Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

A Holokauszt Emlékközpontban a magyar vészkorszak 65. évfordulóján – a Jogfosztástól népirtásig című állandó kiállítás kapcsán – havonta más-más témakörben tartanak tárlatvezetést. Júliusban a deportálások leállítása és azok nemzetközi visszhangja volt a téma, augusztusban a budapesti zsidók sorsa. Jobboldali körökben ma is terjed az a nézet: Horthy Miklós „humanitárius okokból” állíttatta le s tiltotta meg 1944 nyarán, hogy a pesti gettókból Auschwitzba hurcolják az embereket. Kutatók szerint ez történelmi tévedés. Másfelől: e korszak tanulságai ma aktuálisabbak, mint valaha. SÁNDOR ZSUZSANNA írása.

A rendszerváltás után a honi jobboldal példaképeket keresett magának. Horthy Miklóst díszpompával temették újra 1993-ban, Antall József akkori miniszterelnök pedig kijelentette: „Horthy igazi hazafi volt.”

Ma fideszes és jobbikos politikusok méltatják az egykori kormányzót. Ehhez szellemi muníciót nyújtanak azok a konzervatív értelmiségiek, akik hangoztatják: a Horthy-korszak igazi demokrácia volt, a magyarországi holokausztért a nácik felelősek, a kormányzó nem volt antiszemita, mindent megtett a hazai zsidóságért.

Maga Horthy 1940 októberében Teleki Pál miniszterelnökhöz írt levelében így vallott: „Én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt, Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, színház, újság stb. zsidókezekben legyen.”

Horthy Miklós 1920 márciusában került hatalomra. Õsszel már bevezették nálunk a numerus clausust, a legelső zsidótörvényt az első világháború utáni Európában. (Ekkor még a náci párt csak egy marginális csoportocska volt Németországban.) Horthy nem véletlenül írta később Hitlernek: „Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására.”

– Horthy a „hagyományos”, 19. századi antiszemitizmust képviselte. A zsidók közéleti, gazdasági szerepének korlátozásával egyetértett, de a megsemmisítésükkel nem. A kormányzó úgy vélte: az „őrségváltáshoz”, vagyis a zsidók pozícióinak megszerzéséhez legalább egy emberöltőnyi időre van szükség – elemez Pécsi Tibor, a Holokauszt Emlékközpont oktatásért felelős munkatársa.

„Lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk” – írta a kormányzó 1940-ben.

Tény: amikor két évvel később Hitler felszólította Horthyt és a Kállay-kormányt, hogy kezdjék el a deportálásokat, a magyar vezetés nemet mondott. Inkább Mussolinit követte, aki nem engedélyezte a zsidók elhurcolását Olaszországból. Kállayék a németek szövetségesei voltak ugyan a háborúban, ám az angolszász hatalmak felé demonstrálni akarták: ők mások, mint a nácik.

Akkoriban, 1941-től a szomszédos megszállt, illetve nácibarát országokban már tömeges megsemmisítés folyt. Magyarország – mivel itt még nem kezdődtek el a deportálások – eleinte „relatív védelmet” jelentett az idemenekülő 20-25 ezer zsidónak. Csakhogy Horthy és kormánya meg akart tőlük szabadulni. 1941 nyarán, a Szovjetunió elleni támadást követően mintegy 18 ezer, „hontalannak” minősített zsidót (többségében magyar állampolgárokat) Kamenyec-Podolszkijba szállíttattak, ahol németek és ukránok mészárolták le őket.

– A magyar politikusok is pontosan tudták, mi vár kint a foglyokra – véleményez Pécsi Tibor.

