Hetilap kereső

Buják Attila írása

Csaknem ötévnyi (ezerhatszáz napos) kormányzás után, egy „unalmasnak tervezett” MSZP-tisztújító kongresszus huszonöt perces nyitóbeszédében lemondott Gyurcsány Ferenc. Magyarország ötödik szabadon választott miniszterelnöke szombat óta már csak „ügyvezet”. Amúgy pártjának hatalmas többséggel újjáválasztott elnöke marad. A konstruktív bizalmatlansági indítvány eszközével élve az MSZP két hét múlva új kormányfőt jelöl. Szakértők szerint az „MSZP-hez közel álló”, kívülről jött gazdasági szakembert, akit a parlament három napon belül megválaszthat. Ha megválaszt. Mert a sikerhez szükség lesz mások, főként a volt koalíciós partner támogatása is. A kongresszus második napját lefújták, a programot gyorsan átszervezték, a sajtót „kivezették”. BUJÁK ATTILA írása.

– Itt minden lehetséges, és az ellenkezője is – vacogja egy csalódott küldött a parkolóban, kesztyűjét gyűrögetve. – Meggyújtanád a gyufát: nem lobban. A tizediket is, de semmi. Aztán váratlanul magától berobban minden. Erre készülj.

Keserűsége érthető. „Tanácsai” egykor még ügydöntők voltak, ma a kutya sem kérdezi. – Nem politizálok – hárít, de azért itt van; szavaz és kivár.

– Ugyan – rebegi az izguló főszervezőnő a vágyait –, lesz néhány jó kemény beszólás, semmi több. És remélem... – harapja el a szót. (...hogy újraválasztanak – gondoljuk gonoszul.) – Mennyit dolgoztam értük.

A túlfűtött hangulatot jelzi, hogy pár nappal korábban Suchman Tamás, a „határozott megoldások” híve egy ülésen a nyilvánosság kizárását követelte. – Újságírók, ki! Feri, legyünk őszinték végre. Mondd ki nyíltan, mi van.

Mármint azt, hogy a hiány egyesek szerint vészjósló, mások szerint a „baloldali értékek sorvadnak”. Kinek mi fontosabb. Alig sikerült megértetni S.-sel, hogy úgyis minden kiszivárog, sunyi pletykák köröznek, s ez rosszabb, mint egy nyílt ülés. Inkább jöjjön a sajtó.

S mivel fog előállni Gyurcsány? Mi lesz a nagy ötlet, a „meglepi”? „Barátaim! Csináljunk egy új Magyarországot?” Lejárt lemez. Legyen népszavazás valamiről? Parlamenti létszámról, számlaadásról, költségtérítésről? Csak legyen sajtótéma, merthogy – a hírek szerint – a hiány mértéke túl magasra szökkent, s még nem ismerjük a számla végét. A csődöt. Valaki azért tudott valamit.

Ő, Gyurcsány, aki éppen az elnökségi tagokat igazította el. Nem tudni, mit is mondott a kongresszus előtt, de a zajgás fölerősödött: „Jóvan Feri, maraggy Feri!” Lesz tehát bejelentés. Nem maradunk téma nélkül.

Egyébként pedig hideg van, és sötét, csupán a pódium világol.

Távozás van

Az első, váratlan csapást a levezető elnök méri a gyér közönségre. Nem Lamperth tervezett vitaindítója jön, hanem a miniszterelnök lép majd a mikrofonhoz. Miért? A vezértízek arcát vizslatom. Középen Szekeres és Lamperth jegyzetel, mindent írnak, mint két jó tanuló; Simon, a választmányi elnök megfejthetetlen arccal mosolyog; Juhász lemondó ábrázattal bámul a semmibe, rajta fogják elverni a port; a máskor élénk, váll-lapogató Hiller gyanúsan leszegett fejjel firkálgat (nem is választják újjá); Lendvai a háttérben. Csak Gyurcsány határozott, mint mindig.

– Barátaim, tegyük a dolgunkat – idézi önmagát –, és mi tettük is.

Hiába, ő a régi. Tagolt, jól felépített, logikus és világos. A feleség is eljött, nincs tehát baj. Lesz néhány bejelentés, felhívás, de a szónoklat elején csak örömzene szól. Hazánk jó úton jár, végre szabad, századok álmai válhattak valóra.

„De...” De. S itt váratlanul a hagyományos magyar panaszkultúra hullámai csapnak fel. Baj, bú és bánat. Olyan válság lesz a mostani, amit mindenki megérez. „Van, akinek tízezer forint semmi, barátaim, de van, akinek ez az élet.” Na menjünk. Épp oldalozok kifelé, amikor hatalmas robajjal nyakamba szakad a csillár. „Megvédjük igazunkat akkor is, ha a magyar baloldalt meg akarják majd semmisíteni.”

Tény, erősíti meg utóbb Tölgyessy Péter a 168 Órának, hogy a jobboldal valóban úgy érzi, hatalmas sérelmek érték. Mégis, ma nagyobb megrázkódtatás előtt áll az MSZP, mint a rendszerváltás idején. Életpályák, állások rendülhetnek meg. Átalakul az egész rendszer, még a sajtó is.

