Hetilap kereső

Pásztor Magdolna írása

Múlt heti számunkban riportot közöltünk a Nyugati téri aluljáró életéről. Most arról lesz szó, megváltoztatható-e ez az élet, és ha igen, hogyan. A volt hajléktalanügyi kormánybiztossal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnökével PÁSZTOR MAGDOLNA beszélgetett.

Irigylem a hitét. Bűzből, bűnből, romlásból hogyan lesz ez a Nyugati tér Európa boldogabb nagyvárosaiban sem látható köztér?

Ez az aluljáró rossz jelkép. Minden megjelenik itt, amit nem szeretnénk látni a városból, a jövőnkről, a krízisből. Meg az is, miként lehet valamit rosszul csinálni. Ez a hely nekem, hajléktalanügyi szakembernek már azelőtt is fontos volt, hogy miniszteriális munkát kaptam. Lejártam, figyeltem, hogy s mint lakik itt 50-60 ember. Az első nagy vita is itt robbant ki arról, van-e joga egy hajléktalannak aluljáróban élni. Feldühített. Persze hogy van. Egy hajléktalan ugyanúgy ücsöröghet egy lépcsőn, mint én, ám arról már nem esett szó, hogy az élet napos oldalához is volna joga.

De azoknak is vannak jogaik, aki a bűzben, a késelőktől rettegve szeretnének innen épségben hazajutni.

Nem szabad kilökni a hajléktalanokat, mert csak ez a fedél van a fejük fölött. Azzal csak két utcával tennénk odébb a problémát. Pár éve, amikor a Budapesti Szociális Módszertani Központ irányításával létrejött egy szociális csomópont, az itt élők nagy része átment oda. A vasúti sínek melletti kis épületet rendezték be a kollégák, és az itt lakók száma ötvenről tízre fogyott. Igaz, ettől az aluljáró nem változott meg. Sok olyasmi csapódik a hajléktalanügyhöz, ami nem is az. Például a koldusok, akikről mindig állítottam: koldusmaffia nincs. Mára lett. Olaszországból kitiltott román kolduscsapatok lepték el a pesti utcákat, és a hajléktalanjainkat kiszorítják az útkereszteződésekből.

Összetévesztjük a hajléktalanságot a mélyszegénységgel?

A nyomorral, amelynek szaga van. Azokkal, akik nem tudnak megélni, akik segítségre szorulnak, de akiket ugyanabba a skatulyába rakunk.

Róluk már nem is tudjuk, akarnak-e változtatni ezen az életformán?

Már nem tudnak akarni. Ahhoz sok minden kell. A hajléktalannak nem az a baja, hogy nincs pénze, hanem az, hogy nincs társa. Az lesz hajléktalan, akit nem szeretnek, és már ő sem tud szeretni. Ez nem anyagi kérdés. Ezért riasztó, hogy pár éve rohamosan nő a cigányság jelenléte a hajléktalanok között. Rémisztő jelzés a magyar szociálpolitikának, hogy már azok a cigány közösségek is megrendülnek, amelyek a legmélyebb nyomorban is megosztottak egymással fedelet, ételt, bármit.

Térjünk vissza a Nyugatihoz. Jött a kormányzati negyed terve, és elképzelte, hogy csinál itt egy fantasztikus közteret.

Annak esett áldozatul a csomópontunk. Bezárt, és a hajléktalanok visszatértek az aluljáróba. Azt mondtuk: ha nincs más, akkor védjük ezt a helyet. Aztán jött egy új lehetőség a közelben. A Szondi utcában, a volt mentőkórházban van a Hajléktalanokért Közalapítvány huszonnégy órás egészségügyi centruma, ápolási otthona. Szakembereik dolga éhséget csillapítani, betegeket gyógyítani, a ruhákat megtisztítani. Százan férnek be oda, s ők tisztábbak lesznek, ettől pedig kevésbé agresszívak. De ettől az aluljáró még ugyanúgy fog kinézni. Akkor beugrott egy holland példa: hajléktalanok a munkaügyi program keretében takarítanak. Akár aluljárót is. Van pontja, amelyik évek óta nem volt lemosva. Ott van az a csigalépcső. Penetránsan büdös. Nem igaz, hogy ne lehetne legalább a koszt leszedni róla, és átfesteni.

Nyilván nem győzik.

Szerintem pedig túl sok a gazda. Három kerület határán van, de érdekelt a Westend, a BKV, a MÁV, a Spar, a Skála Metró, a főváros, talán még a csatornázási művek is. Elmondtuk a tervet a téri cégek csúcsvezetőinek, és ők boldogok voltak, hogy végre történik valami.

Mit ígértek, és mit kértek tőlük?