Akkorra már egymást követték nálunk a zsidótörvények: 1938-tól több százezer magyar állampolgárt fosztottak meg jogaitól, megélhetésétől. A konzervatív elit arra hivatkozott, hogy a diszkriminatív rendeleteket a nácik és szélsőjobboldali támogatóik kényszerítették ki, és ezeket a magyar kormányok – Horthy jóváhagyásával – tulajdonképpen a „zsidók érdekében” hozták. Különben a németek már korábban elfoglalták volna hazánkat, előbb kerülnek hatalomra a nyilasok, s akkor viszont egyetlen zsidót sem lehetett volna megmenteni.

Csősz László történész, az emlékközpont gyűjteményének vezetője azt mondja: Hitlerben akkoriban még föl sem vetődött Magyarország megszállása. Ugyanakkor itthon a jobbközép erők, a „mérsékelt” kormánypárt hívei, képviselői is már egyre inkább jobbra tolódtak.

Kállayék „hintapolitikája” ’44-ig működött. A németek azonban tudták: Horthy titkos tárgyalásokat folytat az angolokkal. A Führer 1944. március 18-án a Salzburg melletti klessheimi kastélyba hívatta a kormányzót. Közölte vele: csapatai másnap megszállják Magyarországot. Horthy továbbra is államfő maradhat, de támogatnia kell a németeknek megfelelő, a háború folytatása iránt elkötelezett kormány megalakulását. Hitler azt ígérte, ha a feltételei teljesülnek, a Wehrmacht kivonul Magyarországról. Horthy rövid tétovázás után elfogadta Hitler feltételeit. Mint később maga is elismerte: tudta, hogy ez a döntés egyet jelent a magyar zsidók feláldozásával.

De vajon a németeknek miért volt olyan fontos, hogy ő legyen továbbra is a kormányzó?

– Ez volt a nácik „trójai faló” taktikája. Az emberek úgy gondolhatták, a németek bevonulása nem jelenthet olyan nagy bajt, hiszen a kormányzó a helyén maradt. Az államapparátus nem bomlott fel, sőt a kollaboránsok rendelkezésére állt a zsidóellenes akcióban, ami igen fontos szempont volt a németeknek – magyarázza Csősz.

A náci megszállás után pár nappal Horthy miniszterelnöknek nevezte ki Sztójay Dömét, korábbi berlini követet. Õ elkötelezett nácibarát volt. Kormányába a legelszántabb zsidógyűlölőket választotta, köztük Jaross Andor belügyminisztert és államtitkárait, Endre Lászlót és Baky Lászlót. Õk vezényelték le a deportálásokat. Horthy teljesen szabad kezet adott nekik.

– A kormányzó nem akart tudni arról, ami a zsidókkal történik. Menekült a felelősség elől – mondja Pécsi Tibor.

A mai történelemhamisítás visszatérő eleme: a náci nyomás és túlerő miatt kellett a honi zsidóságot halálba küldeni. De ez nem igaz. Hitler Adolf Eichmann SS-alezredest küldte hozzánk a „zsidókérdés megoldására”. Az egész Eichmann-különítmény – szakácsokkal és sofőrökkel együtt – körülbelül 150 főből állt. Magukban talán tízezer ember elszállítását lettek volna képesek megoldani. Ehhez képest nálunk 437 ezer zsidót deportáltak 56 nap alatt. Abszolút „rekord” ez a holokauszt történetében. Még a nácik sem számítottak a magyar csendőrök, rendőrök, hivatalnokok ilyen készséges segítségére.

A honi vészkorszak tragédiájához tartozik: a deportálásokra itt akkor került sor, amikor máshol befejeződtek már ezek az akciók, s minden józan politikus belátta, a nácik elveszítik a háborút. Kérdés az is, hogy Horthy és a magyar vezetés tehetett-e volna bármit, hogy fékezze vagy hamarabb leállítsa az elhurcolásokat.

