Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

A történészprofesszor, az MTA kutatója Az elveszíthető múlt című legújabb könyvében arra keresi a választ: kik hogyan képviselik a múlt történeti igazságát. Most arról is beszél: a politika a történelmet elsősorban a diktatúrákban igyekszik „kizsákmányolni”. Megkérdeztük az újjáéledő Trianon-kultuszról is. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

- Ungvári Tamás úgy véli: a múlt egyetlen gyógyszere az emlékezés, és maga a nemzet is – saját definíciója szerint – „igazságos kulturális emlékezet”.

– Az emlékezés szükségessége inkább lélektani eredetű. Freud egyik alaptétele, hogy a kibeszéletlenség, az elhallgatás sarkallja az embert a személyes traumák újbóli átélésére. A gyászmunkának ugyanakkor fontos része, hogy „elengedjük” az elveszített lényt. A felejtést a gyászoló olykor „árulásnak” tartja, s ez a helyzet úgy oldható föl csupán, ha a veszteségeket kibeszéli. A legnehezebb a felejtés és az emlékezés közötti helyes mértéket megtalálni. Akár még egy nemzetnek is.

- Önnek is van „történelmi alaptétele”: ahol folyamatosan felemlegetik a múltat, ott állandóan felszakadnak a régi sebek.

– Pontosabban: az emlékezés és a felejtés egyensúlya révén valósulhat meg a harmonikus egyéni és kollektív történeti identitás. Nietzsche a „felejtés jogáról” értekezett. Szerinte az emlékezés túláradó kultusza visszaláncol bennünket a múlthoz, és nem kedvez a jövő alakításának.

- Nálunk inkább úgy tartják: a kibeszéletlen múlt akadálya a valódi szembenézésnek. De vajon az emlékezés mennyiben lehet gátja a jövőnek?

– Ez itt a kérdés! Azt magam is mindig hangsúlyoztam, mennyire elengedhetetlen lenne tisztázni viszonyunkat a saját múltunkhoz. Mindenekelőtt a kollaboráció kapcsán.

- Miért épp ezt emeli ki?

– Mert a kollaboráció folytonos viselkedési forma volt Magyarországon, bár mindig más és más összefüggésben – akár például az ügynökkérdésben – nyilvánult meg. Mára eljutottunk odáig: erkölcsileg aggályosnak tekintjük az efféle múltbeli viselkedést, csakhogy személyre szabottan mégsem történt meg annak elítélése. Az előző hatalom kiszolgálói olykor a legnagyobb megbecsülésnek örvendenek a mai közéletben is. Ha úgy vesszük: Magyarország az átmenetek társadalma, hiszen bármit, bármilyen bűnt túl lehet élni érzékelhető erkölcsi és politikai következmények nélkül. Ám azt is gondolom, hogy húsz évvel a rendszerváltás után okafogyottá vált a kollaboráció erkölcsi számonkérése. Azaz: érvényesülnie kell a felejtés jogának, hogy kiszabaduljunk végre a múlt fogságából.

- Könyvében a múlt megismerésének szubjektív folyamatáról is ír, amire – mint fogalmaz – egyaránt hatással van a kollektív emlékezet és a történész egyéni világképe. De ha ennyire „rugalmas” a múlt, nem válhat könnyen a politika „játékszerévé”?

– A politika rátelepedése a nemzeti történelemre pusztán egyik eleme mindazon tényezőknek, amelyek a múlt eseményeinek fontossági sorrendjét, hangsúlyait átrendezhetik.
A múlt „rugalmassága” sokkal jelentősebb a szubjektív élettörténetekben. Az egyénnek magának kell szembenéznie azzal, milyen bűnök, traumák terhelik a korosztályát, az identitását meghatározó társadalmi csoportot. Ezért a múlt a saját szűrőkön keresztül nyer új értelmezést. Az pedig különösen a diktatúrákat jellemzi, hogy a történelmet közvetlenül politikai célokra használják, azaz: a múlttal igazolják a jelent. Demokráciákban ez kevésbé hat legitimáló erőként. Már csak a múlt sokféle szabad értelmezési lehetősége miatt is.



