Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

Lapunk múlt heti számában írtuk meg: az Expressz hirdetési újság internetes portálján valaki egy cég nevében „zsidók kiirtását” vállalja. Cikkünkben egy jogász pusztán „rosszízű” tréfának találta a hirdetést, egy másik jogi szakember viszont haladéktalanul feljelentést tett a rendőrségen ismeretlen tettesek ellen. A BRFK Bűnügyi Főosztálya – „tekintettel az ügy súlyosságára” – azonnal megindította az eljárást. Kovács András szociológus úgy véli: az utóbbi években hangosabb a zsidóellenesség, mégsem biztos, hogy ma több az antiszemita. Nemrég jelent meg új könyve A Másik szeme címmel, amelyben a honi zsidóság változásait s az antiszemitizmus alakulását vizsgálja 1945-től napjainkig. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

Könyvében kifejti: zsidók és nem zsidók egymással szembeni viselkedését sokszor a másiknak tulajdonított vélekedések határozzák meg. S ez a „tükör a tükörben” helyzet az aszszimiláció következménye.

Így van. Magyarországon az 1867-es emancipációs törvény bevezetése után felgyorsult a zsidóság asszimilációja. A zsidók nagy többsége fokozatosan megtanult magyarul, a kisebbségi gettók megszűntek: a lakhelyválasztásban inkább a társadalmi státus vált meghatározóvá, s kevésbé az etnikai összetartozás. Mind több szülő választott nem felekezeti iskolát a gyerekének. Egyidejűleg erős szekularizáció zajlott le: egyre több zsidó hagyta el a vallást, hitközséget. Ezeknek a folyamatoknak a következtében a zsidók egyre kevésbé különböztek a hasonló társadalmi státusban lévő nem zsidóktól, és egyre nehezebb volt megmondani: mit is jelent, hogy valaki zsidó, ha nem követi a hagyományokat, nem vallásos, és nem tekinti magát egy nemzeti vagy etnikai kisebbség tagjának. Ugyanakkor az asszimiláció végig antiszemita közegben zajlott. Még a legelszántabb asszimiláns zsidók is úgy érezték: bármily messze jutottak is el az asszimiláció útján, a határ köztük és a többség között továbbra is fennáll. Akár akarják, akár nem.

És úgy vélték: ennek okát nem magukban kell keresniük, hanem a nem zsidók róluk alkotott képében?

Igen. Így kapott a zsidók önmeghatározásában fontos szerepet: miként látják őket – szerintük – a nem zsidók. Ennek a képnek nagy szerepe volt és van abban, hogyan vélekednek bizonyos jelenségekről, miként viselkednek bizonyos helyzetekben. De mindez a nem zsidó oldalon is működik. Mindkét fél a „másik szemével” néz magára, ami befolyásolja társadalmi viselkedését. És az interakciók során újra meg újra megkonstruálódik a két csoport közti határ – függetlenül az asszimiláltságtól és sok egyéb „kemény” társadalmi mutatótól.

Vagyis egyik félben sem a valóságos kép él a másik felfogásáról?

Sok esetben így van. Jó példa erre, milyen kijelentéseket tartanak antiszemitának a zsidók és a nem zsidók. A kutatás azt mutatta: szembetűnő a különbség. Azt a vélekedést például, miszerint „a zsidók elkülönülő érdekcsoportot alkotnak a társadalomban”, a zsidók 67 százaléka tartja zsidóellenesnek, a nem zsidóknál 35 százalék ez az arány.

Azt lehet tudni, mekkora ma itthon a zsidóellenes előítéletesség?

A kilencvenes évek közepétől rendszeresen végzett felméréseink szerint a felnőtt lakosságnak mintegy fele táplál zsidóellenes előítéleteket kisebb-nagyobb mértékben. Ez az előítéletesség egy kulturálisan átörökített negatív sztereotípia elfogadásától a diszkriminációra való hajlandóságig terjed. De hangsúlyozom: ez az előítéletesség, amelynek kétezer éves „hagyománya” van, még nem „izmus”. A modern antiszemitizmusnak, amely nyelv, kultúra, világnézet és politikai ideológia is egyben, az előítéletesség csak az egyik alkotórésze.

Három éve jelent meg a Kéznél lévő idegen című kötete, amelyben azt írja: a honi társadalomnak nagyjából 10 százaléka erősen antiszemita. Legújabb kutatásai szerint ma körülbelül 15 százalék az arány.

De ez a növekmény nem biztos, hogy az antiszemiták gyarapodását mutatja.

Mi mást mutathatna?

Például, hogy a nyilvánosság egyre megengedőbb. Ma a zsidóellenes megnyilatkozások nem feltétlenül számítanak szalonképtelennek. Ezért sokan nyíltabban vállalják előítéleteiket. Az egykori tabuk feloldásához sajnos nagyban hozzájárulnak az antiszemita nézeteket hangoztató értelmiségiek, színészek, újságírók, zenészek, sportolók. Ha egy híres ember antiszemita mondatokat mond, az sokak számára „példát mutat”: úgy érezhetik, amit korábban illegitimnek gondoltak, vállalható nézet. Tehát az is lehet: nem nőtt, „csupán” nyíltabb lett a hazai antiszemitizmus.

De nem gondolja, hogy a szélsőséges szerveződések – Magyar Gárda, Magyar Önvédelmi Mozgalom satöbbi – éppen a rasszizmus erősödését mutatják?

