnyű ellopni olyan pénzeket az egyházaktól, amelyek minden mértékadó jogi és a gazdasági fórum állásfoglalása szerint járnak nekik. Az állam nem mondhatja, hogy az önkormányzat nem én vagyok. Ez csaló logika.

- Üdvös dolog lenne-e, hogy a keresztény istenhit bekerüljön az alkotmány alapelvei közé, vagy legalább a preambulumba? Volt ilyen KDNP-s javaslat.

– Ha erről esetleg népszavazást tartanának, szerintem erős többség mondana igent rá. Pedig káros lenne. Ez ugyanis sokakat irritálna, tehát a lépés konfliktust gerjesztene. De volna vele más baj is. Tudniillik önbecsapás lenne. Magyarország a posztszocialista Kelet-Európa több mint kéttucatnyi állama közül a harmadik vagy negyedik leginkább elvallástalanodott ország. A volt NDK és Csehország van előttünk, talán még Szlovénia is. Mi értelme olyan látszatot kelteni, mintha Magyarország mélyen vallásos ország lenne?

- Mi volna vajon a társadalmi hatása annak, ha fideszes és KDNP-s képviselők indítványainak megfelelően a Ptk. előírná a kötelező házastársi hűséget, és eltörölnék a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatának lehetőségét?

– A viták tárgya valójában az, hogy az állam vállalja-e valamilyen értékrend nyílt képviseletét, és ha vállalja, akkor milyen erőteljesen tegye. Nos, én azt gondolom, hogy az utóbbi nyolc év politikai elitje elment egy olyan liberális gondolkodás irányába, amely – becslésem szerint – a társadalom kilencven százalékának az elutasításába ütközik. Ilyen kérdés például a melegek együttélésének ügye. Nehéz döntés előtt állunk. Rendben: ha valakinek úgy tetszik, hogy ő meleg – legyen meleg. Most abba nem mennék bele, hogy ez született vagy szerzett hajlam kérdése-e. Neki emberi joga, hogy úgy döntsön, ahogy dönt, s ezt a társadalom elfogadja. Ez az érem egyik oldala. A másik az, hogy az államnak igenis joga van bizonyos értékeket védeni. Például a családot. Amikor azonban ezt teszi, tudnia kell, hogy politikai döntést hoz. Azzal csínján kell bánni, mert kisebbségek bőrére megy a játék. Bizonyos dolgokhoz ugyanis meg lehet szerezni a társadalom többségének egyetértését, ám ha kisebbségek isszák meg a levét, csorbulhat a jogállamiság.

- Ami a többségnek sem érdeke.

– Ez tény. Mégis reagálni kell arra, hogy az előző nyolc évben Magyarországon olyan elit valósította meg a politikáját, amelynek az elvei nem egyeztek a társadalom tekintélyes részének meggyőződésével. Oda kell figyelni egy érdekes értékrendbeli eltolódásra. Számos kutatás bizonyítja, hogy azok között a vezető állású budapesti értelmiségiek között, akik elmúltak hatvanévesek, kiugróan gyakori a vallásosság elutasítása. A negyvenévesnél fiatalabbak között ez a trend a visszájára fordul, és a vezető értelmiségiek között magas a vallásosak aránya. Változik körülöttünk a világ, és ennek a kihívásnak meg kell felelni. Politikai bölcsesség kell tehát ahhoz, hogy Orbánék ne úgy képviseljék a többséget, hogy a kisebbségeket egyszerűen lesöprik az asztalról. Nagyon kívánom, imádkozom azért, hogy ez sikerüljön.

- Hasznos dolog lenne-e bevezetni a hittanoktatást, illetve – ahogy erről szó esett – a felekezeten kívüli gyerekek esetében azt az erkölcstant, amely a katolikus gondolkodók műveire épít?