Vélhetően igen, hiszen akadtak külföldi példák. Tőlünk naponta több szerelvényt indítottak Auschwitzba. A megszállt Franciaországból 1942-től hetente „csak” egy vonatot, de amikor a francia állampolgárságú zsidókra került a sor, Pétain államfő ezt is leállította. A francia zsidók 75 százaléka megmenekült. Romániában brutálisan öldökölték a zsidókat, ugyanakkor Antonescu kormányfő ellenállt Hitler deportálási követeléseinek Ó-Romániát illetően. Dél-Erdélyben az ottani zsidók majdnem fele életben maradt.

A deportálásokat mindenütt végtelen cinizmussal végezték. A szlovák kormány minden elszállított zsidó után 300 márkát is fizetett a németeknek, csak vigyék őket. Idehaza a gettók költségeit felszámították a zsidó hitközségnek. De nekik kellett megvenniük a deportáltak vonatjegyeit is. A MÁV „csoportos kedvezményt” adott, a négy évnél fiatalabb gyerekeket pedig „ingyen vitte” a vonat a gázkamrákba.

Ma gyakran mentegetik Horthyt azzal: nem tudhatta, mi vár a deportáltakra, hiszen – hivatalosan – „munkatáborokba” szállíttatták őket. De Pécsi Tibor szerint bizonyítható, hogy a kormányzó, a magyar politikai elit tagjai és az egyházfők is már jóval a deportálások előtt tisztában voltak azzal: a nácik legyilkolják a zsidókat. Sztójay 1942 októberében – még berlini követként – jelentette Kállay kormányfőnek: „Hitler kancellár ismételten a legélesebb szavakkal kelt ki a zsidóság ellen, amelynek kiirtását kilátásba helyezte.” A lengyelországi gettókban uralkodó körülményekről és a keleti fronton zajló mészárlásokról hírt adtak a menekültek, a frontról hazaérkező katonák is.

Az auschwitzi „halálgyár” 1941-től működött. Két szlovák fogolynak sikerült megszöknie onnan ’44 áprilisában. Eljutottak Szlovákiába, s az ottani zsidó szervezetek vezetőinek beszámoltak a gázkamrákról. Vallomásaik alapján készült az „Auschwitz-jegyzőkönyv”, amely – Karsai László történész tanulmánya szerint – 1944. április végén, legkésőbb május első napjaiban megérkezett Budapestre, eljutott Horthyhoz és az egyházfőkhöz is.

Vagyis a kormányzónak tudnia kellett arról: a zsidókat megsemmisítő táborokba viszik. Naponta tízezrével hurcolták el a magyar állampolgárokat, Horthy hónapokig mégsem tett ellene semmit. Csak 1944. július 6-án adott utasítást a transzportok leállítására.

Addigra a teljes vidéki zsidóságot az auschwitzi haláltáborba szállították. Már csak Budapesten maradtak zsidók. Tény: a deportálások megtiltásával Horthy esélyt adott nekik a túlélésre. Ám ezt nem a zsidók iránti együttérzésből tette.

A normandiai partraszállás és a nyári nagy szovjet offenzíva számára is egyértelművé tette: a nácikkal együtt mi is elvesztjük a háborút. 1944. június végén a semleges államok vezetői mellett XII. Pius pápa is tiltakozott a magyarországi deportálások ellen Horthynak küldött táviratában. (Előtte a Vatikán német megszállás alatt volt, csak a nácik kivonulása után emelte fel szavát a pápa a magyar zsidók érdekében.) Ezután az amerikai és angol vezetés is fölszólította a kormányzót: állítsa le a deportálásokat. Roosevelt elnök üzenete egyértelművé tette: ha nem teszi ezt meg, a harcok vége után háborús bűnösként fogják elítélni. Másfelől Horthy attól is tartott, hogy a szélsőjobboldal puccsot tervez ellene, ezért a deportálások megtiltását hatalomféltése is motiválhatta.

Dokumentumok bizonyítják: az 1944. július elején leállított bevagonírozásokat a magyar kormány augusztusban folytatni akarta – a németek nyomására. A kormányzó csak némi engedményt ért el Hitlernél. A fővárosi zsidók közül – a német ígéretek szerint – megmenekülhettek volna azok, akik nemzeti érdemeket szereztek, kikeresztelkedtek, vagy akiknek „menlevelet” adtak semleges országok.

