Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

Amikor Kollár Lajos épp nem vezet expedíciókat a Himaláján, akkor az Új Színházban főügyelő. Majd negyven éve kötődik a Paulay Ede utcai teátrumhoz. És emellett egyik alapítója a „Magyarok a világ nyolcezresein” csapatának, amely komoly nemzetközi elismerést szerzett a hazai hegymászósportnak. Kollár úgy érzi, két hivatása nagyon is hasonló. Szenvedély, megszállottság és költészet kell a színházhoz. De a hegyekhez is. Hiszen lehet-e annál felemelőbb, mint a „világ tetejéről” körbetekinteni? SÁNDOR ZSUZSANNA írása.

Kollár Lajos ötvenkilenc évéből legalább tízet letagadhatna. Művészet és sport – dupla hatású fiatalító kúra. Az Új Színház büféjében találkozunk: az expedícióvezető a riportert is rögtön irányítaná.
– Hagyjuk az évszámokat meg az életrajzomat! Bár fontosak, nincs annyi időnk. Lényegesebbek az aktualitások.

A hegyek között megtapasztalta: idővel, energiával gazdálkodni kell. Ezen múlhat a siker. Főleg az élet – tengerszint fölött kilométerekkel.

Úgyhogy most be kell érnünk rövid múltidézéssel. Kollár Lajos 1951-ben született Budapesten, húszéves kora óta túrázik. Ifjan sokat mászott a Tátrában, az Alpokban, a Kaukázusban is. Ám igazi „szerelme” a sarkvidék lett. A magyar alpinisták közül ő és egy társa voltak az elsők, akik Grönland meghódítására vállalkoztak 1997-ben. Sítalpakon akarták átszelni a jégszigetet. De egy hónap után az egyre vadabb hóvihar miatt vissza kellett fordulniuk. Négy év múlva Kollár harmadmagával ismét nekivágott Grönlandnak. Ezúttal sikerrel. A jégmezőkön a csapatszellem, az összetartás létkérdés. Kollár szerint a színházban is az. Amit a hóhatár fölött az emberi természetről megtanult, azt a társulatban is kamatoztatta.

Aztán 2003-ban Erőss Zsolttal és Mécs Lászlóval elindították a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozatot. Az ország legjobb hegymászói csatlakoztak hozzájuk. Nyolcezres csúcsból tizennégy van a világon, de addig csak háromra jutott fel magyar. Ma már túl vannak a tizedik sikeres „csúcstámadáson”.



Baleset nélkül

Akadt olyan év is, amikor két Himalája-csúcsot is megmásztak. Baleset nélkül, noha a legnehezebb „mászóstílust” választották: serpákat csak az alsóbb alaptáborokig vittek magukkal. Följebb már teherhordók és oxigénpalack nélkül haladtak. Jóval kockázatosabb így, de sportszerűbb. A magyar expedíciósok Európa egyik legelismertebb csapata lett. Hobo pedig Himalája-dalt írt nekik.

Kollár Lajos egyébként úgy véli: a hegy még mindig biztonságosabb, mint az őrült huszonegyedik századi élet. A Himalája messze nem szed annyi áldozatot, mint az alkohol, a cigaretta, a drog. Vagy az elhízás, a depresszió, a magány. Útjaikról filmeket készítettek, vetítéseket tartottak egyetemeken, főiskolákon. Mentek drogosokhoz, alkoholelvonókba is. A találkozások nyomán sok fiatal választotta önpusztítás helyett a mozgás, a természet örömeit. Kollárék saját költségükön járták az országot. Pályáztak a szaktárcáknál is: segítsenek, hogy minél több kórházba, rehabilitációs osztályra eljuthassanak.

– Soha nem utasítottak el nyíltan. De annyi ügyintézést, adminisztrációt vártak el tőlünk, hogy ahhoz külön irodát kellett volna fenntartanunk.



Fekete év

A honi bürokrácia buktatóit nehezebb végigjárni, mint a Himaláját. Az állam az expedíciókat sem támogatta. A 15-20 milliós költségeket a szponzorok és maguk a hegymászók adták össze.

S voltak, akik az életükkel fizettek.

Kollár Lajos nem tagadja: a 2009-es esztendő a magyar hegymászás fekete éve volt. Ő vezette tavaly tavasszal Nepálban a Manaszlu-expedíciót. Csak az alaptáborig ment fel, onnan rádiótelefonon tartotta a kapcsolatot társaival. A csapatból ketten, Erőss Zsolt és Barna Dániel feljutottak a 8156 méteres csúcsra. Az orvosuk, Szabó Levente azonban lemaradt mögöttük. Lajos is azt tanácsolta neki: forduljon vissza. A doktor már lefelé ereszkedett, amikor hirtelen megcsúszott, és eltűnt a mélységben. Kollár Lajosnak is döntenie kellett: azonnal induljanak-e bajtársuk keresésére, vagy várjanak reggelig.