– Föltétlenül hasznos lenne bevezetni egy olyan tantárgyat, amelynek keretében arról beszélgethetnénk a gyerekekkel, hogyan viselkedjünk egymással. Mi az, hogy emberi jog? Mi az, hogy kisebbség, hogyan változnak az emberi kapcsolatok? Az utóbbi hatvan év alatt a magyar társadalom katasztrofálisan elmagányosodott, atomizálódott, szétesett. Arra tanítottak bennünket, hogy egyenként hogyan harcoljunk a sikerért, de leszoktunk az összefogásról, a közösségteremtésről. Ennek a hiánynak a pótlásakor az egyházakat nem egyszerűen felhasználni kellene, hanem provokálni és fölszólítani őket: tessék, itt egy terület, ahol sokkal többet tudnátok tenni!

- Értékekről, erkölcsi normákról beszélünk, de hiteles dolog-e, ha a katolikus egyház pont a pedofilbotrányok idején kéri őket számon a társadalmon? Akkor, amikor még mindig nem számolt el saját múltjával.

– Kezdjük a politikai múlttal való elszámolással. Én nagyon sajnálom, hogy ez a munka nem kezdődött el régen, talán már a rendszerváltás előtt, de legkésőbb ’89-ben. Igaz, fölállítottak egy szakértői bizottságot, ám a tevékenységének még kevés eredményét láthattuk. Ismerjük a katolikus püspöki kar állásfoglalását: a bűneiről Isten előtt számoljon el mindenki. Pedig mégiscsak társadalmi kérdésekről van szó, nem egyszerűen személyes bűnökről. A társadalom szempontjából és az egyházak szempontjából is kár, hogy ebben a munkában alig haladtunk. Az egyház szempontjából főként azért, mert így az emberek találgatnak, pletykálkodnak. Ha megtörtént volna az átvilágítás, tudnánk: X. ügynök volt, Y. beszervezés alatt állt, ezek a számok, ezek a tények, nem más, nem több. Mivel azonban a tényekkel nem néztünk szembe, a fantáziálás és a vádaskodás az indokoltnál sokkal nagyobb port ver föl. Ez volt a kérdés egyik fele. A másik a pedofilbotrányoké.

- És a társadalom elé állított magas erkölcsi követelményeké.

– A pedofilbotrányok kapcsán két dolgot kell említeni. Vagy egy harmadikat is, ami igazából magától értetődő: borzasztó, elítélendő és büntetendő dologról van szó. A második – bár nemszeretem érvelés, de igaz –, hogy a pedofília bizonyított esetei gyakoribbak a pedagógusok és a gyermekotthoni gondozók körében, mint ami a papok esetében kiderült. És végül tény az is, hogy minden szervezetben, minden rendszerben vannak ilyen és olyan emberek. Akadnak, akik megsértik a közös normákat.

- Persze. Kétségeket csak az egyház viszonya kelt a saját tagjainak vétkeihez, esetleg bűneihez. Baj akkor van, amikor egyik közösségből a másikba helyezgetik a papot, akiről tudják, hogy bűnt követett el.

– A helyzet épp most változik nagyot. A botrányok hatására a katolikus egyház teljes hierarchiája arra az álláspontra helyezkedett, hogy minden ilyen ügyet a polgári rendőrség, ügyészség, bíróság elé kell tárni. Az egyház tehát lemondott arról a korábbi igényéről, hogy a titok házon belül maradjon, letett arról, hogy speciális védelmet biztosítson saját tagjainak.

- De ad-e ez a váltás erkölcsi alapot arra, hogy az egyház jogot formáljon az egész társadalom eligazítására erkölcsi kérdésekben?

– Nos, a katolikus egyház kezdetektől fogva mindig a jézusi tanításra hivatkozva próbált értékeket megvalósítani és másoknak fölmutatni. Az érték pedig akkor is érték, ha a tizenkét apostol között volt egy Júdás. Akkor is érték, ha a papok között akadt, aki vétkezett.