Horthy tehát beleegyezett abba, hogy – néhány ezer ember kivételével – a Budapesten lévő több mint 200 ezer zsidót is haláltáborokba vigyék. A véletlennek köszönhető, hogy erre nem került sor. A szerelvények indulása előtt két nappal Románia kapitulált: átállt a szovjetek oldalára. A németek és szövetségeseik számára katasztrofálissá váló hadi helyzetben már nem volt mód a „teljes zsidótlanításra”.

Horthy ezután vonakodva megkezdte a fegyverszüneti tárgyalásokat. A németek megakadályozták az ügyetlenül előkészített kiugrási kísérletet. Elrabolták ifj. Horthy Miklóst, és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Horthyt megfenyegették: fia akkor marad életben, ha átadja a hatalmat Szálasinak.

Manapság sokan vélik úgy, a zsidóság elleni gaztettekért nálunk legfeljebb Szálasit és pártszolgálatosait terheli felelősség. Csősz László szerint 1945 után a nyilasok a „nemzet alibijét” szolgálták:

– A „zsidókérdés megoldására” Szálasi eszméinél konkrétabb és radikálisabb magyarországi javaslatok is léteztek, a német befolyástól függetlenül is. Szálasi hatalomra kerülését pogromok, Duna-parti kivégzések kísérték ugyan, de pár nap után ezeket leállította. Nem volt érdeke, hogy káosz legyen a fővárosban. Ami még fontosabb: el akarta érni, hogy a semleges külföld elismerje uralmát.

Szálasi monomániás megszállott volt. A szovjetek már az országban voltak, de ő Velemben a „hungarizmus bibliáját” írta. Úgy gondolta, műve akkora erőt önt majd a magyarságba, hogy a Vörös Hadsereget az Urál mögé kergetik vissza. De maga Szálasi sem állta ki a „bátorságpróbát”: az oroszok elől kormányával együtt Ausztriába menekült. A korlátlan terror akkor szabadult el Budapesten, amikor a nyilas vezérkar decemberben távozott a fővárosból. Az itt maradt nyilas „aktivisták” önálló akciókba kezdtek: válogatás nélkül ölték a zsidókat, de legyilkolták a katonaszökevényeket, kényszersorozás elől bujkálókat is.

A Horthy által kinevezett kormányok több mint félmillió zsidó pusztulásáért felelősek. A második világháború után a kormányzót mégsem ítélték el háborús bűnökért. A nürnbergi tárgyalásokra csak tanúként idézték be. Az amerikai és a szovjet vezetés enyhítő körülménynek vette, hogy Horthy mégiscsak leállította a deportálásokat – esélyt adva a budapesti zsidóknak. Értékelték „kiugrási” kísérletét is a náci szövetségből.

A kormányzó felmentése nagyban hozzájárult a későbbi történelmi torzításokhoz. A magyar társadalom máig nem tudta feldolgozni az ellentmondásos Horthy-korszakot, és szembenézni azzal: a keresztény-konzervatív uralkodó elitnek és középosztálynak milyen szerepe volt az antiszemitizmus terjedésében. A holokauszt tragédiája példázza: mennyire veszélyessé válhat, ha a vezető jobboldal nem határolódik el a szélsőségektől, hanem – velük versenyezve – maga is egyre inkább jobbra tolódik.

A kormányzó 1993-as újratemetése egyben a Horthy-kultusz megszületését jelentette. Idehaza mostanában több városban akarnak szobrot emelni a „nemzetmentőnek”, az általa alapított vitézi rend újra működik. Miközben a „mérsékelt” jobboldal Horthyt méltatja, Szálasi és hungarista mozgalma is idollá vált radikális körökben.