Hetilap kereső

Dorogi Katalin írása

Tanítványai és követői nemrég társaságot alapítottak a tiszteletére. Több mint négy évtizede foglalkozik gyermekpszichodrámával, Franciaországban kidolgozott módszerét több mint háromszáz szakembernek adta át Magyarországon. Úgy érezte, a saját hányattatott életének a tapasztalatait arra kell fordítania, hogy a problémás gyereket saját kreativitása kibontakoztatásával hozzásegítse lelki egyensúlyának helyreállításához. Beszélgetés Kende B. Hanna gyermekpszichológussal

– Ez nálam örökletes betegség – szokta mondani tréfásan Kende B. Hanna, amikor azt kérdik tőle, miért éppen adleriánus pszichológus lett. Már az édesanyja is adleriánus gyermekpszichiáter volt, ő pedig egészen fiatal lány korában olvasta az Emberismeret-et. Később, Franciaországban elmélyedhetett az individuálpszichológiában, ám addig hosszú és kalandos volt az út.

Szülővárosából, Kolozsvárról orvos apjával együtt 1944-ben deportálták. Az úgynevezett Kasztner-vonat utasaiként Svájcba kerültek, így menekültek meg. A 21 éves Hanna a háború után Magyarországra költözött, ahol néhány lelkes év után egyszer csak Kistarcsán találta magát: a Rajk-per egyik utóhullámaként lecsukták. 1953-ban enyhült a helyzet: ekkor már segédmunkásként dolgozhatott (francia-filozófia szakos diplomával). Majd végzettségéhez illőbb munka is akadt, amolyan „politikai foltosoknak” való: lektor volt egy könyvkiadónál. 1956-ban Franciaországba emigrált, ott kezdett pszichológiát tanulni. Ott találkozott ismét a budapesti Lukács-szemináriumokon megismert Kende Péter történésszel, akivel hamarosan összeházasodtak. A kilencvenes évek eleje, a nyugdíjba vonulás óta „kettős életet élnek”: hol Magyarországon, hol Franciaországban tartózkodnak.

Talán a saját hányattatott élete sarkallta a pszichológus Kende B. Hannát, hogy azon gondolkodjon, hogyan lehet a nehéz helyzetű gyerekek sorsát megoldani. Ahogy ő mondja: Hozzásegíteni őket saját kreativitásuk kibontakoztatásához, megtanítani őket élni. Ehhez a gyermekpszichodráma módszerét találta a legalkalmasabbnak, ennek kidolgozásán munkálkodik több mint négy évtizede, adleri elméleti alapon.

– Alfred Adler abból indul ki, hogy a gyermek méreteinél és helyzeténél fogva kisebb értékűnek érzi magát – magyarázza. – Ez a kisebbrendűségi érzés arra ösztökéli, hogy önmagát kiteljesítse, a lehetőségeit felhasználva jobbá, tökéletesebbé váljék. Nem kívülről kell kényszeríteni, hogy képességeit kifejlessze, ez természetes adottság, genetikailag meghatározott szükséglet. Tehát Adler szerint a kisebbértékűségi érzés természetes, patologikussá akkor válik, ha akadályozza a gyermeket a cselekvésben.

–Mit tesz ilyenkor a terapeuta?

– Először is olyan helyzetet teremt, amelyben a gyermek mint páciens egyenértékű: mondjuk egy asztal mellett vagy egy kanapén ül a terapeutával, és bábokkal játszanak. De emellett a gyermek óriás lehet a maga teremtette bábvilágban, ahol ő a felnőtt, a báb a gyerek. Ezt a világot ő uralja: a bábok azt csinálják, amit ő elképzel, ő találja ki a történetet, ő a rendező, és ő mondja meg a felnőttnek, vagyis a terapeutájának, hogy milyen szerepet válasszon. Kiosztja, hogy játsszon a boszorkánnyal, legyen legkisebb gyerek, akit bántalmaznak, vagy egy bánatos nyuszika, akivel szemben a gyerek játszhat oroszlánszerepet. Vagyis tulajdonképpen a dominancia és alárendeltség viszonyt fordítjuk meg tudatosan a játékban.

– A valóságos életben a gyerek Gulliver az óriások földjén, a terapeutával való találkozáskor viszont Gulliver a liliputiak között, ő a nagy, ő uralja a dolgokat. Hogyan éri el a terápia, hogy a valóságban is ő irányítsa az életét, nemcsak a játékban?

– A gyereknek nagyon jól érzékeli a különbséget a valóság és a játékvilág között. Egy csodavilágba lép be a terapeutájával, ahol csodadolgok történnek, de ez nem vonatkozik a valós világra. Viszont ha megerősödik ebben a játéktérben, akkor az itt megszerzett önbizalmát már át tudja vinni a valóságba. Amikor a játékban király vagy hercegnő, az nem jelenti azt, hogy koronával fog az osztályban megjelenni, és azt mondja, boruljatok le elém, mert én vagyok a királynő. De magabiztosabb lesz.

– Megerősödik a játékban, és az életben már kevésbé félénk nyuszi…

– Egy nagyon félénk kisfiú például eleinte azt játszotta, hogy ő a nyuszi, aki legyőzi az oroszlánt. Később kisoroszlán lett, és legyőzte a nagyoroszlánt. Végül már nem volt szüksége arra, hogy föltétlen győzelmet arasson, de ezzel a vágyteljesítő játékkal úgy megerősítette önmagát, hogy már nem nyuszit játszott.

Franciaországban Kende B. Hanna évtizedekig vitt csoportokat a gyermekbíróságok mellett működő nevelési tanácsadó hálózatban. Ezek a bűnelkövető, veszélyeztetett vagy bántalmazott gyerekek hetente egyszer vettek részt a foglalkozásokon, amelyeken volt mozgás- és művészetterápia is. Itt alakult ki a gyermekpszichodráma módszere, ahol szerepjátékban tudták kijátszani azt, ami őket foglalkoztatta.

