Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

A hatvanhárom éves grafikus, festő és szobrász művészeti diploma nélkül jutott a Munkácsy-díjig. Lassan harminc éve dolgozik fő művén: a képzeletbeli Növekvő városon. Egyéni mitológiát teremtett egy sosem létezett ősi kultúra archeológiai, kultúrtörténeti feltárásával: akvarelljei, installációi, szobrai, tárgyai, fotói révén alkotja meg, fejleszti „historikus birodalmát”. Pécs egyik legmeghatározóbb alkotójának persze a jelenkorra is van rálátása. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Édesapja banktisztviselő volt, édesanyja varrónő. Mi vitte a művészet felé?

– Gyerekkorom óta szerettem rajzolni. Szüleim nem gátoltak ebben, kiállításokra vittek, jártam rajzszakkörbe is. Későbbi pécsi mesterem, a Munkácsy- és Kossuth-díjas Martyn Ferenc is kapcsolatban volt a családunkkal. Láttam festegetni a kertünkben is.

- Viszont – úgy mondta egyszer – a rajzkörben „derék marhák” oktatták.

– Tizenkét éves gyerekkel nem az anatómiát kellett volna gyakoroltatni, inkább a színekkel, formákkal ismertetni. Hadd táguljon a fantáziája.

- Azért az csak nem szűkült?

– Nem, ugyanis normális polgárgyerek voltam. Rajzoltam, fociztam, zongoraleckéket is vettem. Rengeteget olvastam. Apámnak komoly könyvtára volt, eligazított benne.

- Aztán egy szigorú gesztussal építőipari technikumba íratták.

– Apám úgy gondolta: a művészetből nem lehet megélni. De biztatott:
a technikumban is sokat rajzolhatok. Tehettem is, főként vízszintes, függőleges vonalakat. Sok barátom volt azért a képzős szakközépből. Megismertették velem az akkori idők irányzatait.

- Előbb az iparművészetire jelentkezett, de végül a pécsi tanárképző magyar–rajz szakán végzett.
A Képzőművészeti Főiskola nem vonzotta?

– A technikum után az „Ipar” volt logikusabb választás. Nem vettek fel, viszont behívtak katonának. A seregből biztosabbnak tűnt a tanárképzőre bejutni a könnyebb felvételi miatt. Akkor vesztettem el édesapámat. Nagyon egyedül maradtunk édesanyámmal – egzisztenciálisan, mindenhogyan. Előbb a festményeink kerültek dobra, aztán a zongora. A főiskolai ösztöndíj segített valamennyit. Az élet olyan, amilyen. Végül azt sem bánom, hogy az iparművészeti kimaradt. Ha bejutok, akkor ma talán egy derék milliomos belsőépítész vagyok. Nem hiszem, hogy ez lett volna a boldogsághoz vezető út.

- Aztán a tanárképző után?

– Iskolában kezdtem tanítani, s közben megszereztem a képzőművészethez nélkülözhetetlen szakmai fokozatokat: alaptagságot a szakmai szervezetben, majd a Képzőművészeti Szövetségben, azt követték az első külföldi grafikai, szobrászati kiállítások. A hajdani legendás Pécsi Műhely tagjai közül Dombay Győző festővel, Bocz Gyula szobrásszal voltam napi kapcsolatban. Fontosak voltak a pesti avantgárdhoz fűződő szálak is. Az 1970-es évek elején Haraszty István „Édeske” révén találtam utat a progresszív művészekhez.

- A pécsi Martyn Ferenc is ezt az utat ösztönözte?

– Ő huszonöt évet élt Franciaországban. Azt javasolta: „Pistám, menj el te is.”

- „Pistám” mit csinált?

– Hülye volt, és maradt.

- Pedig a távozásra ösztönözhette volna az a polgári miliő is, amelyet a családjáról felvázolt.

– Szüleim megszenvedték 1944–45-öt. Apám munkaszolgálatból szökött meg, anyámat az oroszok szabadították fel Auschwitzban. Hazatérve hívő kommunisták lettek. Bár az is igaz: édesapám élete végére súlyosan kiábrándult az egészből. Nála a hatvanas évek közepén bukott meg a rendszer.

- Önnél állva maradt?

