Hetilap kereső

Gosztola Bernadett írása

Vörös szőnyeg, tükörterem, örök élet vize, csokoládéboltok, málló vakolat, lövésnyomok szegélyezte ablakok, omlásveszély, freskók és falra írt üzenetek – ez mind a „Nyócker”, s rendhagyó szociotúra, megmártózva minden történelmi korban, s különféle szerepekben.

„Én vagyok a Józsefváros
Hírem, nevem tudományos
Van Nemzeti Múzeumom
Sokat nézni meg nem unom
Klinikám is van, nem egy, de sok
Ott tanulnak az orvosok.”

Kezdi jó kedélyűen a Múzeumkert hűvös szél fújta fái alatt Baglyas Gyuri, a csoport vezetője, egyben a program ötletgazdája. A helyszín nem idegen, mi sem vagyunk turisták. Itt lakunk. Nap, mint nap itt jövünk-megyünk, mégsem ismerjük a Palotanegyed épületeinek történetét – és még sok minden mást sem, így hát a Nyócker Málló Pompája városnéző sétára indulunk a 2007-től tematikus szociotúrákat szervező Budapest Beyond Sightseeing-gel.

A reformkor idején épült Palotanegyedben sok történetet hallunk: a Geschwindt palotában az örök élet vizét felfedezni vágyó kémikus laborjáról, szeszgyárról, az egyetlen szabadtéren megbújó Lotz Károly freskókról, vagy a három napig égő műkincs-palotáról. E történetekhez aztán alkalmasint hátizsákból elővarázsolt korabeli fotókat, illusztrációkat is láthatunk.

Meglátogatunk egy ódon kovácsműhelyt, ahol éppen erkélyt hegesztenek. Megtanulunk alapfokon a stukkók nyelvén: gránátalma, mint a termékenység jele, nyitott könyvön bagoly áll, felette kisgyermek arc – tehát ez volt itt a bábaképző! A helyes megfejtők között derűs csoportvezetőnk Negrót, párizsi kockát sorsol ki. Túra közben mindenki a különböző épületeket apró részleteiről készült fotók eredetijét keresgéli – aki megtalálta, bingót kiált. Jómagam, Hermészről húztam képet. A pufók, meztelen kis csúfság Puskás Tivadarék Távíró Központjának kapuja tetején vigyorog a hírvivőt szimbolizálva. A Palotanegyedben még a Festetics Palota vörös szőnyegén lépkedünk az emeleti, fénylő üvegcsillárokkal díszített tükörterembe, ahol ma már inkább esküvőket, politikai találkozókat, díjátadókat rendeznek bálok helyett – például a Budapest Beyond Sightseeing is itt vehette át az önkormányzattól a Józsefváros-Díjat.

Miközben csokoládéüzemről hallunk anekdotát, esni kezd az eső, így szaporábbra vesszük a tempót. „Alvó szegek a jéghideg homokban” – idézi valaki gyerekes kézírással Pilinszky Négysorosát a szürke falon. Az üzenetek figyelmes gyűjtőjeként Gyuri fotóz, majd tovább irányítja lelkes tucatunkat a Szín- és Filmművészeti Egyetem közvetlen szomszédságában álló hajdani Károlyi „palotába”. Túránk a pompából a „málló" címszóval jelzett részhez ért. A négyemeletes bérház udvarában megállt az idő. Egy ablakból, cigarettázó asszony Jézushoz kiáltva húzódik vissza kis csoportunk láttán. A koszos sárga falak tele Kalasnyikov-lövedékek nyomaival – kisebbek, nagyobbak, sűrűbbek, ritkábbak. A lakásokban nácik bujdostak, így annak idején őket lőtték, később pedig az ugyanitt megbújó ’56-os forradalmárokat. A házban lakó szabadságharcos abban a szobában bujkált, amelynek ablakát a szovjetek számlálhatatlan lövésnyomai szegélyezik. A férfi túlélte. Ősz fia érkezésünkkor a lépcsőház kukáját rendezgeti. A garázsok mögött hiányzik a betonkerítés jó része, e csatákról tanúskodva. OH – óvóhely, szürkés nyíl a föld felé – mutatója már a fallal együtt lemállott. Gyuri korabeli naplóbejegyzést olvas fel: „Romba dőlt, kibelezett házak, egyetlen ép ablak, zsalugáterek kinyomva, elferdítve, szétlőtt kocsik, tankok, lóhullák, emberhullák, feltört boltok... (…) Ez a város már az én életemben nem tér magához.”

Az eső elállt, kisüt a nap. A hátrébb parkoló kocsik alatt kismacskák játszanak, s ahogy a széttöredezett kockás térkövek közül a szederfa az ég felé nyúlik, egy másik, lövések nyomaival szegélyezett ablakban narancs színű gerberákat pillantunk meg.

A Német utcában (amely az ott lakó nemzetiségekről kapta a nevét) a kis hajszalon bejáratánál nagydarab, afroamerikai, raszta férfi áll. Gyuri a régi ismerőssel kezet ráz, majd továbbmegyünk kutyapiszkokat átugrálva egy kicsi varróműhely kirakatáig. Jön a következő valóságdarabka: mongol néni varrja a helyi cigányprímások mellényét, amelyet eredetileg magyar huszárkatonák viseltek. Csoportvezetőnk megjegyzi: ebben az utcában békére találnak a különféle bevándorlók. Aztán a stílszerűség kedvéért kiabálás hallatszik a háttérből: az afroamerikait vietnami haverja üdvözli.

