Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

Nemrég mutatták be a Nemzeti Színházban Móricz Úri muriját. A parlamenti választások előtt könnyű áthallásokat, párhuzamokat felfedezni a színmű és a valóság között. Ám a darab rendezője úgy véli: a Nemzeti színpadán inkább a magyar férfivilág archetípusai jelennek meg, nem pedig közéleti karakterek. Bár az is lehet, a kettő ugyanaz. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

Interneten böngészve azt látni: néhány fővárosi MSZP-s szervezet is melegen ajánlja ifjú publikumának az Úri muri irodalmi, színházi tanulmányozását. Felteszem: ön másféle impulzusok alapján fogott a rendezésbe.

– Nem a politika érdekelt benne, hanem Móricz és a zene. Korábban a komáromi színházban rendeztem Gárdonyi Géza Bor című darabját. Amely eredetileg nem zenés darab, de alkalmas rá, hogy autentikus magyar népzenei betétek kerüljenek bele. Ez az irány egy ideje izgalmas számomra. Idegennek érzem az angolszász musicalek túltengését a magyar színházakban. Alföldi Róbert, a Nemzeti igazgatója a határon túli színházak kisvárdai fesztiválján látta a Gárdonyi-előadást. Tetszett neki a mód, ahogy a produkció közelít a népzenéhez, irodalomhoz. Ajánlotta, rendezzek hasonlót nála is. Nem volt könnyű döntés az Úri muri. Sok rendezőnek jutott mostanában eszébe a gyanúsan egyszerűen összegezhető történet: néhány férfi látszólag a sorsa elől menekülve énekel és mulat a kocsmákban, aztán egyikük meghal.

A Csörgheő Csulit játszó Stohl András szerint örök érvényű darab, csehovi mélységekkel. A közönség sem csupán kanmurit lát a színen.

– Van, aki jól vagy inkább ügyesen éli az életét, és van, aki nem. Saját környezetünkben is sokakat látunk, akik irigylésre méltó könnyedséggel közlekednek a világban. És ott a másik oldal, amely szenved a társadalmi mozgástérben. A darab Csörgheő Csulija az első típushoz tartozik: szinte minden helyzetben feltalálja magát, bármikor képes főnökké lenni, és fontos, hogy a magánélete is nagyjából rendben van. Szakhmáry Zoltán a másik karakter: új dolgokkal kísérletezik a mintagazdaságban, de nem sikerül, új társsal próbálkozik a magánéletében, kétséges sikerrel. Vagyis sehová és senkihez sem tartozik. Ha egy férfi életében megbillen az egyensúly a társadalmi és a privát élete között, abból komoly galibák származhatnak. Mi, férfiak ilyenkor megbolondulunk.

Marhaság is azt gondolni, hogy választási évben sajátos üzenete van a darabválasztásnak?

– Nem akartam politizálni. Az persze tény, hogy nálam Szakhmáry mellett Csörgheő Csuli egyenrangú főszereplő.

Aki hajlamos a szélsőséges világmagyarázatokra.

– Amikor 1928-ban Móricz megírta a darabot, a cigányozás és a zsidózás természetes volt. Ám mellékízeivel együtt sem jelzett pogromhangulatot. Mégis bajnak tartom, hogy társadalmi érzetben ma oda keveredünk, mint ahol 1928-ban jártunk.

A darabbeli galibák, elhülyülések, szélsőséges hajlamok lényegében cselekvésképtelenségből fakadnak. Mai kórkép lehet ez is.

– Nem jól éljük meg a belső konfliktusainkat, nem döntünk helyesen. Hunyady Sándor Júliusi éjszakájában minden nő ugyanarra a férfira hajt a társaságban, és az egyik hölgy azt mondja: nagyon kis sakktáblán játszunk. Jó mondat. Mi is kis sakktáblán játszunk, ettől agresszívabbá válunk, folyamatos ütéskényszerbe kerülünk. Nagy stratégiák helyett azonnali vezércserékre kényszerülünk.

Ha jól értem: a móriczi világhoz hasonlóan a szűk tér is oka a köz- és magánéleti neurózisoknak? Mondhatni: kicsi ország ez a nagy álmokhoz?

– Maga szerint nem?

Hát, például Dánia sem kontinensnyi. Úgy általában mégis lakhatóbbnak tűnik.

– Nekik ott a tenger, szellőzik az ország.

Nekünk itt az Alföld.

– Ebből a szempontból az egy lavór.

Amelynek Móricz az egyik vátesze?

