Hetilap kereső

Buják Attila írása

Előfordulhat, hogy a baloldal 2010 után gettóba szorul. Ám a kép talán mégsem ilyen sötét, mert ha „üt az óra”, az MSZP választóinak zöme „fogcsikorgatva, szégyenkezve”, de leszavaz a szétzüllő pártra. A másik ok: a baloldal romjaiban is őrzi modernizációs elkötelezettségét. A múltba temetkező, avult jobboldalt pedig – sikere ellenére – súlyos ellentmondások emésztik. Miért? A politológus közírót, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatóját BUJÁK ATTILA kérdezte.

Azt írja, a szocialisták reményei a reménytelenségben vannak. Ahhoz, hogy egyszer fel tudják venni a versenyt a triumfáló jobboldallal, „ki kell találniuk magukat”. Ennek semmi jele.

– Válasszuk ketté a kérdést. Elsőre igaznak látszik az orbáni kijelentés: a baloldal az egész világon agonizál. Én vitatom. Nemcsak azért, mert a földkerekség legbefolyásosabb országát, az Egyesült Államokat egy Obama nevű, önmagát balközépre pozicionáló politikus vezeti. Japánban is nyert a baloldal, Ausztráliában munkáspárti, Brazíliában, Indiában is baloldali a kormány. Igaz, az európai baloldal nehéz helyzetben van.

A magyar – tragikus állapotban. Az „exfunkcionáriusok érdekvédelmi szövetsége” bukott meg?

– Valóban létezett a posztkádári – Horn Gyulával tetőző – „kisemberes” irányzat. Ez az út követhetetlen. Nem állítom, hogy nem élnek Magyarországon régimódi MSZP-szavazók. A baloldali választók zöme ilyen. A lelkük mélyén máig Horn Gyulát várják vissza.

De főként Kádár Jánost.

– Orbán is megpróbálta alkalmazni a kádárista ígérethalmazt, de a nyugdíjas gyanakvó. Érzi: nem ez az igazi. A másik irányzat – amely végképp szétdúlta a baloldalt – Gyurcsány harmadikutas, reformdiktatúrás blairizmusa. Nyugaton akkor kezdett visszaszorulni, amikor nálunk bevezették. Mindenesetre sikeresen rántotta magával az utolsó töltényig kitartó reformértelmiséget.

A magyar baloldal pedig a senki földjére jutott.

– A szocialista pártnak sosem volt erős oldala az önépítés. Pedig azt kellene bizonyítania, hogy képes újat kitalálni. De nem megy. Csak ügyvezető politikára képes. A bázisa sem segíthet rajta.

Merthogy?

– Mert abból lenne csak igazi baj. Egyetlen ötletük van: adj pénzt, szociális alapon!

Azt állítja: a szocialistákat a világválság vitte el, „nem az Orbán nevű ördög”. Másutt azt mondja: a korrupció démona végzett velük.

– A kettő együtt, egymásból is következően. A válság persze minden kormány alól kirántotta a szőnyeget, csak Angela Merkel úszta meg. Mégsem végezte volna ki a szocialistákat, ha időben váltanak.

Tudjuk, 2006 őszén. Régi teóriája ez.

– Fenn is tartom. 2006-ban kellett volna a hitelét vesztett Gyurcsánytól megszabadulniuk, ahogy a Fidesznek Orbántól. Volt is bizalmi szavazás a parlamentben, csak senki sem emlékszik rá. Akkor kellett volna „barátságosan elköszönni”.

Az „ultimátum”, a zavargások után? Ilyen közegben csakis nyerhetett. Dafke.

– Kár. De 2008 októberében, a Lehman Brothers bukása után, amikor bemenekültünk a Valutaalap védőernyője alá, az MSZP és az SZDSZ létrehozhatott volna egy válságkezelő – mondjuk Surányi vezette – kormányt, és akkor a Fidesz pozitívan semleges. Ez volt a végső esélyük. Ma számos haszna lenne.

Ma is?

– Nem lett volna tavaszi válság, előbbre tartanánk a válságkezelésben, s az MSZP, az SZDSZ, de még a Fidesz is bizonyíthatta volna alkalmazkodó- és kormányzóképességét.

Az MSZP-sek hogyan viszonyultak egykori elnökükhöz?

– Mindenki azt akarta kiáltani: „Jézus”, s az jött ki a szájukon, hogy „Barabás”. Minél inkább menesztették volna, annál inkább marasztalták.

Van, aki azt állítja, új baloldali párt kell.

– Ez a legrosszabb pillanat. A közérzület gyökeresen más. Ha eltérítette is a politikát a válság, az agresszív szélsőjobb irány dominál. Az utcán nem osztályharcos elemek gyülekeznek, hanem etnicista, randalírozó rendcsinálók, akik azt kiabálják: „Mi vagyunk a magyarok, mutassuk meg, elég a külföldiekből, a zsidókból, a cigányokból!”

Volt egy félmondata, amelyet nem beszéltünk meg. Korrupció és válság miként függ össze?

