Hetilap kereső

Buják Attila írása

Szemveszteség. Így is nevezi a politikai tolvajnyelv a különféle csatornákon (a gazdasági élet világából, közpénzekből) a pártokhoz szivárgó választási, „politikai tőkét”. Elvben persze létezik törvényes plafon: képviselőnként egymillió, összesen 386 millió forint. De választó és választott számára világos: a politikai verseny a törvényben megszabott összeg húsz-harmincszorosát emészti fel. Civil-szervezetek azt javasolták a kormányzattal összefogva, hogy a parlament emelje meg – egyúttal korlátozza is – a pénzügyi plafont. De elkéstek. BUJÁK ATTILA írása.

Kupa Mihály alakja ma már a közéleti legendárium része. Afféle politikai Rózsa Sándor ő, az egyetlen magyar képviselőjelölt, akit 1998-ban, független színekben indulva Hegyalján, másfél millióra bírságolt az ÁSZ költségtúllépésért. Hősünk hangja ma is átforrósodik, amikor a szép emléket felidézi. Kijött a számvevőszék tisztviselője (Kupa hajdani munkatársa), s a kampányszámlákat kérte. Kupa rosszkedvében volt, odacsapta a papírköteget: „Nesze.” (És még valamit mondott...) Az áfa körül nem stimmelt valami. „Számold ki!” „Ennyi, szorozva kettővel.” „Mondom: fizetek. Korrekt tárgyalás volt.”
– Nagyon kedves, hogy eszébe jutottam – búcsúzik barátságos-savanykásan az exminiszter.

Költési törvény

Máig ő az egyetlen politikai szereplő, aki a magyar költségvetést közvetlenül is gyarapította.
1994-ben még nem létezett a „költési törvény”, a képviselőnkénti egymilliós limit. A korabeli adatok hozzáférhetőek. A Fidesz (7 százalék) durván 731 milliót, az MSZP (33) 500 milliót költött (volna). Az SZDSZ (20) 450-et. A számok fenntartással kezelendők. Hack Páter jogász szerint az adatokat már akkor is kozmetikázták. „Nem illett túl sokat bemondani”, egyetlen párt sem szeret „agyontámogatott, gazdag szervezetként megjelenni”. S persze már akkor is léteztek kétes pártforrások, a feketegazdaság peremén imbolygó, „hiányosan adózó” pénzügyi támogatók.

Önkéntes alapon

Annál furcsább, hogy ez a finomított összeg négy év múltán radikálisan apadt, hajszálpontosan a jelöltszám törvényes határáig, 386 millióig. Azóta is makacsul tartja magát. A politikában láthatóan nincs infláció.

Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója off record „bevallja”, ők mindig eleget tesznek a törvény előírásainak. Vezényelt életében néhány kampányt, de „tízezernyi lelkes aktivistája” mindig önkéntes alapon dolgozott. Nem tudja, más pártok hogy vannak ezzel, ám ő egy bambit, egy buszjegyet sem fizet soha senkinek, nemhogy széldzsekit, tollat, hűtőmágnest. Az ÁSZ is mindig mindent rendben talált – egyebekben pedig Nyitrai Zsolt választójogi törvényguru az illetékes. Nos, ha minden tiszta és okés, akkor mi a titkos?
Valószínűleg az, hogy a dolog – finoman szólva – nem áll. (Kubatov mellesleg tényleg csak végrehajtó. A pénzkezelés nem az ő reszortja.) Barátságosabb fideszes beszélgetőtársunk szerint a kampány úgy kezdődik, hogy a jelöltjük füzetben bemutatkozik, négyszínnyomással 450 ezerért, amelyet a posta 180 ezerért visz ki 20 ezer postaládába. (A Magyar Vizsláról még nem is szóltunk.)
– Hozzá sem kezdtél, és a jelöltenként engedélyezett egymillióból máris elvertél hétszázezret.
Gyulai Attila, a Political Capital elemzője úgy látja: a pártok nem merik bevallani a választónak: a politika nemcsak erkölcsi, elvi, hanem gazdasági dobogó is. A demokratikus intézményrendszer pénzbe kerül. Nem is kevésbe. Ezt azonban illetlenség hangsúlyozni egy olyan országban, ahol a képviselői fizetéseket is sokallják. Gyulaiék 2006-ban Barkácskampány címmel félig ironikus elemzést készítettek, amelyben kimutatták: ha a politikai pártok valóban a törvényben megszabott összeget költenék el, egy negyvenperces kampányfilmre futná.
A jogot is lehet csűrni-csavarni. Mikor indul a kampány? Amikor a köztársasági elnök az időpontot kihirdeti. De mindenki tudja: a kampány „végtelenített fegyverkezési verseny”, amely a kormányzati ciklus első másodpercében indul.