Önmagukban még nem feltétlenül. Pár száz ember vesz részt ezekben a csoportosulásokban: ennyi rasszista korábban is volt a társadalomban. Csakhogy megváltoztak a jobboldali radikalizmus megjelenési formái. A militáns szélsőjobboldal felfedezte a „médiahatékony” fellépés módozatait – blikkfangos internetes portálokon, utcai akciókban, látványos konfliktusok kirobbantásával. A média szereti a „balhét”, ami még jobban felnagyítja ezeket a jelenségeket. Sokszor úgy tűnik: a politikában minden akörül forog, ki antiszemita, és ki nem. Az előítéletes emberek rendszerint óvatosan mérlegelik: mi az, ami nyilvánosan kimondható, mi nem. Ha kialakul egy olyan közeg – és ennek látható jelei vannak –, amelyben az antiszemita nyelv természetes, akkor azoknak sem lesznek gátlásaik ezen a nyelven beszélni, akik életükben nem találkoztak zsidóval, és nincsenek semmiféle érzelmeik velük kapcsolatban. Sok esetben a „zsidózók” ezt a nyelvet „pusztán” az együvé tartozás kifejezésére használják. Azt akarják kifejezni: sok mindenben, aminek amúgy semmi köze a zsidókhoz, egyetértenek azokkal, akik ezt a nyelvet beszélik. Sőt, ezzel teremtik meg csoportidentitásukat. Ám ez nagyon veszélyes dinamika kezdetét jelentheti.

Az is csak a „közösségi nyelv” kelléke lenne, hogy – amiként könyvéből kiderül – a megkérdezettek 15 százaléka egyetért azzal: a zsidók számát korlátozni kellene egyes foglalkozási körökben?

Ez klasszikus antiszemita toposz, amelyet a 10-15 százaléknyi szélsőséges antiszemita nyilván elfogad. Egyben része az antiszemita nyelvnek, amely terjedőben van.

Sajnos a politikában is. Gondoljunk Semjén Zsoltnak, a KDNP elnökének a kijelentéseire. Például: „Aki azt szeretné, hogy tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, az szavazzon az SZDSZ-re.”

Semjén primitív módon hatásvadászó kijelentése – és néhány másik is – épp a „másik szeméről” való tézist illusztrálja. Még ha a politikus úgy gondolta is, hogy amit mond, nem antiszemita, tisztában kellett volna lennie azzal: mondata erős antiszemita konnotációkat hordoz. Ilyesmit egy önmagát az európai főirányokhoz soroló politikusnak nem szabad mondania. A politika terén azonban nagyobb baj, hogy – sajnálatos módon – az értelmiség és a politikai elit egy része jelenleg hajlamos arra: az antiszemita – vagy adott esetben anti-antiszemita – nyelven fejezze ki, hogy kivel ért egyet, kivel nem. A táborokhoz való tartozást gyakran nem a különféle politikai vélemények, értékek elfogadásával vagy elutasításával fejezik ki a politikai ellenfelek, hanem azzal: ki mit mond a zsidókról, az antiszemitákról, ellenfelét „zsidónak”, „zsidóbérencnek” vagy épp „antiszemitának” tekinti-e. A „zsidókérdésben” való állásfoglalás kezd a politikaitábor-választás kódjává válni. Ami katasztrófa.

Gyurcsány Ferenc viszont tavaly zéró toleranciát hirdetett a kirekesztés, a gyűlöletkeltés és a rasszizmus ellen.

Amennyiben a társadalom egy része elsajátítja, s használni kezdi az antiszemita nyelvet, és a politikai elit valamely csoportja esetleg arra a következtetésre jut, hogy előnyös lehet számára, ha ezt a réteget mozgósítja, és saját céljaira felhasználja, valóban fennáll a veszély: az antiszemitizmus politikai ideológiává válik. Ma még nem az. De nem elsősorban a politika dolga feltartóztatni a folyamatot. Ez egyrészt az alkotmányos rend fenntartására hivatott szervek, másrészt a civil társadalom feladata.

Pedig szintén a miniszterelnök hirdette meg a Magyar Chartát.

Vélhetően jó alkalmat látott arra, hogy mozgósítsa s ezzel pártja mögé állítsa azokat, akik nem szeretik a szélsőjobbot. Ami sajnos az említett logikának felel meg: az antiszemitizmus elleni fellépés, az antirasszizmus a politikaitábor-választás szimbólumaként, kódjaként jelenik meg. Épp ezért a Magyar Charta kontraproduktív is lehet: ilyen megmozduláson nem vesznek részt azok, akik amúgy szintén elutasítják a szélsőjobboldalt, ám egyben az MSZP politikájával sem szimpatizálnak. A szélsőjobboldali radikalizmussal szemben persze be kell vetni a liberális demokráciák számára rendelkezésre álló valamennyi alkotmányos, jogi eszközt. De ez nem oldja meg azt, ami a nyilvánosság fórumaihoz könnyen hozzáférő értelmiség és a civilek feladata. A sikeres civil akcióra a Hollán Ernő utcai megmozdulás volt eddig a legjobb példa, még ha arra is igyekeztek – a politikai haszon reményében – rátelepedni politikusok. Azt hiszem, mindannyiunknak más képe lenne a melegfelvonulás kapcsán történt botrányos eseményekről, ha a szélsőjobbos rohamcsapatoknak százezer emberrel kellett volna szembenézniük. Akiket nem politikai pártok és szervezetek hívtak össze.