Hetilap kereső

Sztancsik Richárd írása

Újból eljött a reménykedés ideje, válogatottunk megkezdi szereplését az Európa Bajnokság selejtezősorozatában. Elviekben abban a reményben, hogy 1972 után ismét részt vehessen a kontinenstornán. Illetve normális esetben ez lenne a célkitűzés, de formálódó nemzeti tizenegyünk esetén nincsenek ilyen elvárások.

Holott Erwin Koemannak pontosan azért kellett mennie a selejtezők előtt „közóhajra”, mert nem hozta az elvárt eredményeket. Az elvárás pedig a portugál-svéd–dán hármas legázolása lett volna. Senkit sem érdekelt, hogy a csapat emberemlékezet óta nem szerzett ennyi pontot a csoportjában, és az sem, hogy az utolsó pillanatig versenyben voltunk a továbbjutásért. Hiába, ha már a portugálokat sem tudja oda-vissza verni a hollandus mester, akkor mehet Isten hírével!

A dánok legyőzése a honi szakma szerint kifutott eredmény volt, különben sem számított már a skandinávoknak a végeredmény –erre némileg rácáfol az a tény, hogy a csoport élén végzett csapatot szintén évtizedekkel korábban vert a magyar válogatott. Még Gellei Imre csapatának sikerült a végül csoport másodikként (nem pedig csoport elsőként) továbbjutott letteket itthon legyőznie, de idegenben átrobogtak rajtunk Verpakovskisék.

Magyar embernek magyar kapitányt!

Egyszóval: nem értek egyet azokkal, akik a holland szakembert kritizálták. Különösen megmosolyogtatóak voltak azok a vélemények, miszerint a Málta és Albánia elleni tizenkét megszerzett pont kötelező házi feladat fiainknak, és ezt bármelyik magyar edző hozni tudná. Nos, a legutóbbi VB szereplésünk óta ez a rutinmunka kizárólag Lothar Mattheusnak és Erwin Koemannak sikerült.

Hogy mennie kell, az már a selejtezősorozat végén egyértelmű volt. A sajtó folyamatosan ostorozta egycsatáros játékrendszere miatt – a spanyolok például VB-t nyertek egy csatárral – míg a sportcsatornákon rendre felbukkanó hazai edzők, szakértők soha nem mulasztottak egyet odaszúrni a trénernek. „A csoport negyedik helyét magyar edzővel is el tudjuk érni!”– ez speciel igaz. Csak nem mindegy, hogy három, vagy tizenhárom ponton múlik a továbbjutás, ugyanis a jövőbeli erősorrendet, így a kiemeléseket is a megszerzett pontok alapján határozza meg a FIFA és az UEFA. Ráadásul nemrégiben a csoport hatodik helyét sikerült megcsípnünk, ahhoz képest meg mégiscsak előrelépés a negyedik pozíció.

De elég a múlton való rágódásból, nézzük az új szövetségi kapitányt, és csapatát!

Csak pozitívan!

Lehet rám mondani, hogy nem szép dolog úgy nekitámadni a kapitánynak, hogy az még egy tétmeccset sem játszott le. Ez tökéletesen igaz, és szívből remélem, hogy Egervári Sándor rám fog cáfolni. Talán bennem van a hiba, de engem kinevezésének körülményei olyan szintű viszolygással töltöttek el, hogy nehezen tudok pozitív hozzáállást tanúsítani.

Az első, számomra érthetetlen bohóckodás az MLSZ elnökének megválasztása volt. A miniszterelnökkel kifejezetten jó viszonyt ápoló Csányi Sándor volt az egyetlen jelölt. Sőt, Orbán Viktor hosszas győzködésének engedett, amikor belevágott ebbe a feladatba. Ehhez képest gyakorlatilag tavaly ősztől júliusig nem volt sem elnök, sem elnökség. Az új elnökségben pedig olyanok kaptak helyet, mint Vízi E. Szilveszter, aki rejtély, hogy miben tudja előbbre vinni a magyar foci ügyét. Érdekesség, hogy a nyolc tagú elnökségben helyet kapott Anthony Radev is, tehát az elnökségben nem feltétel a magyar származás, csak a kispadon.

Egy biztos: az új kormány támogatását maximálisan bírni fogja ez az új formáció. A Videoton-Ferencváros mérkőzést például együtt izgulta végig Orbán Viktor, Csányi Sándor, Schmitt Pál, és még számos közéleti személyiség. A Fradi-szurkolók némileg nehezményezték is, hogy a közismerten Vidi-szimpatizáns miniszterelnök mellett az elviekben semleges MLSZ-vezér is lelkesen ugrált fehérvári helyzeteknél, és a gólnál.

Sikerült a kapitányválasztást addig halogatni, amíg már csak egy barátságos mérkőzés volt hátra a szeptember eleji „éles” selejtezők előtt. De azt el kell ismerni, hogy ha el nem is kapkodták a döntést, az indoklás tökéletesre sikerült: „Az MLSZ elnöke elmondta, 12 éve nézte ki magának Egervári Sándort egy OTP-Dunaferr barátságos meccsen, és akkor elhatározta, ha egyszer alkalma adódik rá, akkor együtt fog dolgozni a szakemberrel. Éppen ezért nem is volt másik jelölt a posztra.” Most ezen sírjak, vagy nevessek? Ez lenne az új, szakmai alapokon működő MLSZ? Kötve hiszem, hogy Csányi Sándor az üzleti világban is ilyen alapon hoz stratégiai döntéseket.

