Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Huszonkét évet (1988–2009) fog át Kéri László történelmi albuma. Hitetlenkedve rázom a fejem: minden mintha tegnap lett volna. Holott, ha jól meggondolom, a két világháború közötti Magyarország ma már rettenetes távolságban levő, nagyon-nagyon hosszúnak tetsző története (1919–1941) szinte hajszálra ugyanekkorára – ilyen rövidre? – nyújtózott. A Kádár-korszak majd harmadával hosszabbra.

Kéri László képeskönyve cudarul jó pillanatban jelent meg. Az április parlamenti választásokkal egy időben tudniillik, amikor is a kétharmaddal győztes párt vezére, Orbán Viktor gyakorlatilag zárójelbe tette ezt a huszonkét évet. Nemcsak szükséges, érdemes is felidézni az immár miniszterelnök-jelöltté előlépett Orbánnak az alakuló új Országgyűlés előtt elhangzott mondatait: „A 21. század első évtizedének végén negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede (kiemelés tőlem – A. E.) után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét.”

Orbán nem kevesebbet tett, mint fölélesztette a diktátorok kedvenc teóriáját: a „nulla évet”. Amelynek van egy közkézen forgó értelmezése: attól a szent pillanattól kezdve, hogy a hatalom az én kezembe került, ráadásul szinte korlátozás nélkül, új történelmet írunk. Ami addig volt, zárójelbe teendő, de idővel még ezt a zárójelet is elfeledjük. Számítógépünk billentyűjén a „törlés” (delete) gombot nyomjuk meg.



Történész, politológus ezzel a fajta megközelítéssel nem tud mit kezdeni, olyan fokon hazug. A vita pedig arról, hogy ama „zavaros két évtized” után, amely kizárólag „politikai paktumokkal” írható le, Magyarország éppen most nyerte vissza az önrendelkezését – nos, az egyenesen méltatlan a szellem embereihez.

Aki végignézi és végigolvassa ennek a föltűnően szép kiállítású, profi módon tördelt albumnak a képeit és a szövegét, minden második oldalon feljajdul. Jé, ez is volt, az is volt! Majd elfelejtettem! Antall doktort mint „háttérembert”; a taxisblokád folytán kiüresedett hidakat; a maffiózó Prisztás holttestét; Tocsik Mártát és Simicskát, amint épp átveszi az APEH-et; a Postabank-fiókok előtti tömegjeleneteket; Kövér László tüskehaját; Torgyán és Csurka mozgósító mutatványait; a Sportaréna leégését; Polt Péter kisfiús mosolyát, amint épp Györgyi Kálmán örökébe lép; szegény Pallagot, amint épp le akarja leplezni az olajszőkítőket és politikai pártfogóikat; Kovács Lászlót, amint a magasba emeli nem a maga, hanem Medgyessy kezét; a megszállt-lezárt Erzsébet hidat Budaházyval; másfél évtized magyar vezetőinek csoportképét, ahonnan Orbán önszándékúan „lemarad”; a „rosszabbul élünk, mint négy éve” fideszes kampányplakátját; az Orbán–Gyurcsány-tévévitát; a fideszes képviselők kordonbontását; a Kossuth téri „kuplerájt”; Horn és Kóka jókedvét afölött, hogy az SZDSZ kilépett a koalícióból...



Kéri László bő két évtizedet nevez rendszerváltásnak. Vagyis a fogalmat kiterjesztőleg értelmezi, az eseményeket és hőseiket – na nem, inkább a közszereplőket – betuszkolja ebbe a dobozba. Lehet róla vitatkozni. Pláne, hogy Orbán most jogot formál arra: ő vált elsőként rendszert. Vagyis hogy dönt. Megdönti a rendszerváltást. Kérit is.

Orbán zárójelét nem fogadjuk el. Inkább Kéri iránytűjét kérjük e huszonkét év tarka forgatagában. A szerző szövege kimért és (majdnem) elfogulatlan. Lineáris rendbe szedi az eseményeket: krónikás, értelmező és poentírozó. Vállalkozásához jó szerkezetet választott. Van naptár, leírás és kiemelés. Részemről pedig részvét. Ami annak szól, hogy iszonyúan takarékosan kellett bánnia a betűkkel, hiszen ez album, amelyben elsősorban a képek beszélnek, s nem a szerző. Gyanítom, helyhiány okán ezer gondolat benne ragadt. De végtére is megvalósította a szándékát: ismeretet terjeszt egy nemzedék életének talán nem páratlan, de semmiképp se megismételhető éveiről; inkább tudást, mint véleményt ad. Ebbe a szindrómába nekem könnyű volt beleélnem magam, hiszen másfél évtizede csinálok egy rádióműsort a Kádár-korszak világáról, és soha nem győztem hangsúlyozni, hogy a hallgatóra tudást akarok átörökíteni, nem pedig a magam nézeteit.




Amúgy pedig... Ez sem egészen igaz. Kéri László 1988 óta minden évnek nevet adott. Nem úgy, mint a kínaiak a maguk naptárával (a kutya éve, a majom éve, a patkány éve stb.), hanem önnön leleményeivel. Jól szórakoztam rajta. „Összenéztem” Kéri éveit, s a végén megmosolyogtam, hogy akaratlanul is valamennyit vagy szinte mindet csípősen negatívra minősítette. Antallnál zűrzavar, reménytelen diskurzusok és ismét csak zűrzavar; Hornnál meghasonlás, keserű konszolidáció; Orbánnál napfogyatkozás és „elünneplés”; Medgyessynél tehetetlenkedés; Gyurcsánynál mélypont, egy elvesztegetett év, egy nem várt válság. Az összes „évmegjelölés” között egyetlen pozitívat találtam, éspedig Hornnál. Ez lett volna a „győzelmes év”. De ki is győzött 1997-ben? Első ránézésre el nem találná a T. Olvasó. A külföldi működő tőke. Ugyanis akkor privatizáltak Magyarországon (vö. Suchman) szinten minden mozdíthatót.



Okos és jó könyv Kérié. Külön érdeme a szerzőnek, hogy saját ízlése szerint válogatott (elmondása szerint) több tízezer népszabadságos sajtófotóból. Alighanem ez volt munkájának a nehezebb része. A többit – akár önnön, eddig megjelent köteteiből – kirázta. Csak, mint említettem volt, míg szintetizáló politológiai munkáiban „elereszthette” a tollát, itt olyan tömörítő módszerekkel kellett fogalmaznia, mint, mint... nos, mint egy kétperces (egy gépelt oldal terjedelmű) tévékommentárban. Hajdanán ugyanilyen dilemmával kerültem szembe, ismerem ennek a fegyelmező erejét.

Kéri Lászlót albumának megjelenésével és az Orbán-beszéd elhangzásával gyakorlatilag egy időben az új főnök kidobná az Akadémia Politikatudományi Intézetéből. Zárójelbe tennék őt is.