Minél hosszabb az adakozási és a pénzvisszaosztási lánc, Hack szerint annál nyomasztóbb a „szemveszteség”. Egyik jeles politikusunk – egy hajdani interjú „utóbeszélgetése” során – szempillantás alatt kiszámolta, mennyi lehet az autópálya-építkezések „magán- és párthozadéka”.
– Ha hatszázmilliárdba kerül az út, a dörzshányad úgy nyolcszázaléknyi lesz – merengett.

Központi pénzek

Lengyel László szerint ennél már „beljebb tartunk”. Tíz százalékra is becsülik az országos nagyberuházásokból befolyó pártrészesedést. De ezek „központi pénzek”. Ebből futnak a tévéhirdetések, készülnek az óriásplakátok. A komolyan számba vehető infrastrukturális hátteret pár éve még az autópálya-építés jelentette.

De ez a forrás bedugult. Maradt az önkormányzati szféra, a leépülő, elszegényedő MÁV és a BKV. Mindkét cég „félholtra reformálva” vegetált. A botránysorozatuk szinte törvényszerű volt.

Annál különösebb, hogy a visszhangos Hunvald- és Hagyó-ügyekben a máskor oly harsány Fidesz néma, mint a hal. Miért? Ha valamiben, ebben lenne politikai muníció. Kérdésünk szinte mosolyt fakaszt számos beszélgetőpartnerünkből:
– Hát mert alpolgármesteri, önkormányzati szinten a Fidesz is vastagon benne van. Tudja, ezek nem egyszintes házak ám. Minden MSZP-s emelet alatt van egy fideszes emelet is.
Szakértők szerint a kerületekben voltaképpen „pénzügyi nagykoalíció” működik fejőgépként.

Hack szerint nem az a fő baj, hogy a választó alantasnak tartja a politikát, hanem hogy kezd belenyugodni: ilyen a rendszer. Ma már alig követhető a kampánypénz útja. Néha, mintegy villanófényben, bepillanthattunk a kulisszák mögé. Először – öt év után – a Tocsik-ügy, később a Postabank-, a Kulcsár-ügy kínált gyorsfényképet. De a függönyt gyorsan behúzták, pártok feletti egyetértéssel.

Beszélgetőtársaink vitatják a pletykát, hogy a BKV végkielégítési és szerződéskötési manipulációi a kampányfinanszírozási sorba illeszkednének.

Tisztasági csomag
– Á! Ezek morzsák – legyint Kupa. – De a Falk Miksa utcát, látja, most bontják fel negyedszer. A Margit hidat nem most tervezik át? Az ilyesmiben van a megrendelés... a nagy pénz. Vagy nem?
Nehezen cáfolható. Az első kutatócsoport, amely alapos felmérést végzett a magyar politikai korrupció természetéről, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, az ORTT elnöki székéből most távozó Majtényi László szervezete volt. Áttekintették a teljes kampány- és pártfinanszírozási rendszert. Gyurcsány számos megrekedt reformtervezete közül az egyik, az elfeledett „hétpontos tisztasági csomag” erre a szövegre támaszkodott.

Halottnak a csók

Azóta évről évre új civilszervezet veszi át a stafétát. Előbb a Nézőpont Intézet sajátította ki a témát, a Political Capital is érintette, áprilisban a Transparency International és a Freedom House Europe aktivizálta magát. Alexa Noémi (Transparency International) szerint bár a tárgy elég elvont, tizenhét oldalas törvénytervezetük a közember számára is emészthető (volt). Az egy jelöltre jutó kampányköltési limitet ötmillióra emelnék. Az Eötvös Károly Intézet szakértői állítják: ez annyi, mint halottnak a csók. Ha több pénz folyik be, még többet követelnek (és lopnak). Nem beszélve arról, hogy a tervezet nem ad választ arra: a pártok milyen forrásból „szerzik be” négyévenként „megszokott” kampánymilliárdjaikat. Miért asszisztál az államigazgatás a csalássorozathoz? Miért nem követi az Állami Számvevőszék a pénz útját? Miért utólag vizsgálódik, és bólint?
Van, aki brutálisan fogalmaz.
– Miért rohaszthatja a rendszert a korrupt politika? Ha ugyan van még mit rohasztani...