– Azóta, hogy Magyarországra jöttem, tehát a kilencvenes évek eleje óta körülbelül háromszáz kolléga, tehát gyakorló pszichológus, pszichoterapeuta és gyógypedagógus végezte el ezt a képzést – mondja Kende B. Hanna. – Ma Magyarországon és Erdélyben körülbelül száz gyermek játékdráma csoport működik, óvodástól a kamaszkorúakig.

– Lehetnek olyan nyomasztó családi helyzetek, amelyeket nem könnyű „kijátszatni” a terápián a gyerekekkel.

– A csoportterápia általában nem egy az egyben beszélteti a gyereket. Mert ha azt mondja, hogy az anyám engem minden nap pofon vág, az rajta nem segít. Sőt, bűntudattal tölti el, ha hazamegy, és megkérdezi az anyja, mi történt a terápián, ő pedig nem meséli el ezt. Hogyan játsszák ki? Kitaláltak és színre vittek például egy olyan játékot a csoportban, amelyben két kisfiú úgy tesz, mintha aludna, amikor a szülők, vendéglőbe indulnak. Amint kiteszik a lábukat otthonról, a csemeték mindent összemaszatolnak, az anyjuk ruháit pedig ollóval felvagdossák. Amikor a játékbeli szülők hazajönnek, először tagadják, hogy ők voltak, majd szemrehányóan mondják nekik: „Bezzeg ti lakmároztok, minket meg nem vittetek el, mit csodálkoztok? Így fejezték ki, játszották ki szüleik elleni agresszivitásukat.

– Még Franciaországban alakult ki, és Magyarországra is átköltözött az a hagyomány, hogy a foglalkozás végén közösen fogyasztanak valamit. Eredetileg gondolom azért volt rá szükség, mert a gyerekek éhesek voltak. Most már rítus. Mi a szerepe?

– A csoport, különösen, ha egy férfi és egy nőpszichológus vezeti ezeket, valamiféle szimbolikus pótcsalád, a közös étkezések pedig a gyerekeket testvérszerű viszonyba hozzák. Volt olyan bántalmazott gyerek, aki kivett a sült krumpliból egy hatalmas adagot (rengeteg volt, hogy annyit ehessenek, amennyit akarnak), kidobta a szemétbe, aztán megint vett. Ez az aberráns, kielégíthetetlen étvágy kielégítetlen szeretetéhségre utalt. Ez a különös jelenség azt jelzi, hogy a közös étkezés valami lényegeset tud helyrehozni.

– De ha a mikrovilága nem változik körülötte, mitől lesz könnyebb a gyereknek attól, hogy kijátssza? Másképp áll hozzá? Megtanulja kezelni?

– A terápiát a szülőkkel való beszélgetés egészíti ki. Megpróbáljuk ráébreszteni őket, hogy másképp is lehet látni a gyermeküket. Anyuka elmondja Jancsikáról, hogy mindig elveszi a húga játékait, hazajön, a ruhája pecsétes, rosszkedvű, rosszul eszik, válogat. Ekkor megkérjük, hogy mondja el a gyermeke jó tulajdonságait. Anyuka egy kicsit megdöbben. Ekkor segítünk neki, elmondjuk, hogy tapasztalatunk szerint figyelmes, észreveszi, ha valaki rossz hangulatban van, és vigasztalja. Különleges történeteket tud kitalálni, gazdag fantáziája van, ragaszkodó természetű és barátságos. Segítünk a szülőknek, hogy felismerjék gyermekeik értékeit és érdemeit.

– Alfred Adler alapműveiből, az Emberismeretből és az Életünk értelméből elég egyértelműen kiderül, hogy igen szigorú morális nézetei voltak. Azt állította, hogy már zsenge gyerekkorban eldől minden, onnan pedig már nehéz változtatni. Nem mond ellent ez a kettő egymásnak? Az engedékeny terápiás módszer és Adler szigorú felfogása?

– Adler valóban azt mondta, hogy az életstílus olyan 4-5 éves korban alakul ki. De azt nem mondta, hogy ez olyan determinizmus, amelyen nem lehet túllépni. Hiszen ő is foglalkozott nagyobb gyerekekkel, sőt, voltak adleriánus iskolák is. Ha egy gyermek életstílusát erős önértékesítő hatalomvágy jellemzi, az nem azt jelenti, hogy feltétlenül a maffiavezér válik belőle. Lehet, hogy szociálisan megfelelőbb kifejezést talál a saját önérvényesítésének. Adler szerint az egyetlen gyógyulási út a közösségért való munka kialakítása, amit én úgy fogalmaznék, hogy a másokkal való törődés, a másokért való tevékenység.

– Altruizmus?

– Nem altruizmus, mert az altruizmusnak van valami kegyes felhangja. Hanem arra gondolok, hogy a csoportban a gyerek felfedezheti, hogy másoknak is ugyanolyan problémái vannak, mint neki, és hogy ő segíthet a másiknak, vagy kölcsönösen segíthetnek egymásnak. A legkevésbé elfogadott vagy jónak tartott gyerek is talál abban örömet, ha a másikkal annyira azonosulni tud, és a másik megsegítése ér neki annyit, mint az önmegsegítés. Például ha valakinek rossz gyerekkora és rossz anyja volt, megtalálhatja a kiutat úgy, hogy a saját gyerekével nagyon jól bánik. Áttéve ezt a példát a gyerekekre: a másik szükségletének a felismerése és a szociális élet vagy a szociális dimenzió kialakulása az, ami segíthet rajtuk.