A Tavaszmező utca burkolatát szépen felújították. A jobb oldali házakat szintén. Ellenben a szemközti sor szürke, tele lövésnyomokkal, omló vakolattal, korhadt redőnyökkel, parabola antennákkal. Az omlásveszélyre felirat figyelmeztet. A Roma Parlament épületébe is betérünk – az irodává zsugorodó Fórumnak romos, dohos társasház ad menedéket, amit a lépcsőház mennyezetén látható Lotz Károly freskó miatt nem bontanak le. Lakók is vannak, érezzük a húsleves illatát, halljuk a kanalazást, tányérok csörgését.

Gyuri mielőtt becsöngetne egy másik kapun, a gentrifikáció folyamatát magyarázza. Az utcában köztudottan prostituáltak dolgoztak még néhány éve. A lerobbant lakásokban lecsúszott emberek éltek, azonban ahogyan fokozatosan újították fel a környéket, tatarozták a házakat, úgy a lakók is kicserélődtek. Az utcalányok eltűntek, az omló falak mögött pedig fiatal, diplomás, értelmiségi családok várják az újabb épületfejlesztési hullámot. Mi azonban egy muzsikus cigány családot látogatunk meg. Kiss Kálmán és felesége szívélyesen fogadja a látványtól meglepett csapatot. Fényképezni szabad: az aranyszínű gipsztömbben álló műpálmát, a régi stílusú ernyős lámpát, az óriástükör előtt álló minibárpultot, az aranyhatású, cirádás, serlegszerű poharakat és kancsót, a bordó bőrgarnitúrát, és a falra függesztett LCD tévét is. – Itt élünk a nyolcadik kerületben, ez az otthonunk, nincs ezen mit szégyellni! A magyar történelem számos fordulója innen indult, híres magyar feltalálóink, költőink, íróink származnak innen – mondja Éva néni, majd eufemizmus nélkül, csorbítva a mondást, megjegyzi: „Sok ember kis helyen is elfér – ha akarja”.

Éva néni unokatestvérét Szakcsi Lakatos Béla vette feleségül, így nemcsak saját férje miatt ismeri a muzsikus életet. Hamar vázolja is a helyzetet: – Rozi nénénk azt mondja az unokahúgomnak, na jányom, a Bélus ma nem gyakorol, holnapra az utcán alszol! A gyakorlást egy napra sem lehet abbahagyni, aki nem gyakorol, nem lesz elég jó, aki nem elég jó, annak nem lesz munkája. Ismerni nemcsak népdalokat, hanem Kodályt és Bartókot épp úgy… Mára azonban sokat változott a zenei kultúránk, és a helyek, lehetőségek is csökkentek. Egyre kevesebb étteremben hallható élőzene. Kálmán bácsi – mutat a sarokban csendesen üldögélő férfire – nyolc évig játszott a Fakanál nevű étteremben. Igyekezett minden nációt megtisztelni a saját dalával, legyen az török, vietnami, német. Viszont azt tapasztaltuk, a magyarok nem mernek saját nótát kérni. Mintha szégyellnék, inkább a Keresztapa betétdalát kérik, vagy ehhez hasonlót. Pedig a magyar kultúránkat nem kell szégyellni! Világhírű a konyha, a cigányzene… S úgy tartja a dal is, akinek nótája nincsen, annak szíve sincs – próbálja a társaságot buzdítani a cigányasszony, kérjünk már valami szép dalt a Kálmán bácsitól. Vélhetően nem a bátortalanság miatt nagy a csend… Kálmán bácsi végül ízelítőt adott a hegedű-repertoárból. Elköszönéskor az asszony említi a társaságnak, van sok magyar cigányzene cd, hátha érdekel valakit. Akit aztán érdekelt, az az árát is megtudta…

Végső állomás a Horváth Mihály téri cukrászda. Baglyas Gyuri, a Budapest Beyond Sightseeing ötletgazdája a hálásan búcsúzó kirándulóktól elköszönve, egy kávé mellett meséli, Józsefváros szerinte nem rosszabb, mint a többi kerület. Tatarozzák a házakat, sok helyen új a burkolat, terek, parkok szépülnek, s a bűnözés is kezd visszaszorulni – bár a drog még mindig nagy gond.





A szociokulturális séta megosztja az internetes közvéleményt. Gyuriékat hol mazochistának, hol pénzhajhásznak, hol pedig amolyan misszionáriusnak tartják, aki küldetést teljesít, világmegvált. Pedig ők csak elgondolkoztatni akarnak. Olyat mutatni, ami a Halászbástyáról nyíló panorámában nem látszik. Baglyas Gyuri és párja, Domján Manó ars poétikája megismerni és megismertetni egymással a különböző kultúrákat, újraélni a múltat, összekötni a jelennel. A rendhagyó városnézés 2008-ban az Év legígéretesebb fiatal vállalkozása-díjat nyerte el, azóta a New York Times is cikkezett az egyedi, tematikus expedíciókról.

Nem etnikumokról van szó, vagy történelemóráról, propagandáról, komor statisztikákról, megoldhatatlan helyzetelemzésekről. Pusztán minden sarkon, épület előtt, utcán, téren és parkban egy-egy anekdota, történet, ok-okozat emberekről, jelenségekről, szokásokról, régről, még régebbről, olykor a jelenből, szomorkásan vagy vidámabban – csak ahogy az élet írta.