Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

Nemrég adták át a Radnóti Miklós Művelődési Központot (RAM) az Újlipótvá-rosban. Multifunkcionális színházterem, könyvtár, szórakoztató- és éttermi szárny, rekreációs és szociális helyiségek is helyet kaptak a komplexumban. A különleges összhatású épületegyüttest négyszirmú virág formájára gondolta ki a tervezője, aki azóta már újabb utakon jár. Miközben mégiscsak azt teszi, amit pályájának kezdetétől: legszebb házának megalkotására készül. SZTANKAY ÁDÁM írása.

Pontos egyenesek, jó lábmunka. Alig jattolunk, bokszolni kezdünk a napos műteremben.

Vadász György két év múlva nyolcvan, de ruganyos. A menet végén kőkemény muszkliját mutatja. Otthon szokott súlyzózni. Aztán megölel, vigyorog: csípi a burámat. Teszt volt a bunyó: Homo ludens vagy homo sapiens a látogatója. Utóbbi veszélyes fajta, előbbit inkább kedveli. A mestert is lehet csípni: kék szempár, körszakáll, matróztrikó, fehér vászongatya – hajós a házak tengerében.

Hosszú asztal mellé invitál, üveg bor is nyílik. Az Úr engedi, eltereli majd utamból a rendőrt.

Vadász György világlátása, polihisztor tudása gyerekkorból ered. Édesanyja balassagyarmati nagybirtokos leánya volt, családjának élő. Művészete a szeretetében mutatkozott meg. Édesapja, Vadász Mihály a Bauhaus jelentős hazai építésze. Apai nagyapja is építésznek készült, ám végül a Kurírnál lett zsurnaliszta. Fent laktak mind a farkasréti ikerházban.

Gyurka gyerekként is igen eleven, ezért penderítette le egyszer nagyapja a lépcsőn a földszintre. Visszaszólt neki: „Én magához, vén gazember, soha többé nem jövök!” Dehogynem ment. Vadász Mihály azt tanította a fiának: „A gyűlölet a leggyűlöletesebb.”


Gyurka ötéves volt, amikor édesapja papírt tett elé, s kérte: tervezzen csőszkunyhót. Semmi feladat volt a remekül rajzoló kissrácnak. Ám ahogy alakult a kunyhó, úgy jött rá: mennyi finomság rejlik még egy ilyen egyszerű épület megtervezésében is.

Korán jött felismerések vitték hivatása felé. Így lett „felkentje” az építészetnek. Azt vallja, Isten ott van mindenben. A felismerésekben is, amelyek vagy jönnek, vagy váratnak magukra.

– Soha nem az volt a lényeg, hogy kigógyizzak valamit, hanem az ösztönösség, ami vagy talál, vagy nem talál. Persze az ész mankóként fegyelmezi az ösztönöket. A kor, az emlékek sokasodása, a világ visszatükröződései vagy éppen ritkulásai alakítják az embert. Ezért változik az építészetem ma is. Az a jó, ami vonzó, ami soha nem feledhető. Az ilyet nem lehet kiokoskodni. Fontos, hogy beleborzongjak, amikor rajzolom, és látom, ahogy a síkból fölguggol, térdel, majd lábra áll, végül megvalósul az elgondolásom.
Ezt tapasztalta, ebben erősítette hite, ezt adta tovább tanítványainak.

Ami a konkrét sztorikat illeti: úgy véli, önmagukban nem adnak ki sokat. Gondolkodó, játékos emberben – ha már eleget megélt – esszenciákká alakulnak a hétköznapok történései. Háború, forradalom, szerelmek.


Azért persze ki lehet belőle énekelni egy-két mesét. Egyetemi éveiről még kisebbik fiának kalandja is elárul valamit. Vadász Bence elsőéves építészként mászott ki az egyetem párkányára. Ablakból adott elő magánszámot az előadóterem hallgatóságának. Amikor lebukott, a tanárnő vitte volna a rektorhoz kicsapatni, de közben kiderült: Vadász György fia lett nyakon csípve. Akkor a tanerő elengedte, mert úgy érezte: az apa egyetemi múltjához mérve semmi volt a csíny.

Vadász György 1958-ban – diploma után egy évvel – lett az Iparterv Vállalat csoportvezető építésze. Közben elvégezte a Magyar Építőművészek Szövetségének Mesteriskoláját is, ahol világszerte elismert építészek oktatták: Szendrői Jenő, Böhönyei János, Weichinger Károly, Dávid Károly. Aztán ’64-től a Budapesti Városépítési Tervező Vállalatnál lett szakosztály- majd osztályvezető. Rapid karrier a Kádár-korban. Azt mondja rá: játékos, regulát nem viselő természete miatt kapott ugyan feddéseket, de mindig értékelték benne, amit értékelni kellett.