– Móricznak nem volt könnyű gyerekkora, élt gazdagon, élt szegényen, volt sikeres és sikertelen. És sok helyen élt és tanult az országban, főleg az Alföldön. Néprajzkutatóként rengeteg dalt és történetet gyűjtött össze, amelyeket zseniálisan, sűrítve adott vissza a műveiben. Néha mindezt ráfűzte a magánéleti problémáira. Több mint húsz évig élt boldog házasságban Holics Jankával, aki igazi alkotótársa volt, és gazdaságilag is segítette. Aztán Móricz megismerkedett Simonyi Mária színésznővel, és beleszeretett. Janka nem sokkal később öngyilkos lett. Ezt követően írta meg Móricz az Úri murit, párhuzamosan regényként és színdarabként. Azért így, mert azzal számolt: a regényt legfeljebb háromezer példányban lehet eladni, a darabot harmincezren is megnézhetik. Utóbbit a Vígszínháznak adta el, hepiendes változatban. Ám a feleségével részben azonos szerepet az új feleségnek, Simonyi Máriának írta, és ő is játszotta el. Ebben a kerettörténetben azért van némi perverzió. Vagy úgy is mondhatnám: ez az igazi úri muri.

Így sem látom alapvetően lélektani drámának a darabot.

– Természetesen rengeteg társadalmi novella van beleépítve. A Móriczcal rokonítható főhős, Szakhmáry Zoltán vándorol helyszínről helyszínre – leginkább kocsmáról kocsmára –, és minden férfitársa történetekkel traktálja. Ezek lényegében arról szólnak, miként kellene élni. De a rengeteg történet egyike sem tud megoldást kínálni a problémájára.
Ő pedig ebből csak azt a következtetést tudja levonni: el kell pusztulnia.

Azért kínos, hogy ez a darab mindig előadható.

– Nem mindig. De – például – amikor annak idején Gellért Endre a nemzetibeli rendezésében egy letűnt világ pusztulásáról szólt, a kommunizmus árnyékában az valódi úri muri lehetett. A játszó színészek könnyedén beszélték mind a két világ nyelvét – az egyikben születtek, a másikban meg éltek.

A jelenkori dzsentrivilágban viszont sorolhatnánk a virtusból fakadó közbotrányokat.

– Ma nincsenek dzsentrik, nem is hiányoznak. Emberek vannak, akik hazudnak, belebuknak, mulatnak, győzedelmeskednek, látjuk a módszereiket. Mindehhez nem kell úrnak lenni. Az Úri muri számomra ma egy férfitörténet.

A férfiak csak „lavórban” ilyenek?

– A lelkialkatra másként hat a tenger, másként a hegyek is. Az erdélyi irodalom nagyon sok hegyet ábrázol, amelyeket le kell küzdeni, át kell jutni rajtuk. Az alföldi irodalom laposabban lát, több benne a mocsár, reménytelenebbnek tűnik benne az élet.

Ügyesen kerüli, hogy szót ejtsen az aktuálpolitikáról. Végül is beszél ön helyett a darab. Arról az agyrémről, ami önt is körülveszi.

– Milyen agyrémről? Én inkább csak általános politikai nyavalygást érzékelek. Buta és tehetségtelen nyavalygást. Amely csak arról szól: ki győz, ki marad tovább a hatalom közelében. Kevésbé arról, hogyan gondolkozzunk józanabbul, miként jussunk előbbre, hogyan élhetnénk jobban, boldogabban. Emberek még hosszú évekig azt fogják bizonygatni, hol és mit hibázott a másik. Engem legjobban a „másik” szó irritál. Ki a másik? Nem ugyanabban az országban élünk, nem ugyanolyan bajban vagyunk?

Az Úri muriban legalább a kocsmában vannak, nem máshol.

– A folyamatos butuláshoz nem kell alkohol.

Jut eszembe: mi is úgy beszélünk, mintha nők nem is lennének a világunkban.

– A nők – anyák, kedvesek, feleségek, lányok – kétségbeesetten és reménytelenül próbálják megmenteni a férfiakat. Számomra ez az Úri muri legnagyobb drámája. Ott állnak mellettünk a józan, értelmes nők, akik harmóniát kínálnak, de képtelenek vagyunk meghallani őket, sokszor inkább az önpusztítást választjuk. Ödön von Horváth színdarabjában, a Mesél a bécsi erdőben a Tündérkirály szerepét játszom. Egy önző, érzéketlen apát, aki azt hirdeti boldogtalan házassága után: „Patriarchátus! Nem matriarchátus!” Hátha tévedünk.