– A korrupció azért kerül a középpontba, mert a társadalom – Bajnai pedzegeti is – érzékenyebb rá, mint valaha. Ha valaki most veszíti el a munkáját, vívja élete döntő csatáját a villanyszámlával és a családi költségvetéssel, ha minden reggel gyomorfájással ébred, s közben azt hallja: a BKV-nál valaki pár száz milliót markolt fel – ordítani kezd.

S nincs igaza? Demagóg?

– Dehogy. Én is ordítanék. Egy példa: korábban az MSZP-ben megbocsátották, hogy egy milliárdos vezeti a pártot. Ma is így lenne? Aligha. Ez már az Obama-korszak. Húsz év „ősi törvényei” dőlnek meg: „Aki gazdag, meg is érdemli. Nyilván ügyes volt... A szegény maga tehet a bajáról: élhetetlen, lusta és iszákos.”

Ez megváltozott?

– Meg hát. Mert kiderült, hogy az igazgató, a csúcsmenedzser zseniális, de csődbe viszi a bankot, a vállalatot, az országot. Valóban jár neki a többmilliós havi jövedelem, a százmilliós bónusz? Hogy van ez? Álljon meg a menet! Ez az, ami a korábbi erkölcsi világrendet megkérdőjelezi, s ez vezetett a szocialisták csődjéhez.

A kampány sem folyhat úgy, mint korábban?

– Elvben nem, bár Hunniában élünk. A válság előtti kampányban a politikus mondott, ígért, amit akart, ha kisúgta a pénzügyi hatalmasoknak: „Csak viccelek, ez a kampány.” A piacok, az IMF, az EU megnyugodtak: „Ja? Kampány? Értjük.” Most nem fogják megérteni. Minden kimondott szó, minden gesztus számít. Ha őrült ígéreteket tesznek, ha egymás torkának ugranak, a pénzpiac komolyan veszi, s ijedtében bedől. Mint Ukrajnában és Romániában.

A Fidesz nagy dilemma előtt áll. A régi tempó nem mehet tovább. Igaz, nem kell az ellenfelet ütlegelni. Önként zsugorodik.

– Gyakran mondják, tévesen jósolok – mégsem valószínű, hogy az MSZP kis párttá aszalódjon.

Álltak már tizenegy százalékon...

– 1990-ben. De akkor rendszerváltás volt. És öt párt opponálta őket. Most csak két ellenfelük lesz. A Fidesz és a Jobbik. A baloldali szavazó, ha „élőhelyén” keresik meg, dühöng: ő, az MSZP-re? Na, azt soha! De ha „üt az óra”, fogcsikorgatva, szégyenkezve leszavaz rá.

Jobb híján.

– A maradék liberálisok orrukat befogva elszavaznak majd balra. Rejtőzködő szavazókkal van teli az ország.

Az MSZP titkos híveivel?

– Igen. Szégyen baloldalinak lenni Hunvald és Hagyó árnyékában. Nemrég még a Jobbik hívei bujkáltak.

Mire vár a megrogygyant MSZP? A halogatás életforma?

– Az. Mindig lételemük volt a kutuzovi visszavonulás. Jöjjön Napóleon. Moszkva ég, itt lebegünk a semmiben, remélve, hogy az ellen hibázik. Kutuzovnál sem volt ez tudatos. Egy dolog számított: túlélni, nem vállalni nyílt harcot. Megúszni. Területtel nyerni időt.

Csoda, hogy lapzártáig – úgy néz ki – legalább miniszterelnök-jelöltet találtak. Ön jósolta a nyáron, Mesterházy Attila lehet a várományos.

– Úgy lehet, benne találták meg a fiatal, nehezen lekommunistázható, remélhetőleg tisztakezű, gyakorlatias jelöltet. Ha sikerül modern baloldali programot is összehozni, a párt legkülönfélébb árnyalatait kifejező csapat állhat össze Kovács Lászlótól Szigetvári Viktorig, Gráf Józsefig s a pártot vezető trióig. Véget érhet a visszavonulás. Ha képesek megtartani a kényes egyensúlyt a Bajnai-kormány válságkezelő intézkedéseitől a középbal modernizáción át a „vöröslő vágyakig” – váltópárt maradhat az MSZP. Ha párbeszédre is készek a társadalmi csoportokkal, a gazdaság szereplőivel, a megmaradt szellemi és médiaelittel, van esély az újrakezdésre.

Miben bíznak?

– Egyetlen dologban, s abban joggal. Hogy Orbán minden kampányban hibázik. Mellesleg ez a várakozás ösztönös. A 2006-os kampányban viszont tudatos volt. Engedték, hogy az ellenfél besétáljon a csapdába, a „rosszabbul élünk”-féle plakátháborúba. A Fidesz szeptember óta már keményen kampányol. Orbán beszél, nyomul lankadatlanul.

És a szocialisták?

– Némák. Nincs mit mondaniuk.

Ami a politikában ma történik, az MDF végóráira emlékeztet. A Fidesz sorra rohanja le a köz- és magánmédiumokat. Elindul a nagy átállási hullám. Ki kormányozza az országot?