Külön érvek álltak még az ősz hajú Mester kinevezése mellett a fentin túl. Először is, az U-20-as világbajnokságon megszerzett bronz. Ez valóban szép teljesítmény volt, de a munka derékhadát Both József és Sisa Tibor végezte el, amikor előbbi kijuttatta a fiúkat a korosztályos EB-re, majd utóbbi ott bronzérmet szerzett velük, egyúttal kvalifikálta a csapatot az egyiptomi seregszemlére. Mivel Európa igen kevés helyet kapott ezen a világbajnokságon, a kvalifikációhoz több mint 85%-os teljesítmény volt szükséges! Összehasonlításképpen: Egyiptomban a csapat mérlege (a rendes játékidőben): két győzelem, három döntetlen és két vereség volt. Az olimpiai csapat kapitányaként is felemás a mérleg. Győrben bravúros győzelmet arattunk Olaszország ellen, de odakint sima vereséget szenvedett az „ifi-válogatott”. A továbbjutásra ettől függetlenül jók az esélyek, bár legutóbb már Róth Antallal nyert a csapat, ráadásul kedvező pozíciónk nagy mértékben köszönhető a számunkra szerencsés körbeveréseknek is.

Dicsőséglista

Érdekesség, hogy a jelenlegi kapitány jelen volt az 1986-os mexikói világbajnokságon is, Mezey György segítőjeként. Nézzük, azóta mit alkotott a nemzetközi porondon: legfényesebb sikerei a Dunaferrhez köthetők, amikor a Hajduk Split elleni kettős győzelem után csak hajszálon múlt, hogy a Rosenborg jutott a Bajnokok Ligájába. Az UEFA-kupában a Feyenoord kettős győzelemmel lépett aztán túl az acélvárosiakon. A következő évben már jóval nagyobb égést jelentett a ciprusi Olympiakos Nicosia elleni 4-2-es hazai vereség, és búcsú a további küzdelmektől. Szintén nem teszi ki az ablakba az MTK mestereként elszenvedett kettős vereséget a jó nevű Josko Ried ellen.

2000-ben egyetlen vereséggel lett bajnok az általa trenírozott Dunaferr, 2005-ben pedig majdnem kiesett az akkor egyébként irigylésre méltó anyagi helyzetben lévő Vasassal. Az MTK-t is csupán a hatodik helyre kormányozta be, egy pocsék tavaszi szereplést követően. Summa-summárum, nem egészen lehengerlő mérleg. A tisztes középszerre minden bizonnyal elég lesz, de az előrelépéshez már nagyon kevés.

"Van türelem az új szakmai stáb irányában, nem kell azonnal sikereket elérnie a válogatottnak, az viszont reális elvárás kell legyen, hogy a csapat harcban legyen a 2012-es Európa-bajnoki szereplés kiharcolásáért. Látni szeretnénk, hogy a válogatott erősödik." – adta közre elvárásait az új MLSz Elnök. Kár, hogy Koeman nem kapta meg ezt a türelmet –pedig csapata harcban volt a VB szereplésért. Ráadásul jelenlegi ellenfeleink gyengébbnek tűnnek, mint két éve. Hollandiát persze nem fogjuk megszorítani, de fájdalmas lenne, ha a svédeket továbbra is a nemzetközi élvonalban tudnánk tartani. Ehhez már legutóbb is kapitális védelmi hibák sorozata kellett. Finnország és Moldova abszolút verhető kategória, így a második hely megszerzése nem menne csodaszámba.

A válogatott keret gyakorlatilag ugyanaz, mint a korábbi szövetségi kapitánynál –itt elmaradt a forradalom. Koman Vladimir már korábban bemutatkozott, a magyar bajnokságból pedig úgyszintén beválogatták már Komlósit, Vargát és Laczkót. Lipták helyett Horváth Gábor volt a védelem tengelyében, Lázár és Elek egyelőre nem győzött meg arról, hogy nemzetközi szinten is lehetne rájuk építeni. Legalábbis a Maribor-Videotonon nem derült ki, mitől lennének válogatott-szintűek.

Az egyetlen, folyamatos médiaérdeklődéssel kísért nagyobb változás Gera Zoltán visszatérése. Ezen kár sokat morfondírozni, elvégre egy jó Gera Zoltánra szükségünk van. De én mégis szentségtörő leszek: arra a Gera Zoltánra nincs szükség, aki Dániában cserben hagyta a csapatot, majd a kapitány sokadik békejobbjára is kitérően reagált, fontos casus belivé lépve elő a Koeman elleni hadjáratban. Egy halk „bocsánat!”-ot elrebeghetett volna. Erre persze még bőven lesz lehetősége a selejtezősorozatban, de egyelőre nem látom, hogy a Fulhamben látható jó formáját át szeretné menteni a válogatott mérkőzéseire.

Az utolsó értetlenségre okot adó pont az MLSz stadionválasztása. Nem értem, hogy az első hazai mérkőzésünk helyszíne miért a városhatáron lévő, csekély befogadó képességű Szusza Ferenc Stadion lesz. Ha a Puskás-stadiont túl nagynak találná a vezérkar, akkor főleg érthetetlen, hogy a San Marino elleni októberi összecsapást miért oda vitték?
Összességében nem nagyon látok előrelépést, visszalépést annál inkább. Nagyon úgy tűnik, hogy a nemzeti csapatunk a politika játékszere lesz, és többször levitézlett szakemberek vezetik majd a „megújulást”. Én leszek a legboldogabb, ha kiderül: alaposan melléfogtam, amikor lebecsültem Egervári Sándort. Lehet rám cáfolni! Elég régóta várunk rá, hogy valaki végre jól megmutassa a fanyalgóknak.