Annyit: meg kéne kérdezni a járókelőket az aluljáróban, mit gondolnak erről a helyről; mit szeretnének ide, és mi az, ami irritálja őket. Baj, hogy elhittük: ez nem megváltoztatható. Elfogadtuk, hogy egy aluljáróban csak fizetős vécé lehet, csak zokniárus tud megtelepedni, meg néhány kocsma és kommersz könyvesbolt. Itt nincs semmi, ami az embert megállásra késztetné. És mert gazdátlan, nincs átgondolva, mit szolgáltathatna. A Westendben nincs játszóház, tehát kéne itt egy jó hangulatú valami, sok gyerekkel. Talán egy év elég lenne rá, bár tudom, veszélyes dolgokba is belefutunk majd. Már többen szóltak, hogy melyik boltot hagyjuk békén.

A stricik sem fognak örülni, ha rendet raknak.

Szoktam én uzsorásokkal is alkudozni, mert a közrend nem védi meg a gondozottainkat tőlük. És mivel lecsukatni nem lehet őket, tárgyalni kell.

Maga itt megváltásra vállalkozik? Demszky Gábor húsz éve nem tud mit kezdeni ezzel a hellyel.

Pedig rohamosan romlik az állaga. Amikor egyik kollégájával bejártuk, furcsa dolgokat mutattam neki: húszcentis csavarok állnak ki fejmagasságban a falból, amelyeken valamikor telefon lehetett. Ha valaki beleszalad vagy nekilökik, átfúrja. Azt kérdeztük a fővárostól, hogy mennyire tudná rábízni a hajléktalanokra ezt a területet. De valamilyen kezelői jogot is kérünk, hogy mi tárgyalhassunk a bérlőkkel.

Mi volt a válasz?

Mérlegelik. De magunk mellett tudunk jó néhány sajtóorgánumot. A Népszabadság felajánlotta: ha vissza akarjuk vásárolni a vécé bérleti jogát, gyűjtést indít. Szerintünk össze fog jönni az ingyenvécé. Szeretnénk már ezen a nyáron legalább tisztaságot. Nem tudom, mennyibe kerülnek a köztéri kamerák, de ha a rendőrségnek nincs pénze, mi fogjuk megvenni.

Ki az a „mi”?

A közalapítvány, a szeretetszolgálat. Ha elsőre csak azt a jogot kapjuk meg, hogy takaríthatjuk az aluljárót, meg fogjuk köszönni. Aztán megkeressük a Telecomot, hogy tényleg ilyen ronda telefonokat szeretne-e, mert mi szívesen megvesszük azt a pár négyzetméter csempét köréjük.

Ez még a legkisebb baj.

A fülkékben hajléktalanok laknak. Pedagógusként azzal kezdtem új osztályaimban, hogy csillivilli tantermet csináltunk. Mert a rend, a tisztaság nevel – és az itt élőket érdekeltté kell tenni, hogy „otthonukban”, az aluljáróban valami hasznosat tegyenek. Rossz állapotban vannak, csak hosszú rehabilitációs folyamat után lesznek képesek rá, de aki már egy éve intézményben lakik, befogható ilyen munkára. Rengeteg ígéretünk van. A téri cégek még státust is adnának, mert külön-külön már mind megpróbálták, de a dzsungel láttán visszakoztak. Mi nem fogjuk feladni. Azt szeretném, ha egy év múlva valaki átsétál az aluljárón, érezze jól magát.

Egy év?

Álomnak tűnhet, de minden így kezdődik. Nem gondolom, hogy meg kell váltanunk a világot. Kis lépésekkel is lehet haladni. Ha valami rossz, azt meg kell javítani. Nehéz lesz, de folyik a gyűjtés: az Élet és Irodalomban Kukorelly Endre indította, Szabó Máté, az állampolgári jogok biztosa is csatlakozott, és mind többen lesznek. Megvan tehát a bázis, hogy tegyünk végre valamit.

Gondolja, hogy az új állapot fenntartható lesz?

Hiszem. A modern demokráciák arról szólnak, hogy képviselők vezetnek minket. Nem gondolom, hogy ők sokkal okosabbak nálunk. Sőt. A tehetetlenség, a pártviszályokból adódó józan gondolattalanság ellen kellenek a civil szféra megmosolyogtató ötletei. Három év múlva ennek az aluljárónak komoly bevételei lehetnek. Ha gyönyörű lesz, a reklámfelületeket nem egyetlen cégnek adják el, a bevételei pedig a hajléktalanság enyhítésére fordíthatók. És ők is érdekeltek lesznek abban, hogy ez a hely sokat termeljen, hiszen a pénz a rehabilitálásukat segíti. Szüksége van az országnak ilyen dolgokra.