– Nem voltam része a rendszernek, de igazi üldözöttje sem. Amikor diplomáztam, és már összeügyeskedtem két kiskiállítást is, beadtam a munkáimat a Művészeti Alaphoz. Felvettek, elvben tehát hivatalos képzőművész lettem. Még ’73-ban is volt zsűrizett kiállítástervem, amikor megvonták tőlem az engedélyt. Ugyanis kapcsolatban voltam a balatonboglári kápolna körül szerveződő ellenzéki művészcsoporttal is. (Galántai György, Erdély Miklós, Najmányi László, Szentjóby Tamás, Jovánovics György stb.) Ma már köztudomású, mennyire csípte a hatalom szemét ez a szerveződés. Eseményein nyüzsögtek a spiclik. Utóbb kitudódott: per is készült ellenük, csak az iratai máig nincsenek teljesen feltárva. Bírósági ismerősömtől tudom: az én nevem is szerepelt az anyagban. De aztán elhalt az ügy. Talán mert a nyugati sajtó erősen érdeklődött a boglári performance-ok iránt.

- Ön 1978-ban úgy döntött: saját világot teremt. A „Növekvő város” projektje azóta is növekszik, alkotásai – grafikák, festmények, installációk, fotók, írások – lényegében ennek a letűnt, amúgy soha nem létezett világnak a „feltárt emlékeit” ábrázolják. Sajátos művészeti legendáriumának mi az üzenete?

– Ez a munka véletlen felfedezések alapján kezdődött. 1972-ben láttam a francia Poirier házaspár és az amerikai Charles Simmons kasseli kiállítását. Szimulált „régészeti-képzőművészeti” alkotásaik kapcsán fedeztem fel az „individuális mitológiát”. Konstruktív „időjáték” ez egy elképzelt régmúlttal, a jelenben megteremtve az „archaikus tárgyakat”. De csak évekkel később kezdtem foglalkozni vele, amikor egy szobrász-keramikus szimpóziumhoz kellett plakátot terveznem. Jobb híján kiloptam a pécsi gimnázium szertárából egy megkövesedett csigát, az adta ki a plakát mintáját. Amikor hazavittem a plakátot a nyomdából, megdöbbenve láttam, hogy a csigavonal-lenyomat voltaképpen egy város. Amelyet belepett a homok, s pusztulóban van. Olyan volt, mintha egy levegőből, űrből készített felvétel lenne. Hozzáfogtam, hogy lerajzoljam a képzelt „polisz” alaprajzát, hozzá egy térképet, mellé pedig a város két fantáziarekonstrukcióját. A képzőművészeti alkotásokkal 1980-ban megnyertem a rijekai építészeti intézet nemzetközi rajzbiennáléjának a díját. Tulajdonképpen ez indította be a fejemben a hangyát, hogy mi mindent lehet még ezzel a várossal csinálni. Az emberre sok minden hatni kezd, akár tudattalanul. Konkrét üzenetet viszont nehéz lenne megfogalmazni ezzel kapcsolatban. Valószínűleg munkál bennem a bűntudat is: milyen sokféle civilizáció lett már az enyészeté. Biztosan érdekel az is, milyen lesz a sorsa ennek a jelenleginek.

- Annyi biztos: most éppen Pécsett, Európa kulturális fővárosában beszélgetünk.

– Fiatal egyetemi oktatók, civilek írták meg az EKF-projekt nyertes koncepcióját. Más pécsi művészekkel együtt abban bíztunk: segíthetünk majd, hogy a megvalósítás is minél jobb legyen. Aztán az egészre rátelepedett a politika, és minket aztán soha meg nem kérdezett senki arról, mit látnánk jónak.
A rendezvény programjai persze jobbnak tűnnek egy hagyományos kulturális szezonnál. Jó az is, hogy megépül egy tudásközpont vagy a koncertterem. Kérdés, az utóbbit Pécs városa meg tudja-e majd tölteni a jövőben is. Félreértés ne essék: őszintén kívánom, hogy sikerüljön.

- Miért is ne sikerülne?

– A hatvanas években sorra nyíltak Pécsett a múzeumok, köztük a Vasarely meg a Modern Magyar Képtár, ahol Martyn Ferenc gyűjteménye is látható. Akkoriban alapította Eck Imre a Pécsi Balettet. Előadásaira özönlött a pécsi, fővárosi publikum. Kós Lajos, „Lulu” vezetésével létrejött a Bóbita Bábszínház, a színház, zene és képzőművészet elképesztő szintézisével. Indult a Villányi Művésztelep, az egyetlen hely az országban, ahol avantgárd szobrászművészek nagyobb alkotásokat készíthettek. Mozgalmas, inspiráló légkör volt. Másfelől: ma is élünk Pécsett pár százan alkotók, művészek, viselünk már ilyen-olyan plecsniket is. És amikor a taposómalom-életünkben valami mégis felparázslik, valahogy mindig csurran rá nedvesség. Pedig az izzás csak alkotók irányából indulhat.