Hetilap kereső

Bokor László írása

Amikor a harmincas évek már-már kezet fogtak a negyvenesekkel, a krónikák és híradók egy kétarcú kontinens képét mutatták. A messziségek egzotikus varázsát búgták Biarritznál az utasszállítók gőzkürtjei, az Atlantic Llyod’s „menekítő flottájának” utóvédjei szedték fel horgonyaikat a Vizcayai-öbölben. Emlékeink kaleidoszkópján látható a moszkvai megnemtámadási szerződés aláírása, a német csapatok bevonulása a Memel-vidékre, a honvédségé Kárpátaljára. A belpolitikából megtudható volt az MLSZ önkormányzatának felfüggesztése, mert labdarúgóéknál „a céltudatos nemzetnevelés helyett üzleti szellem uralkodott el”. BOKOR LÁSZLÓ emlékriportja.

Szokás mifelénk a hungarizmus családfáját az 1933-as, erfurti SA-parádé bakancsoktól rengő földjébe gyökereztetni, amikor a Führerhez a magyar miniszterelnök, Gömbös a „teljes elvközösség jegyében”, de mégiscsak esőkabátos, tábori vendégként érkezett.

A zsidók műve

A napilapok hasábjain összecsúsztak 1939 szomorú szenzációit. A második zsidótörvény a megélhetési szorítások mellett már a honosságot is megkérdőjelezhette. És ott volt a választások eredménye is: harmincegy képviselőjével Hubay Kálmán nemrég bejegyzett új és egységes Nyilaskeresztes Pártja a MIÉP utáni legnagyobb frakciót mondhatta magáénak.


Ezen a májuson exit poll helyett „nemzetvédelmi propagandabiztosok” szagolták ki a várható eredményeket, futballpályák, laktanyák, cselédkorzók és zöldvendéglők négyszögéből lélegezve/fújva össze az „alacsonyabb néposztályok” választási közérzetét. Bizalmas méréseik arra is kitértek, hogy az eddig is tapasztalt, latens antiszemitizmus fellángolóban van, mert a területgyarapodási eufória közepette is terjed az a – valakik által táplált – hiedelem, miszerint „Trianon is a zsidók műve, bűne”. Most országházi tekintélynövekedésük adott szárnyakat a nyilasoknak. Habár a címbe foglalt szcéna még előbb esett meg, vélhetően annak a pretoriánus gárdának erőfitogtatásaként, amelyet az új pártok szoktak szervezni maguknak.

Jámbor csodavárás

Mi is történt valójában?

1939. február 3-án bomba robbant a Dohány utcai zsinagógába igyekvők között. Tizenhárom súlyos sérült. Tűzoltók gyűjtik a roncsokat, mentők a sebesülteket, rendőrök a szemtanúkat. De csak három ártalmatlan bámészkodót vesznek őrizetbe. Rövidesen azokat is kiengedik, megszüntetve a nagy sietve kihirdetett statáriumot.


Külső szemlélődő nyilván elcsodálkozhatott azon, hogy a hitsorsosaikat vérezve is látók hogyan merülhettek jámbor csodavárásba az azonnali menekülés helyett, hiszen vészkorszak előjeleként robbant bomba a lábuk előtt. Ám miért vizionáltak volna éppen ők gázkamrákat és Duna-parti kivégzéseket, midőn Európa komoly politikusai is kivárásra játszottak. Mozgósítottak, de valójában elringatóztak a hitleri megbékítés/megbékülés mítoszában. Abban, hogy Ausztria és a Szudétaföld bekebelezésével a Harmadik Birodalom csakugyan lezárja területszerző ambícióit.

Különben is, ki hova menekülhetett volna? A ciprusi exodusok regényes története későbbi. A Le Havre és Biarritz fedélközi helyeiért pedig nagy árat kellett fizetni. Blokád, határzár. Még Amerika is kvótazárlatot hirdetett, Thomas Mann is csak külön elnöki passzussal léphetett partra. A magyar útlevelekben tilalmi pecsét zárta le a spanyol, szovjet-orosz és Törökországba irányuló célútvonalakat. Csak a Dohány utcai bombavetőknek nem volt gond az eltűnés. Végtére is 1938 óta szomszédosak lettünk a kristályéjszaka Németországával.


Mielőtt megneveznénk őket, idetartozik egy epizód. Előreugrunk: ez már 1945 krónikája. Megkérdezték Szálasit a népbírósági tárgyalásán, tudott-e a bombatámadásról. Szinte mártírarccal válaszolta: „Akkor én kérem a szegedi Csillagban raboskodtam!” Börtönéveiért érzett Horthy-ellenes haragját próbálta átruházni az új idők kihallgatóira. Miközben közismert volt nagynevű védőinek szabad járkálása a cellája és a hívei között. Könnyen továbbíthatták volna kódüzeneteit.

De hihetőbb, hogy akkor ő a börtönben saját Mein Kampfját írta. Habár inkább olvasott. Műveltségbeli hiátusait pótolta napi egy kötet áttanulmányozásával, ahogy ezt a fegyházkönyvtáros Rákosi is megjegyzi naplójában. (Jegyzeteit hét kötetben készült kidolgozni Szálasi – miként ezt a 168 Óra kőszegi riportsorozatában megírtuk –, de erre már a „gyepűszállási” bunkerben sem volt idő.)