Hetilap kereső

Buják Attila írása

Kenedi Jánost „Elnök” fedőnéven rejtjelezték az állambiztonsági iratokban, nevének a volt amerikai elnökéhez való hasonlatossága miatt. Az elnök úr most – ha úgy vesszük – valóban „elnök”. Az NBH irattárában őrzött mágnesszalagokat vizsgáló civil testület munkáját vezeti. A bizottság kinevezése a Bajnai-kormány egyik utolsó intézkedése volt. A kutatóval BUJÁK ATTILA beszélgetett.

- A témára készülve mindig elölről kezdjük a nyelvtanulást. „Fedett ügynök, tmb., tmt., hatos karton, konspirált lakás...” Nem unja az állandó lábjegyzetelést?

– Ha ilyen szokatlan – a közismeretek peremén létező – szervezethez közelítünk, türelmesnek kell lennünk. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy sokan ismerik a történetet.

- A közvélemény számára a folyamat kezdettől úgy jelenik meg, mint ügynökvadászat, bosszú, pártküzdelem. Nyilván zavaró, ha a történeti kutatás a politikai mezőbe csúszik.

– Az „ügynökvadászat” az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgatójának, Gyarmati Györgynek az egyik publikációjából kiemelt kifejezés. Ő két alkotmányos alapjogot (a tudományos megismerést és a szellemi kárpótlást) igyekszik „ügynökvadászattá” degradálni. Ha akadnak is ilyen kutatók, a szakmát nem ez jellemzi.

- Az ön álláspontja szerint dekriminalizálni és depolitizálni kell az állambiztonsági iratokat. Ez a történészek kasztjára tartozik? Ránk nem?

– Miért? Önnek van kifogása az ellen, hogy villanyszerelő javítsa meg a csillárt? A tényeket iratok tömegéből kell kihalászni. Jobb, ha történész teszi, mint ha „embervadász”. Hiszen az ügynök is ember, még ha a jelleméről kedvezőtlen ítéleteket alkotunk is.

- Az olvasó talán nem érti, mi a különbség a klasszikus állambiztonsági irat és a nemrég megtalált mágnesszalagok között.

– Korábbi kezdetleges formációk után, 1977-ben állították fel az Adatfeldolgozó Csoportfőnökséget, s rendelték a III. Főcsoportfőnökség önálló osztályaként az állambiztonsági miniszterhelyettes hatáskörébe. Először kőkorszaki számítógépekkel biztonsági példányokat készítettek a korábbi, papíralapú adathordozókról. Ettől kezdve párhuzamosan követték a munkát: elektronikusan is rögzítették a fontosabb adatokat.

- Mi kerülhetett szalagra? Gondolom, nem az egész, gigantikus mennyiségű irattömeg.

– Nem tudjuk. Csak három nyilvántartás szerepel azon a háromszor hat (összesen tizennyolc) szalagon, amelyet az NBH archívuma őriz, és ez kevesebb, mint ahányról a történészek tudnak. A mágnesszalagok kapacitása negyven megabyte. Ha kinyomtatják, nagyjából tízezer oldalnyi szöveget kapnak.

- Mi fér el tízezer oldalon?

– Vélhetőleg hálózati és célszemélyi nyilvántartások: nevek, beszervezési és munkadosszié-számok, talán rövid leírás arról, kit miért tartalmaz a szalag. Majd meglátjuk. De még egyszer hangsúlyozom: háromszoros biztonsági másolatról van szó.

- Ez a komputertechnika őskora volt?

– Hajszálnyival modernebb. Ilyen számítógépet használt a Pénzügyminisztérium vagy a Nemzeti Bank. És a belügy számítógépes adatközpontja is.

- Mi volt a céljuk?

– A biztonságos adattárolás és az információs tájékoztatás modernizálása.

- Ha kiönt a Duna, vagy porig ég az irattár, legyenek kimenthető adatok?

– Kis helyen elfér. Biztonságosabb.

- A testület első dolga nyilván az lesz, hogy a szalagok információit összevesse a papírra írt dokumentumokkal.

– Meg kell nézni, hogy a kartonok nyilvántartásában ugyanazt találjuk-e.

- De végül ez lesz a legalaposabb, a legpontosabb nyilvántartás?

– Egy történeti filológiával foglalkozó kutató inkább tartózkodjék a „legektől”.

- E minőségében ön korábban a mágnesszalagokra rá sem pillanthatott?

– Soha. Az 1995-ben a BM-ben működő, Varga László elnökletével dolgozó civil Iratfeltáró Bizottság tudott a létezésükről. A 2009-ben, az NBH-ban a szalagokat archiváló informatikus és modern adathordozóra mentő munkacsoport „bekötött szemmel” dolgozott. Csak a byte-okat figyelhette.