Hetilap kereső

Pungor András írása

Aktivisták sáskahadai gyűjtik a kopogtatócédulákat. Nagy a tét: ki tudja előbb megszerezni az adott térség ajánlószelvényeit. A jelöltek segítői nem feltétlenül a pártjuknak gyűjtenek, sokszor inkább a rivális ellen. Vannak, akik az ellenpárt emberének adják ki magukat, mások üzletelnek, megtévesztenek, vagyis – jó magyar szokás szerint – ügyeskednek. Elavult-e a rendszerváltáskor bevezetett szisztéma, vagy csak az ellenőrzés, az odafigyelés hiányzik? PUNGOR ANDRÁS írása.

– Unokáinak nem lesz országa – kuncsorog választási ajánlószelvényért egy önjelölt próféta.
A helyszín egy élelmiszer-áruház parkolója. Apró, de nemzetiszín pulton gyűlnek a cédulák. Autogramot és adatokat kérnek bónuszként a párt-Kasszandrák. Bevásárlókocsit tolva kiált oda egy néni:
– Én akkor is a balra szavazok!
Itt csak gyűlnek az indulatok, másutt azonban már a postaládák is felszakadtak. Több kerületben – kopogtatócédulák után kutatva – ismeretlenek dézsmálták meg a kapualjak szekrénykéit.

Beindult a szelvénybiznisz. Képviselőnként 750 papirost kell összegyűjteni. Nagy meló, ehhez képest van egyszerűbb megoldás is: a lopás, a hamisítás.
Igaz, az törvénytelen.



Felveri a cédula árát, hogy a hivatalos álláspont szerint már nehezen hamisítható. Tavaly még fénymásolták őket, de a ferencvárosi időközi voksolás előtt kirobbant a botrány. Az Állami Nyomda szakértői azt állították: az MDF, a Magyar Szociális Zöldpárt és a MIÉP által leadott ajánlószelvények 73 százaléka hamis. Sziszifuszi munka a nyomozás, eddig ötszáz embert hallgattak meg a rendőrök.

Az újítás: lila tintával nyomott betűk és országtérkép alakú perforáció a jobb felső sarokban. Ám az előbbi színes fénymásolóval reprodukálható, a perforáció pedig alig látszik.

Megdobja a kopogtatócédulák árát az is, hogy rövidke a szezon, két-három hét, és bezár az ajánláspiac.

Beszélik, hogy egyes körzetekben a céduláknak fix tarifájuk van. Vas megyében például ötszáz forintért kínálták őket egy aukciós portálon.

Bűncselekmény? Az.

Éppen ezért az „okosok” svarcban dolgoznak, nem hirdetik meg a kínálatot az interneten.

Egy nemrégiben nyilvánosságra hozott hangfelvételen két vasi roma vezető éppen arról beszél, hogy az egyik párt kétszáz forintot fizet egy ajánlószelvényért, de nem készpénzben, hanem étkezési jegyben, vásárlási utalványban.

Szóbeszéd? Lapzártáig nem derült ki.

Divat lett más nevében gyűjteni a szelvényeket. Csapody Miklóst például egy „gyöngyhajú lány” tréfálta meg: „Nem szőke nő, és nem is vicc, hanem egy szép szőke leány. Álom volt, vagy igaz talán? Itt járkál a kerületben, és gyűjt. Ajánlószelvényt a nevemben, de nem nekem” – írja az MDF-es politikus blogbejegyzésében.

Panaszkodnak a fideszesek is: az ő nevükben a Józsefvárosban, Pécsett és Szombathelyen kéregetnek cédulát.

– Nem kell kitölteni, csak írja alá – győzködik a bizonytalan választót; így legalább nem derül ki, kinek viszik a zsákmányt.

Vannak fehérgalléros ügyeskedők is. Kiszelly Zoltán politológus úgy tudja, körükben a „befagyasztás” a leghatékonyabb módszer. „Kereskedők” járják a vidéket, és ezrest ajánlanak az ajánlószelvényekért. Nem fizetnek, csak a piacot kutatják. A hírre a helyi potentátok, családfők begyűjtik a cédulákat, és várják a felvásárló visszatértét. Persze hiába.
– Minden további „cédulavásárlónak” legalább ezer plusz egy forintot kell ajánlania, hogy „kiolvassza” a szelvényeket – magyarázza a politológus.

Vagyis hiába jönnek a pártaktivisták, befagyott piacot találnak. Vagy fizetnek, vagy dolgukvégezetlenül kulloghatnak haza.

Szerinte a nagy pártok éppen ezzel indokolják a tarvágás szükségességét, vagyis az elégségest messze meghaladó számú szelvény begyűjtését.

Csapody sáskaprojektnek nevezi azt a gyakorlatot, amikor nem maguknak, hanem mások ellen gyűjtenek a pártok.

A Fidesz azt ígérte, kétmillió cédulát szed össze.

Nem véletlenül. Egyrészt házról házra járva frissíthetik az adatbázisukat, másrészt így elérhetik, hogy másoknak ne jusson a cédulákból.

