Hetilap kereső

Lampé Ágnes írása

Idei első számunkban kezdtük a visszalapozást a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit, külföldi tanúit is. Gálszécsy András két éven át volt az Antall-kormány titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli minisztere, az új hírszerzés megszervezője. Úgy látja, a rendszerváltás sokkal simábban zajlott, mint ahogy ma sokan láttatni szeretnék. LAMPÉ ÁGNES interjúja.

Épp nyúltunk a csengő felé, amikor kinyitotta az ajtót. Hogy csinálta?

Működik a konyhai hírszerzés: a feleségem látta magukat az ablakból, és a támaszpontról jelezte, hogy megérkeztek.

Profi. Ezek szerint a lakásában még működik a „szolgálat”. Pedig a rendszerváltás előtt igazán nem titkosszolgálati közegben mozgott: 1989 a SOTE gazdasági főigazgató-helyetteseként érte.

Felmenőim hivatalnokok vagy katonatisztek, a régi középosztály tagjai voltak. A politikát úri huncutságnak tartották.

Ez a huncutság igencsak beleszólt az életébe: az ötvenes években családjával évekre egy hortobágyi birkahodályba telepítették ki, majd munkaszolgálatos lett. Elégtételt jelenthetett a rendszerváltás.

Nem haragudtam senkire. A Rákosi-rendszerből kikeveredtem, a kádári puha diktatúra pedig már egész más volt. Tisztviselő lehettem, egzisztenciát teremtettem, másztam a ranglétrát anélkül, hogy párttagnak vagy munkásőrnek kellett volna lennem. Politikával sosem foglalkoztam. Ha valaki ’89 elején azt mondja, hogy belőlem ’90-ben miniszter lesz, ápolókért telefonálok.

Hogyan keveredett az Antall-kormányba?

Beleestem, mint a légy a tejbe, pedig egész más érdekelt. Még 1988-ban kollégákkal és haverokkal létrehoztuk a svájci férfiklub, az Ambassador magyarországi kirendeltségét. Aztán egészségügyi jogászegyesületet alakítottunk. Konferenciát tartottunk például arról, hogy a betegnek joga van-e a kórteremben papot fogadni.

Vagyis 1989-ben békésen ült főigazgató-helyettesi székében.

Sőt, még 1990-ben is. Aztán egy kora nyári napon az egyetem főtitkárától, Blahó Páltól megkérdezte közeli barátja, az akkori MEH politikai államtitkára, Boross Péter, tudna-e ajánlani egy titkárságvezetőt. Pali azt válaszolta, ha kap egy sört, mond ilyen embert: ez voltam én.

Nehéz elhinni.

Pedig így ment ez. Péter megnyerő egyéniség volt, fél óra alatt megállapodtunk. Közölte: az lesz a feladata, hogy átszabja a polgári titkosszolgálatokat.

Ön pedig a szolgálatába szegődött. Nagy váltás.

A hatvanas évektől tisztviselő voltam előbb a Fővárosi Tanácsnál, aztán az Országos Tervhivatalnál, majd titkárságvezető lettem a KSH-nál, utóbb az Állami Népesség-nyilvántartó Hivatalban – én osztottam ki tízmillió állampolgárnak a személyi számot. Hétszáz-nyolcszáz fős apparátusokat vezettem. Csak az volt idegen számomra, hogy a minisztériumomban nem statisztikusok, hanem kémelhárítók ültek.

Aztán néhány hónap múltán titkárságvezetőből – szintén váratlanul – miniszter lett.

Pofonegyszerűen zajlott. Antall a taxissztrájk után átalakította a kormányt. Boross jelezte nekem, ő lesz a belügyminiszter. Mondom neki: megyek veled én is. Azt válaszolta, nem, te maradsz, és miniszter leszel, megígértem Jóskának, hogy elvállalod. Mit tehettem? Akkoriban egy Vörösvári úti tízemeletes panel első emeletén laktam. Pár nap múlva kivonult a védelmemre a kormányőrségtől egy csapat, ráadásul bekamerázták a házat. Javasolták, költözzek el, mert a lakótelep kockázatos. Nem adtam be a derekamat, sőt, szombatonként ugyanúgy mostam a Škodámat, mint korábban. Aztán elszégyelltem magam, eladtam a kocsit.

Hogyan zajlott a hírszerzés átadás-átvétele?

Ne úgy képzelje, hogy a régi vezető átad az újnak egy irathalmazt a függő ügyekről. Az egész rendszert újra kellett építeni, méghozzá úgy, hogy Boross Péter – mint utóbb én is – nem irányító, hanem felügyelő miniszter volt, vagyis utasításokat nem adhattunk.

A III/III-as főcsoportfőnökséget még a Németh-kormány eltörölte, de sokak szerint az „egység” más néven működött tovább.

Tévednek. A III/III-as tagjait elbocsátották, nyugdíjazták, az ügynökhálózatot felszámolták. Létezett elvárás, miszerint az egész korábbi társaságot el kell zavarni, de mi kórusban kántáltuk, hogy az utcán nem lehet sem hírszerzőt, sem kémelhárítót találni. Az ezekben a hivatalokban dolgozó négyezer ember közül sokan önként távoztak, a maradékból Boross Péter mindössze kilencvenet küldött el, aztán fiatalokat neveztünk ki. Az MDF jobbszárnya és az SZDSZ mégis hörgött: milyen felháborító, hogy csupa régi ember nyüzsög a szolgálatoknál!

Állítólag olyan III/III-as nagyágyúk maradtak a kötelékben, mint Harangozó Szilveszter, az ÁVH egykori személyzeti főnöke.