- Létezhet-e „többféle” múlt? Arra gondolok: bizonyos könyvesboltokban roskadoznak a polcok az „alternatív” történetírók munkáitól, akik szélsőséges igehirdetéssel azt sulykolják: a hivatalos tudomány eltagadja az „igazságot” – mondjuk – a magyar nép eredetéről. De a szélsőségesek eljutnak egészen a holokauszttagadásig.

– Nyilván a történetíró értelmezési szabadságának is megvannak a határai: a szakmaiság mezsgyéit az alapvető emberi értékek – civilizáció, demokrácia, humánum – is kijelölik. Az „underground” történetírói termékek kívül esnek ezeken a határokon. A holokauszttagadás nem a történelem félreértelmezése, hanem szélsőséges politikai ítélet. A revizionista holokauszttagadók nem a racionalitást keresik a múltban, hanem erkölcsi relativizmussal kreálnak maguknak múltat. Ez pedig a tudomány számára így kezelhetetlen. A történész annyit tehet ellene, hogy tudományos ismeretekkel újra és újra rekonstruálja a valóságot.

- És mihez kezd a történész az újraéledő, a jobboldali politikai érdekek vezérelte Trianon-kultusszal?

– Ez a „kultusz” is túlmutat a történettudományon. Nemrég az Akadémián történészkonferencia foglalkozott a versailles-i békével, de – őszintén szólva – nem tudom, mi újat tehetnénk még hozzá a témához. Trianon traumatikus tapasztalat, amelynek a súlyossága vitán felül áll. Ám itt sem működik a racionális szembenézés. Nemrég olvastam: sokkal nagyobb volt 1918–20 előtt azoknak az aránya, akik úgy gondolták, nem a nekik „megfelelő” nemzetállamban élnek. Ez a tény a trianoni traumát elszenvedő magyaroknak értelemszerűen nem hoz megkönnyebbülést. Trianon, mint egyébként oly sok más 20. századi traumatikus élmény, magának a kollektív emlékezetnek a problémája tehát.

- Amiből most politikai kérdést csinált a Fidesz–KDNP parlamenti többség.

– És így a Trianon-kultusszal azt az anakronisztikus, etnikai gyökerű nemzettudatot erősítik, amely az Európai Unió nyugati országaiban már régóta nem szalonképes. Hogy is lehetne az – például – Franciaországban vagy Angliában, ahol a bevándorlók számaránya olyan magasra szökött újabban. Ezekben az államokban a nemzet régimódi fogalmának forszírozása a társadalom jelentős részét kivetné a közösségből.

- Mindenesetre nálunk az új hatalom egyik első törvényjavaslata a „nemzeti összetartozás melletti tanúságtétel” volt. E törvény preambulumában a Fidesz és a KDNP azokat szólítja „tanúságtételre”, akik – idézem – „hisznek abban, hogy Isten a történelem ura, s a történelem menetét más forrásokból igyekeznek megérteni”. Ezt ön hogyan értelmezi?

– Üres retorikaként. Amely sokat elárul arról a politikáról, amely használja.

- Mégis azt mondja az új kormány: Isten nevének törvénybe foglalásával korszakhatárt jeleznek. És a Trianon-emléktörvény után lehetséges, hogy az új alkotmányba – amelyet Orbán Viktor 2012 végére ígért – is belefoglalják majd Isten nevét.

– Nézhetjük mindezt úgyis: olyan szűk a Fidesz gazdasági-pénzügyi mozgástere, hogy bizonnyal nem tudja majd beváltani „jóléti ígéreteit”. S hogy ezt elkendőzzék, „cirkuszt” adnak a népnek, szimbolikus törvényekkel, nagygyűléssel. A kérdés az: meddig lehet hangzatos lózungokkal kiváltani az elkerülhetetlen népszerűtlen intézkedéseket. Ugyanakkor nálunk már a 19. század végén elválasztották az egyházat az államtól. Nem lenne előremutató, ha épp a modern demokratikus Magyarországon kísérleteznének azzal, hogy a vallás intézményeit „áthatóbbá” formálják. Például kötelezővé téve az oktatásban a hittant, miközben nálunk a vallásosak a népességen belül kisebbséget alkotnak. Ily módon pedig gyerekek világképét a szülők akarata ellenére formálnák. Ha ezt vesszük, az efféle „isteni törvények” kétségkívül aggasztó folyamatok képét vetítik előre.