Hetilap kereső

Herskovits Eszter írása

A magyar származású amerikai újságíró legújabb könyvében – A nép ellenségei – családtörténetüket tárja fel. Szülei, Marton Endre és Ilona 1945 után a legjelentősebb amerikai hírügynökségek (AP és UPI) magyarországi tudósítói voltak, a nyugati diplomáciai körök bennfentesei. 1955-ben kémkedés vádjával az ÁVH bebörtönözte őket, gyermekeiket idegenekre bízta. Szabadulásukat követően, 1957-ben Amerikába távoztak. De a magyar belügy ott is figyeltette őket. Mindezzel Kati Marton akkor szembesült, amikor néhány évvel ezelőtt kutatni kezdett a magyar Történeti Levéltárban. Kiderült: szüleinek ÁVH-s megfigyelési és börtönaktái a levéltár legvaskosabb dokumentációi. Ezek alapján írta meg művét. HERSKOVITS ESZTER interjúja.

- Könyvében említi: szülei az átélt traumákon – fasizmus, kommunizmus, ÁVH-börtön – a felejtés révén igyekeztek túllépni, nem pedig kibeszéléssel. Hallgatásukkal gyermekeiket, önt és nővérét védték.

– Szüleim már a letartóztatásuk előtt is egy nagy börtönben éltek: fogláraik az ÁVH és az állam voltak. Persze gyerekként ezt nem fogtam föl. Leginkább a levéltári dokumentumok – ÁVH-s besúgói jelentések, börtönakták – alapján tudatosult bennem annak a kíméletlen és sötét rendszernek a működése. Ahogyan éveken át megfigyeltek minket, s apró részletességgel előkészítették a szüleim likvidálását. Megrázó volt szembesülnöm mindezzel. Az iratokból tudtam meg azt is, hogy édesapám öngyilkos akart lenni a börtönben. Ez különösen megrendített. Ugyanakkor a több ezer oldalnyi dokumentáció végigolvasása után már pontosan értettem, hogy apám és anyám miért ragaszkodott a „felejtés jogához”. Nem akarták „újraélni” azt, amitől egyszer már megszabadultak.

- Ön viszont inkább a „kibeszélés jogát” választotta családtörténetük feltárásával.

– Mert azt gondoltam: nekem viszont az emlékezéshez van jogom. És a korábbi kegyetlenségek és szenvedések okozta sebeket leginkább a „kibeszélés regénye” gyógyíthatja. De csak miután meghaltak a szüleim, kezdtem kutatni a levéltárakban, és írtam meg a könyvet.

- Egyáltalán: az egykori titkos iratok megismerése átformálta önben a szüleiről őrzött képet?

– Újraértékeltem a gyerekkori emlékeimet. Egykor a szüleimet szinte mitikus hősöknek láttam. Az ÁVH-s akták alapján egyszerre végtelenül emberi alakokká váltak számomra. Csodálom kivételes bátorságukat, felnézek rájuk, hogy annyi trauma után is talpra álltak. Amerikában új életet kezdtek, nővéremnek és nekem már nyugodt hátteret biztosítottak.

- Családregények írói azt is keresik könyveikben: mennyiben mások ők, mint az elődök.

– Magam is sokat töprengtem azon: vajon én is képes lettem volna-e – a kínzások és megfélemlítések ellenére – megőrizni a méltóságomat, miként a szüleim? Másfelől kétségtelen: abban az időben rendkívül komoly kockázatot vállaltak, hogy kisgyerekes szülőként szembefordultak a hatalommal. De akkori döntéseiket nem tisztem megítélni. Szerencsés vagyok, hogy én már sosem kényszerültem efféle mérlegelésre.