– Fájdalmas döntés volt. Már sötétedett, az idő elromlott, barátaim fáradtak voltak. Ráadásul ahol Levente lezuhant, ott mindenfelé szakadékok tátongtak. Ha még akkor este elindulnak, mindnyájunkra biztos halál vár. Erre akkor sem kérhettem volna a többieket, ha a saját anyámat éri ilyen baleset.

A Himaláján amúgy nincs szervezett mentés. A helikopter 4-5 ezer méternél magasabbra nem tud felszállni, a serpák pedig nem képzett hegymászók.

– Japán teherhordók voltak az alaptáborban. Megkérdeztem tőlük, segítenének-e a mentésben. Őszintén felelték: a munkabérüket előre elkérnék, de a tragédia helyszínéig úgysem tudnának feljutni – idézi fel a történteket Kollár Lajos.

Az orvost reggel holtan találták társai. A hegyen temették el. Szabó Levente évek óta készült a nyolcezres csúcsra. Rengeteget dolgozott, hogy pénze legyen rá. De úgy tűnt, 2009-ben sem tarthat a csapattal, ugyanis eleinte már nem volt hely az expedícióban. Ám az egyik társuk visszalépett, így indulhatott el helyette ő a végzetes útjára.

Gyakorlópálya

Tavaly októberben újabb szerencsétlenség következett: négy magyar alpinista tűnt el a kínai Zsen Csong Fengben. Pedig nem látszott különösebben nehéznek a szecsuáni terep, igaz, még soha senki nem járt azon a csúcson. Kollár nem vett részt az expedíción. A baleset után kollégája, Mécs László utazott ki Kínába. Szinte az egész hegyoldal leszakadt, ahol a magyarok másztak. Valószínűleg a hegyomlás temette őket maga alá.

Idén januárban pedig Erőss Zsolt, az egyik legtapasztaltabb hegymászónk két társával lezuhant egy tátrai, kettes-hármas fokozatú gyakorlópályán. Erőss olyan súlyosan megsérült, hogy egyik lábát – saját döntésére is – amputálták.

Gyakran látogatja őt a kórházban Kollár. Mondja, barátja helyében ő is ezt a műtétet választotta volna. Mert csakis teljes életet érdemes élni. Ha könnyebb protézissel, művégtaggal – hát azzal. Mindent megtesznek, hogy Zsolt mielőbb visszatérhessen a hegyekbe. Nem számít, mikor, milyen magasra jut fel.



Vissza a hegyről

Kollárt sem érdeklik már a csúcsok. Az expedíciók szervezése egész embert kíván. Hozzáteszi: aki nekivág egy ilyen útnak, annak számolnia kell a kockázattal. Félelemérzet nélkül sosem szabad elindulni. Ha valakiben nincs szorongás, azt jelenti: vakmerő. És majdnem biztos, hogy baj lesz a vége. Ráadásul nyolcezer méter fölött már mindenki a túlélésért küzd. Az oxigénhiányban lelassulnak a mozdulatok, romlik a figyelem. Ám a józan ítélőerőt akkor is meg kell őrizni.

A színházi ügyelőt a hegyek próbái tanították meg a veszteségek elviselésére is. Amikor Manaszluban elveszítették barátjukat, ott, fenn nem adhatták át magukat a fájdalomnak. Kollárnak vissza kellett vezetnie társait a hegyről, mielőtt a közelgő monszun másokat is veszélybe sodor.


Övék a világ?

Az expedícióvezető szerint az ember „őstermészetéhez” tartozik a sziklamászás, barlangászás. És hiba az extrém sportok közé sorolni a hegymászást, amely sajnos ma már egyre inkább a profitról szól. Sorra nyílnak nálunk is kalandtúra-irodák, amelyek azt ígérik: bárkit felvisznek a csúcsra. A legtöbb baleset nem is a profikat éri, hanem a könnyelmű amatőröket, akik úgy hiszik, a dicsőség kizárólag pénzen múlik, s ha már egy domboldalra is feljutottak, övék a világ.

Csakhogy a hegymászás iskoláját végig kell járni az alapoktól. Nem az a győztes, aki felér a csúcsra.

Hanem aki le is jön onnan.