Gyurcsány pedig egy mondatban lemond. Nem, dehogy mondaná: elmegyek. Makacsabb pasas ő. Hivatalosít: „Javaslom a magyar baloldalnak, hogy április ötödikén üljön össze, s jelöljön miniszterelnököt.” Most nincs apelláta, sajnáltatás, feltétel, kilencven százalék ... Távozás van, és valutaalap, amely negyedévente átvizsgálja a kasszát. Nem hagyja bedőlni a forintot, ám a tizenharmadik havi nyugdíjat, a dicső száz napokat el kell törölni. Nem parancsolják, „kérik”. Gyurcsány ezt belátta. És most: feláll.

Éppen lelép a dobogóról, szembefordul az első sorral, amikor kitör a döbbent vastaps. Megrendülve, megköszönve, megbambulva.

– Te, ez itt lemondott? – bökdösik egymást hátul a nem túl élénk, hitetlenkedő szoci népek.
– Úgy tűnik. Tapsolj.

A kérdést már hallottuk, még 2004-ben, a parlamentben, szórul szóra. Medgyessy akkor kiment. Gyurcsány most marad. A terem kiürül. Senki sem csodálkozik.

Szavazgatnak

A kávézónál (a szokatlanul virgonc Sziliék mögött állva) komor, kék inges, kitűzős lép hozzám. Kérlelhetetlen udvariassággal mondja: „Legyen szíves, kövessen.” Megyünk. De szerencsére nem rendőrségre, csak az elektromos kapuig. Észre sem vettem: a kollégákat is sorra felkutatják, s toloncolják kifelé. Nekünk a kongresszus itt bezárt. Nagy szerencse, hogy van még elektrotechnika. Telefon, SMS és net. A riadt, izgulós Lamperth még elrebegi, csak úgy állva, hogy a többi „titkos” (aha), jó pihenést, találkozunk 5-én, mikor már új jelöltet prezentálunk.

De kit? Bokrost? Ez odabenn is „felvetődik”, enyhe mosolyt fakasztva.

– Ez fájhatott Gyurcsánynak, apró kis szúrás volt, de szívközépbe – állítja Tölgyessy elemző. – Végig meg volt győződve arról: ha a nép ráunt is már, a reformértelmiség szilárdan támogatja. Ez neki mindennél fontosabb. De amikor a szemébe vágták, hogy amit válságkezelésként eddig tett, alibi, megrendült.
Elemzőnk szerint most jól döntött, s ha elég ügyes, megmentheti a jövőnek a baloldalt.

– Ha nem sikerül, az sokkal inkább átformálja a magyar életet, mint 1945 óta bármi.

A döntés villámcsapásszerű volt, csütörtökön, pénteken születhetett. Vagy szombat reggel, gyurcsányias gyorsasággal. De Tölgyessy szerint elkésett. Ha napra ekkor, múlt márciusban mond le, ha időt ad az SZDSZ-nek („fiúk, kaptok két hetet, cseréljétek le Horváth Ágit, s „vakarjuk ki” a borzalmas, elkapkodott reformot), az segít. De már csak egy évük maradt. Kevés.

Később, már otthon, telefonok garmada is ezt igazolja.

– Szavazgatunk, szavazgatunk – mondja B. fásult, sértett hangon. Nem azonosul, eltolja magától a témát. – Mondd, kit érdekel, ki lesz az EP-jelölti listán. Az elnökség összetétele pedig csak kremlinológiai műfaj.

Szerencsére van még szoci, akinek minden számít. Jellemző, ő már nyolcvan. S az egyetlen, aki konkrét indítványt is tesz a kormányfő típusára. – Nem javasoltam senkit, csak annyit mondtam: ebben a szituációban, ha ekkora a baj, gondolom, nem pszichológus vagy filmrendező kell e poszton a magyar népnek, inkább tisztes közgazda, politikai érzékkel is megáldva. Valami Békesi-féle. Vagy Bokros? Tán Surányi? Ugye ez nem interjú?

Nem. Csak beszélgetés. Amelyből annyit azért kihámozunk, hogy háromtagú bizottságot jelölnek a kormányfőtesztelésre. Lendvait persze, Simon választmányi elnököt és persze Gyurcsányt, akit öt perce választottak újra elnökké. Nyolcvan százalékkal. Békesi közben a neten maliciózusan nyilatkozza: az új miniszterelnök csak Gyurcsány bábja lesz majd. Ezzel ő ki is esett...

Gyurcsány ment, hogy maradjon, állítja Tölgyessy.

Egy képviselő szerint ettől a perctől hál’ istennek megszűnt a szörnyű Gyurcsány–Orbán-párhuzam. A párbajhasonlat kifújt. A miniszterelnök-vita fonalát maga Gyurcsány, az elnök vágja el. Tudna ő nevet mondani, ám előbb tárgyal. Ki szereti, ha a reggeli lapból tudja meg: mától miniszterelnök? A téma ezzel ejtve. A küldöttek csitulnak. Ebből is látszik: ki változatlanul a baloldal s a kongresszus ura.

Csak az a zöldár vonuljon le. Az a borzalmas fél év, amelyben a régiónak része lesz. Csak a baloldalt kell átmenteni, amely nélkül fél ország az ország. Csak az SZDSZ-t kell egy kvázi koalícióba visszahozni, merthogy stabilan kormányozni többség nélkül nem lehet. Csak az izzó és növekvő magyar–roma rasszizmust kell hűteni. Csak a lassanként ipari méretűvé duzzadó erőszakot kell megfékezni. Csupa olyan teher, amely húsz tompult év után emberek millióinak tette „átélhetővé” (s félelmessé) a politikát.

S csak merni kell lemondani. Amitől senki sem lett kisebb, csupán fajsúlyosabb és komolyabb. Még akkor is, ha késő.

Késő?