- Kötetének elején azt írja: többen is figyelmeztették, hogy a levéltári dokumentumok megismerésével Pandora szelencéje nyílik ki. Tény: az iratokból tudta meg, kik voltak szüleinek besúgói, árulói. Például az ön nevelőnője. Vagy: az amerikai nagykövetség katonai attaséja, aki a magyar belügynek jelentett. Az ő hazug beszámolói hozzájárultak ahhoz, hogy az ÁVH kémkedés koholt vádjával bebörtönözze szüleit. Vajon megbocsáthatók azok a bűnök, amelyeket a privát környezetük szereplői követtek el a családja ellen?

– Sokan kényszerből jelentettek a családomról; az ő bűnük – bocsánatos. Az említett katonai attasét sem a rosszindulat vezette, csupán gyenge, könnyen zsarolható ember volt. Persze naivitás lenne azt feltételezni, hogy mindenki pusztán félelemből vált árulóvá. A nevelőnőnket vagy az ÁVO-s pribékeket, szüleim kegyetlen megkínzóit nem a kényszer motiválta. Ezeknek az embereknek soha nem fogok tudni megbocsátani. Velük szemben én is inkább a „felejtés jogát” érvényesítem.

- Szülei 1957-ben elhagyhatták Magyarországot. Édesapja Amerikában az egyik legbefolyásosabb külpolitikai újságíró lett. Ön azt szintén az ÁVH-s dokumentumokból tudta meg: az MTI washingtoni tudósítójának a hatvanas évek elején az volt a feladata, hogy az ön szüleit kint is megfigyelje. De őt csak „Virág” fedőnéven említi könyvében. Miközben a regény többi szereplőjét, köztük a besúgókat, megnevezi, „Virág” esetében miért tett kivételt? Másképpen: neki miért „kegyelmezett meg”?

– Amikor a könyvem megjelent, „Virág” még élt. Nem láttam értelmét, hogy leleplezzek egy idős embert. De nemrégiben elhunyt, úgyhogy már őt is „nevesíthetem”: Polgár Dénesnek hívták.

- Ez mellbevágó adat Magyarországon! A könyvét eredetileg angolul írta meg, és Amerikában hamar bestseller lett.

– A legtöbbet mégis a nővérem elismerése jelenti: azt mondta, csodálatos, hogy feltámasztottam a szüleinket. Amúgy engem is meglepett a könyv fogadtatása: már fordítják német és francia nyelvre is, illetve folynak a filmes változat előkészületei is. Másrészt Amerika-szerte minden közönségtalálkozón megjelentek magyar származású olvasók, akik személyes emlékeikkel „egészítették ki” a családregényemet. Több száz ilyen történetet hallottam, akár egy új könyvet írhatnék belőlük! Megdöbbentő, hogy a kommunista múlt milyen intenzíven él ma is a kollektív emlékezetben.

- Nyilatkozta egyszer: bár a személyes érintettség nem pótolja a történelmet, segít a megértésében a tanulságok által.

– A regény nemcsak belső utazás a gyerekkoromban, nemcsak út a szüleim megismeréséhez. Családom története egyben egy történelmi korszak lenyomata is. Azzal az üzenettel: nem szabad hagynunk, hogy az a sötét kor visszatérjen.

- Csakhogy kötetének zárófejezetében arra utal: mintha újra kísértene a múlt Magyarországon. A végső epizód arról szól: budapesti kutatásainak végeztével a Ferihegyi repülőtér felé tart, amikor kocsijukkal elhaladnak a „kirekesztés zászlaja alatt felvonuló motorosok fekete oszlopa” mellett. És önnek már csupán az a néhány szó jut eszébe: „Visszamegyek Amerikába. Haza.”

– Sajnos azt látom: a külföld most aggódva figyeli Magyarországot. Attól tartva, hogy a globalizáció világában egy kis ország a nyitás helyett sokkal inkább befelé fordul, provincializálódik. De én nem akarom és nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhet. Édesanyám és édesapám szülőhazája nem lehet újra fogékony a 20. századi történelem sötét fejezeteire, a fanatizmus és a kirekesztés hangjaira.