Egyébként szerinte kevés rendszer van, amelyben ne járhatná a maga útját az erős akaratú és képességű alkotó ember.

– Az okoskodás a veszélyes műfaj, nem a játékosság. Fontos, hogy soha nem voltam gonosz, soha senkit nem árultam el. Talán engem sem árult el senki. Az Isten biztosan nem.
De állította súlyos próba elé. 1967-ben veszítette el édesapját. Édesanyja három hónappal később, férje születésnapján végzett magával. Vadász György akkor mondott átkot utoljára. Csak éppen saját szülőjére. Önzésből jött az indulat, utóbb megértette.

– Nem arról volt szó, hogy én nem voltam elég anyámnak. Csak apám nélkül a levegővétel is inkább sebezte. Ez ilyen egyszerű.
Vagy nem.

Húszévesen nősült, majd kétszer házasodott még. Ebben esendő, bár maga cifrábban minősíti ezt a gyengeségét. Mégsem bűn: egykori párjai ott vannak a szívében. Ahogy a négy gyerek, kilenc unoka is. Utoljára hatvanhat évesen nősült, harmincesztendős festőművésznőt vett el.


Haba Péter művészettörténész írta az építészről: „Tudatosan kizárja magát mindenfajta stílusirányzat köréből, arra törekszik, hogy az épületeket bensőségességgel, a mesék világával töltse meg.”

Vadász György pedig azt mondja a maga matrózszerelésében: nem a tartalom érdekli elsősorban, hanem a szépség. Szereti, ha olyannak mutatja magát egy épület, mint a Peer Gynt láttatta vár. Amelytől kirázza a hideg az embert, akár az első szerelmi aktusnál. Ez sem bonyolult.

1972-ben lett Ybl-díjas. Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét és a Kossuth-díjat is. A 2000-es hannoveri világkiállításon a Vadász György tervezte magyar pavilon nyerte a fődíjat.

A kitüntetés olyan a pályafutásában, mint egy karácsony, húsvét, fieszta, nagy röhögés, nagy ugrás, taps. Másfelől: ezernyi tervének csupán töredéke valósult meg. Azok között is kevesebb az olyan, amely legalább nyolcvan-kilencven százalékban megközelítette a rajzban adott „parancsait”. Ilyen pálya ez.

Saját építészstúdióját 1991-ben alapította. Ők nyerték a Nemzeti Színház tervpályázatát. Végül nem az ő tervük valósult meg. Az építész erről csak annyit mond: tervezne még templomokat, kamaraszínházat, ahol megsűrűsödhetnek az érzelmek. Nemzetit azonban már nem, mert talán nem érdemelte meg, hogy igazi „templomszínháza” legyen.

Lett viszont művelődési központja Újlipótvárosban. Kollégákkal és a családdal készítették a terveket. Legidősebb fia is a szakmában: az épületek „csontszerkezetével” foglalkozik, statikus. Unoka is tagja már a csapatnak. A mester mindennap három-négy órát rajzol szentendrei otthonában, aztán bemegy a stúdióba, megbeszéli tanítványaival: mit hogyan csináljanak jobban, mint ő.

Úgy kalkulál: tanítványa kétezer-hétszáz volt eddig. Ismert még ezernyi embert. Politikust, művészt, halászt, vadászt, mindenfélét. Voltak, akiket nem annyira szeretett.


De már a düh és a semlegesség is kezd benne szeretetté válni.

– Nem azért, mert én annyira jó ember lennék. Hanem mert úgy gondolom: nincs más lehetőség. Nem lehet gyűlölködni, dühösködni, mert akkor árasztom magamból a tagadást, ami engem, a környezetemet, az eredményt is tönkreteheti.
Tanít, majd elcsendesül. Rajzolni kezd, fölötte a műterem falán megépült műveinek fotói.

A papíron hegy alakul, tetején templom, kereszttel. Rám néz, kacsint:
– A hegyet figyeld, bunyós. A legszebb házam ott van mögötte.

Vadász György 1978-ban tanár lett a Magyar Építőművészek Szövetségének Mesteriskolájában. 1984-ben Varga Imre szobraihoz tervezte az installációt a velencei biennáléra. 1985-ben kapta a címzetes egyetemi tanári rangot. Ugyanakkor alapította az Artunion Széchenyi Építőművész Stúdiót, amelyet 1988-ig vezetett. Volt közben főépítész Baján, később Pásztón. Legismertebb munkái közt ott a gellérthegyi víztározó, a Gellért pezsgőfürdője, a Jókai téri Medosz-székház, a budakeszi Diplomata Ház, a sényei kápolna.