Ami a kampányköltséget illeti, Alexa Noémi úgy becsüli: az összeg a két nagy párt kasszájában négy-ötmilliárdra rúghat, s összesen tízet tesz ki. (Mások szerint ez amatőr feltételezés: rég meghaladták a negyvenmilliárdot.) A legdrágább áru a kereskedelmi tévéhirdetés: húsz másodperc listaáron másfél millióba kerül. Ezután jön az óriásplakát-biznisz.
Mivel civilszervezet nem nyújthat be törvényjavaslatot, s a többi párt elfogadta a Transparency és a Freedom House koncepcióját, a Fideszen múlt, bojkottálja-e. Bojkottálja.
Bajnai nemrég jelentette be „sikerdíjas” antikorrupciós tervét, ami valószínűleg csak a kezdet.

Gyanakvó pártok

– Olyan ez, mint az egészségügyi állapotfelmérés – mondja egy kormányzati ember. – Második lépés a gyógyszeres kezelés.
S nyilván lesz egy harmadik, decemberben. A kampányfinanszírozási törvénycsomag. Logikus lenne. És próbáljon a Fidesz kitérni.
Márpedig így lesz. Fideszes ismerőseink szerint áprilisig nem lesz itt változás. Minden párt paranoiásan gyanakvó.
Belharcok persze itt is, ott is dúlnak a kampánykasszák körül.
A Fideszben kezdettől Orbán és Simicska volt a kasszakulcs rettenthetetlen őre, kőkemény elosztási renddel. Aki ebbe a szálba belegabalyodott, azt villámgyorsan háttérbe szorították.

Fiatal farkasok

A szocialisták bejáratott pénzelosztási vonalát az MSZP ismerői szerint 2004 októberében valaki megbolygatta. Fiatal farkasok léptek színre. Meg is buktak. E kör tagjait látjuk felbukkanni a manapság kibontakozó perekben.

A választási „készülésnek” azonban ezernyi módja van a pártközponton kívül is.
– A székházakban meg-megkérdezik: „Kell-e segítség?” A rossz válasz az, hogy „kérek szépen” – meséli egy fideszes választókerületi elnök. – Nem lehetsz „jó politikus”, ha nem vagy elég önálló, és nem vagy önellátó. Ha nincsenek bejáratott csatornáid.
Pedig szemérmes emberünk is ült már körúti presszóban, a szivarozó vállalkozóval szemközt, ajkán a nagy kérdéssel: „Uram, nyerni szeretnék. Magyarország a tét. Tudna segíteni?” És meglepte a viszontkérdés: „És? Mit tudsz adni cserébe?” „Elnézést – mondta szemlesütve a jelölt –, nem szeretnék elköteleződni.” „Akkor meg mér’ segítsek?”

Számla nélkül

Egyenes beszéd. Alexa Noémi szerint az átláthatóság, a „nyilvános kampányszámla” elve fontosabb lenne a kampánylimitnél. Az Egyesült Államokban – némi túlzással – „határ a csillagos ég”, de az adakozó személye sem rejtett. Az sem szégyen, ha valaki kétfelé jótékonykodik. A jövendő amerikai nagykövet asszony tiszteletre méltó hölgy lehet, aki (ez Kupa blazírt megfogalmazása) előbb „Clinton anyunak” volt a támogatója, de amikor látta, ki nyer, „pénzügyileg is” átállt „Obama apu” oldalára.

Alexa Noémi úgy véli, nem biztos, hogy az összeghatár parttalanságát a társadalom tolerálná, ha nem jut elég pénz – mondjuk – gyermekétkeztetésre. A magyar cégek szemérmesek. A legnagyobbak szívesen adakoznak „kétfelé is”, de nem szeretnek nyíltan elköteleződni.

Egy fideszes képviselő szerint minden pártban kedvelt ember a „szorgos ideohangya”, aki személyesen hozza a központba a kötegnyi pénzt számla nélküll: „Barátaim, én szeretem a Fideszt.” De ajánlatos akkor jönni, amikor éppen a listákat szerkesztik. A szikár pénztárosok memóriája pontos: Y. úr X.-ből húszmilliót hozott, Z. úr K.-ból tizenötöt. Ki kerül előbbre?
Lapzártára a civilek tervei elbuktak. Mivel a törvény kétharmados, s a Fidesz nem ad érdemi választ (korábbi javaslatait mantrázza), a Freedom House s a Taransparency felhagy a kísérletezéssel. Feladja. Van idő. Újabb húsz év.

Közeledik a kampány. Lassan elkelnek a kiadatlan villanyoszlopok, betelik a kereskedelmi csatornák reklámterve. Gyűlik a pénz, az üzlet is virágzik.