Ilyen szintű vezető egy sem maradt. Én operatív tiszteket és alosztályvezetőket léptettem elő, velük dolgoztam – nemcsak a III/III-asban cselekedtem így, hanem általában a titkosszolgálatoknál is. Lengyelországban őrnagytól felfelé mindenkit elküldtek, fejetlenség lett a vége. A csehszlovákok az egész hírszerzőállományt elbocsátották – két hét múlva lepkehálóval fogdosták őket vissza. Egyetlen ország sem létezhet kémelhárítás nélkül.

Szerette a kilencvenes évek elejét?

Minden másképp működött. A parlamentben még beszélgettek egymással a képviselők. Kezdő miniszter voltam az első iraki háború idején. Az Országgyűlés zárt ülésen engedélyezte, hogy amerikai gépek átrepüljenek Magyarország felett. Nem ülhettem bent a teremben, ugyanis nem voltam képviselő. Utóbb egy interjúban kérdezték tőlem, leszállhatnak-e az USA gépei Ferihegyen, jeleztem, úgy tudom, nem, talán csak akkor, ha sebesültet szállítanak. Másnap Eörsi Mátyás nyílt levelet köröztetett, hogy államtitoksértés miatt bíróság elé kell állítani. Elnevettem magam. Mondtam neki, együtt ülünk a vádlottak padján, mert amit én saját kútfőből nyilatkoztam, azt ő nyilvánosan előadta. Pár nap múlva összefutottunk a Parlament büféjében, megtámogattunk egy kerek asztalt, és kibeszéltük a konfliktust.

Akkoriban még ez a módi járta.

Kegyelmi időszak volt az a titkosszolgálatok és a politika számára is. A parlament jó szándékú, naiv emberek gyülekezetéből állt. Mindenki azt hitte, az ő pártja hivatott megalkotni az új Magyarországot. De persze nem úgy, hogy a másikat felakasztja.

Mégis hangos volt olykor az ülésterem.

Előfordultak éles viták. Orbán is ekkor jelentette ki, hogy a kormány hazudik. Amúgy szemben ültem vele, egyszer összenevettünk valamin. Mire egy kereszténydemokrata öregúr rosszalló hangsúllyal odavetette nekem: látom ám, miniszter úr, hogy kokettál a Fidesszel. Azt válaszoltam, hogy nem a Fidesszel kokettálok, hanem Ungár Klárával... Még lehetett hülyéskedni. Sokkal simábban zajlott a rendszerváltás, mint ahogy most sokan láttatni szeretnék.

Szerencsénk volt?

Az itt állomásozó háromszázezer orosz katona erős nyomatékot adott a kívánságnak, hogy ne akasztgassanak embereket, ne legyenek perek, és meg kell egyezni. Ráadásul a nyugatiak is ezt kérték.

A szovjet kivonulás koordinálásában volt része?

A titkosszolgálatoknak csak a volt atombázisok átvizsgálásában volt szerepük. Akkor derült ki, hogy az oroszok még Kádárnak sem vallották be, hány atomrobbanófejet tárolnak itt. A vezérkari főnök három helyszínről tudott, mi nyolc kilövőállásban mértünk emelkedett radioaktivitást.

Milyen volt a kapcsolata a volt szovjet hírszerzőkkel?

Tudtam, ki a KGB rezidense, később be is mutatták nekem Juscsuk elvtársat. Utóbb magával a KGB elnökével tárgyaltam Moszkvában.

Milyen apropóból?

A magyar titkosszolgálati technika mind szovjet gyártmány volt. Pótalkatrészt, felújítást csak az oroszoktól remélhettünk. Segítettek. Cserébe: amit kiselejtezünk, darabra elszámolva visszaadtuk nekik, nehogy az ellenség kezére kerüljön.

És hogy fogadták önt a nyugati titkosszolgálatok?

Jártak ide mindenhonnan, még a japán hírszerzéstől is érkeztek.

Miért repültek ide Tokióból?

A japán Vörös Hadsereg Frakciót kelet-európai országon keresztül pénzelték az észak-koreaiak. Sőt, a japán repülőgépeket felrobbantó két phenjani ügynök annak idején a magyarországi koreai nagykövetség segítségével utazott Japánba. Ezzel kapcsolatban kértek információt a kollégák. A legtöbbet persze a CIA munkatársaival találkoztunk. A „cég” magyarországi igazgatója javasolta is egyszer: ha már ilyen jóban vagyunk, igazán elmondhatnám, a Kádár-rendszerben kik voltak a nekünk kémkedő amerikaiak.

Mit válaszolt?

Hogy természetesen elmondom. Persze miután egyenrangú felek vagyunk, elvárom, hogy ő is átadja itteni informátorainak a listáját. Többé nem próbálkozott.

Rendszereken átívelő kérdés a gazdasági hírszerzés is, a begyűjtött információinak zöme ma is államtitok. Ön azt nyilatkozta, ha ezek nyilvánosságra kerülnének, komoly kártérítést kellene fizetnünk. Kenedi János történész viszont azt állítja, ha nem „borítunk”, abból az következik, hogy nem történt rendszerváltás, hisz „lopott jószágon élősködik a harmadik Magyar Köztársaság”.

Ez olyan, mint ha azt mondanánk, nem volt rendszerváltás, mert nem történt kollektív öngyilkosság. Hisz ilyen alapon mindenki, aki 1990 márciusa előtt merészelt megszületni, kommunista bérence volt a Szovjetuniónak.