– Jó példa volt a két rádiófrekvencia „békés újraelosztása”. Ezek olyan alamuszi alkuk, amelyeknek mindkét fél részese. Nem is biztos, hogy a felső vezetés bonyolítja őket, inkább az alsó világ.

Nem jobb a függő ügyeket „lerendezni”, amíg a relatív egyensúly fennáll? Amíg alkuképesek?

– Így biztosan nem. A társadalom nem tudja, mi folyik odafenn, miközben a Slágernek is, a Danubiusnak is megvan a maga tábora. A rádió a lakásban szól, „nálam”. Az emberek úgy érzik: elveszik a mindennapi zenéjüket a „mohó politikusok”. Azt üzenik: „Coki! Menjetek arrébb! Mi jogon flangáltok a szobámban? Hogy szólhattok bele az én zenémbe?” Ez az a konfliktus, amit a kései Kádár-rezsim került. Szóljon az a rádió. És Komjáthy György műsora ment is. Másrészt: vétek megsérteni a jogállamot és a befektetőket.

A baloldal válságával kezdtük. Egyre sűrűbben kalandozunk át jobbra.

– Törvényszerű. Mert ott nagyobb a baj.

A diadal küszöbén?

– Nagyobb a tét. Nemcsak egy párt, az ország is rámehet. Arról beszéltünk az elején, miért nem ölthetett formát a modern baloldal – de mit mondhatunk a jobboldalról? Melyik világban él?

A vezetői fiatalabbak.

– Mégis, mintha egy letűnt kor figurái lennének. Ez nem modern jobboldal.

Orbán a konzervatív nagypapa?

– Orbán a konzervatív forradalmár. Több mint húsz éve van a pályán. Csodálom is, miket beszél összevissza. Közli: radikális adócsökkentést tervez. Ha öt éve találja ki, akkor sem tetszik, de lett volna min vitázni. De most? Nemrég azt mondta: ezerháromszázmilliárddal nagyobb lesz a hiány 2010-ben. Honnan veszi? Tett egy próbát? Mit szólnak a pénzpiacok és az IMF a hétszázalékos hiányhoz 3,9 helyett? Ugyan! Törvényszerű, hogy nemcsak őket, magát Magyarországot utasítja rendre „öt perc után” az IMF delegációja. Előtte azzal bírálta Orbán a kormányt, hogy elveszi a néptől a pénzt. Ezerháromszázmilliárd mégis kint maradt? Ez most jó vagy rossz? Nem értem. De félek, ő sem.

Politikus. Azt mond, amit akar.

– Ellenzékben. De félig már kormányon? A politikus egyenlő azzal, hogy nem ért hozzá? Mi lesz, ha a Valutaalap és az unió képviselőivel ül szemközt, s megkérdik: mire készül? „Érvényes a megállapodás, amit a Bajnai-kormánnyal kötöttünk? Ha nem, mi az, amit visszavon? Visszaállítja a gyest, a gyedet, a tizenharmadik havi nyugdíjat, netán államosít? Igen vagy nem?” Majd felállnak, és köszönik a szíves tájékoztatást. Amint kilépnek a szobából, a londoni elemző már tudja: piros lámpa ég Hungary mellett. És másnap a kétszázhetvenkét forintos euróárfolyam nyitás után kétszáznyolcvanra, majd -nyolcvanötre szökik. Orbán kérdezheti: „Na, most mi van?” Egy arc nélküli világgal vív.

Mi történne, ha Orbán másképp döntene, s elindulna a realista, mérsékelt, jobbközép irányba, lerázva a Molnár Oszkárokat?

– Akkor tartósan kiszorítaná a hatalomból a megrokkant MSZP-t. Odatódulnának a korrupciótól megcsömörlött baloldali – szocialista és liberális – szavazók is. Örömmel voksolnának egy mértéktartó jobbközépre, amely feltartóztatja a szélsőjobbot, és folytatja az európai modernizációt. De nincs ilyen. A Fidesz-tagság egyre inkább a kései MSZMP-re emlékeztet, ahol közös pártba sorolták az elit értelmiségit a tésztafejű, szétivott vidéki párttitkárral.

Viszont nem jött el a forró ősz, nincsenek utcai bandaharcok, a Jobbik sem tört előre.

– Nagy szerencse. A szociális elégedetlenség nem találkozik a pártpolitikával. A társadalom nem a politikától retteg, hanem a didergető munkanélküliségtől. De senki sem hiszi, hogy az utcai handabanda, a cigányok „megfegyelmezése” vagy Orbán varázsereje megválthatja. Nem hisznek politikai, gazdasági, szellemi elitben.

Ha használni nem használnak, legalább ne ártsanak?

– „Politikus, hagyj engem békén!” – ez a kisemberek jelszava. Jó szóra, megértésre, együttműködésre vágynak, nem sérelmeik megtorlására. Magukra maradtak már a rendszerváltás kezdetén. Ez a mostani, új magány nem a bal- vagy a jobboldalból, hanem az egész felül lévő világból ábrándította ki őket. n