168 Óra Archív

Hack Péter: Segítőkkel könnyű összegyűjteni a szelvényeket

Az ajánlószelvény-rendszert 1989-ben vezették be Magyarországon.
– Akkoriban néhány hónap alatt több mint kilencven párt alakult, de sem programjukat, sem szervezeti kiépítettségüket nem ismerte senki. Félő volt, hogy program, társadalmi támogatottság nélkül, csupán hangzatos jelszavakkal is bejuthatnak a parlamentbe – emlékszik a rendszerváltó jogász, Hack Péter.

Azóta változott a helyzet. Két párt kiemelkedett a versenyből, a szervezeteken belül leértékelődött a tagság jelentősége, a „bizonytalan” szavazók zöme pedig elfordult a politikától. A választási rendszer mégis változatlan maradt.

Hack azonban úgy véli, nem a kopogtatócédulával van a baj, hanem a csalással.
– Ha egy képviselőjelöltnek van ötven segítője, könnyű összegyűjteni a szükséges mennyiséget – teszi hozzá.

– Az ajánlószelvény helyett jobb megoldás volna a kaució – ajánlja több elemző.
A módszer lényege: a jelöltek egy adott összeget letétbe helyeznének, és ha a voksoláson bizonyos százalékot elérnek, visszakapják a pénzt. Ez a gyakorlat békén hagyná a választókat és a postaládákat.

De vajon nem lenne több a visszaélés? Hiszen a magyar kampányfinanszírozás rendszere sem átlátható. Egy vállalkozó könnyen kifizetheti a párt összes jelöltje után a kauciót, a voksolás után pedig tarthatná a markát.

Tóth Zoltán választási szakértő állítja, csupán ez nem oldaná meg a problémákat. A jelölési szisztéma nem fedi le az egész választási rendszert: része annak a többi között a korteskedés és a kampányfinanszírozás is.
– A kaució bevezetése csak növelné a feketepénz szerepét a választási rendszerben – állítja Tóth Zoltán.

Kiszelly Zoltán úgy véli, a kaució csak úgy lenne működőképes, ha a jelenlegi törvények bizonyos részét módosítanák (például bevezetnék a kampányszámlát), másik részét pedig betartanák.

Hack Péter szerint nem kellene átállni új rendszerre, inkább a kopogtatócédulák „lerablása” ellen kellene jogi védelmet kidolgozni:
– Jogszabályban lehetne rögzíteni, hogy ezer cédula a plafon, annál többet senki nem gyűjthet. De korszerűsíthetnék az ajánlási szelvényekre vonatkozó paragrafusokat is. Akár az interneten is ajánlhatnának jelölteket a polgárok – magyarázza Hack.
A bankok internetes szolgáltatásait mintául véve, egy választó a hozzá tartozó kódszámmal léphetne be az ajánlási netrendszerbe, és javasolhatna képviselőjelöltet. Ezzel egyidejűleg a polgármesteri hivatalokban személyesen, a titkosságot garantálva ajánlhatnának az emberek törvényhozó-aspiránst.


Ám szinte lehetetlen módosítani a választási rendszert. A kampányfinanszírozási szabályok megváltoztatásáról is évek óta vitáznak a törvényhozók. Mintha nem volna érdekük.

Törvénymódosítás híján most nem lehet mást tenni, mint szigorítani az ellenőrzést. Hack szerint a rendőrségnek különös figyelmet kellene fordítania a törvénysértésekre, a választási irodáknak pedig névjegyzékük alapján szúrópróbaszerűen kellene ellenőrizniük, hogy az adott cédulát tulajdonosa valóban átadta-e valamelyik pártnak.

S bár a választásokat kísérő indulat ezzel nem csökkenne, de talán kevesebb lenne a visszaélés.

A képviselők jelölésére világszerte több szisztémát dolgoztak ki. Az egyik szerint: bármely, választójoggal rendelkező polgár feliratkozhat a szavazólapra. Angliában és Franciaországban a kauciós rendszer él. Ennél a képviselőjelöltségre pályázóknak 3-6 havi átlagfizetésnek megfelelő összeget kell letétbe helyezniük a választási bizottságnál. Ha az aspiráns támogatottsága a választásokon eléri a 3-5 százalékot, akkor visszakapja a pénzt, ellenkező esetben az összeg a választások finanszírozására szolgáló költségvetési keretbe kerül.
Más választási rendszerek (ilyen például a magyar is) ajánlószelvényeket vagy aláírásokat gyűjtetnek a képviselőjelölt-jelöltekkel. Néhány országban a több cikluson át parlamentben dolgozó pártoknak egyoldalú jognyilatkozattal kell közölniük, kiket jelölnek a választásokon. Vagyis nekik nem kell ajánlást gyűjteniük, egy pártbéli titkos szavazáson dönthetnek a jelöltjeikről. A függetlenek és a kis pártok pedig házalhatnak a cédulákért.