Hetilap kereső

Buják Attila írása

K. történetei véget érnek egyszer. Történetek mindig voltak, ezután is lesznek, de amiről a könyv szól (Múltunk vége), közeli ahhoz, hogy történelem legyen, mégis időtlen messzeségbe tűnt. Demokratikus ellenzék nincs már, az SZDSZ széthullott, elnökei magánemberek, országgyűlési frakciója eltűnt. Nincsenek házkutatók és ellenállók, a magyar író rég nem „közéleti tényező”, a hátsó szoba bizarr magánfreskói, a szegedi nyarak, Komlós ÁVO-s harci kabaréja is emlék. Valami új kezdődött a politikában is. K. régi-új történeteiről BUJÁK ATTILA beszélgetett Kőszeg Ferenccel.

- Ezek K. utolsó történetei. A műfaj folytathatatlan, vagy a történetek fogytak el?

– Egyik írásomban jeleztem: nem írok többé K.-történetet. Természetesen folytatható lenne, mert történetek mindig vannak. De a mesélés módja – hogy egyes szám harmadik személyben beszélek önmagamról – elvesztette varázsát.

- Miközben részese, alakítója a néha nagyon is veszélyes történeteknek, valami finom távolságtartás, kívülállás végig érezhető. Mintha az egész közeget, benne saját magát is, iróniával nézné.

– Nem gondolom, hogy az egykori demokratikus ellenzékkel szemben távolságot kellene tartanom. Az irónia-önirónia része volt az életünknek. Mint annyi mindent, ezt is Petri György fogalmazta meg maradandó érvénnyel. „Szeretnék Pákozd, Isaszeg után / a Honvédmenhelyen / egy poloskamentes vaságyat, egy karbolszagú folyosót, / ahol büszkén mélázva pöfékelném / a hálás haza csikkadományait” – írta 1980 táján. A versben nyoma sincs hősi póznak, a hang eleve kizárja a veteránromantikát.

- Könyvének hősei inkább kiválasztottaknak érzik magukat, mint üldözötteknek. Úgy éltek, „mint a bálozó magyar jakobinusok, s végül még a nyakazás is elmaradt”.

– Nem a kiválasztottság érzése lényeges. Az ellenzékhez tartozni a nyolcvanas években minden zaklatás, a követések, házkutatások, előállítások ellenére – jó volt. Olyanok között éltél, akik a barátaid voltak, akikkel nagyjából egyetértettél. Nem kellett helyezkedni, „a karriereden dolgoznod”, az szóba sem jöhetett. Megélni pedig megéltél valahogy. Én könyvesbolti eladóként, nyelvtanárként többet kerestem, mint könyvkiadói szerkesztőként. De ami a legfontosabb: nem volt különbség aközött, amit az ember gondolt, mondott, és amit leírt.

- És nem volt párthierarchia. Ez sem kevés. A szervezeti függés első jeleit akkor érzékelte, amikor a Szabad Kezdeményezések Hálózata szövetséggé, lényegében párttá alakult.

– Az átalakulás szükséges lépés volt, ebben egyetértettünk Magyar Bálinttal. Zavaró élményeim ebből az időből elsősorban a Hálózatot, majd az SZDSZ-t körülvevő liberális értelmiség, a később holdudvarnak nevezett közeg értetlenségével, „gleichschaltolt” gondolkodásával kapcsolatban voltak. Erről (is) szól az egyik K.-történetet, a Puccs című írás.

- Azt írja: ezek ma már „csak” történetek. Tanulság nélkül?

– A történetek befejezett múltról szólnak. Ugyan mit számít már, hogy ’91-ben az SZDSZ hangadói tévesen ítélték meg Tölgyessy szerepét. Azóta az SZDSZ is eltűnt. A saját írásaimat olvasva az a Mikszáth-figura jut eszembe, aki folyton csak azt hajtogatja: minden más lenne, ha nem ölik meg Kun Lászlót. De ma sem értelmetlen azon töprengeni, hol rontottunk el. Ennek lehetnek tanulságai. Biztos vagyok benne, előbb-utóbb létrejön egy centrum, amelynek résztvevői a pluralista demokráciát, a jogállamiságot kikezdhetetlen értéknek tartják. De hogy ebben nekünk, a Honvédmenhelyen pöfékelő régieknek már nem lesz szerepünk, elég valószínű.

- Sokan mégis úgy tartják: súlyos hiba, hogy a szerveződő újliberális csoportok (LMP, civilek) és a régiek messziről kerülik egymást.

– Nagyon is érthető, hogy senki sem akar afféle poszt-SZDSZ szerepében tündökölni. Az úgynevezett baloldal ugyanakkor szinte uszít az LMP ellen. „Fidesz-light”-nak bélyegezték, mert nem akart beállni a szocialisták mögé. Az önkormányzati választáskor egyes publicisták egyenesen a szavazástól való távolmaradásra biztatták olvasóikat, miközben nem kizárt, hogy magasabb részvétel esetén elkerülhető lett volna a Fidesz abszolút fölénye, legalább a fővárosban.

- Van egy szomorkás eszmefuttatás a könyvben. A társadalmak életének az a legpezsdítőbb korszaka, amikor a megunt régi rend felbomlóban van, de még nem lépett a helyére az új struktúra. Kétszer is átélt ilyen korszakot: 1956 előtt és a rendszerváltás éveiben. A legnyomasztóbb korszakok viszont azok, amikor a „velünk kezdődik minden” mámorába bódult hatalom megpróbálja átrendezni a világot. Adott a párhuzam a „fordulat éve” (1948) és az orbáni „fülkefordulat éve” (2010) között.

– Vannak aggasztóan hasonló mozzanatok. A hatalom meg van győződve arról, hogy övé a történelmi igazság, küldetéséhez képest nem számít a kék cédulás választás, belefér az Alkotmánybíróság megbénítása.

- Ugyanakkor van különbség is.

– Méghozzá jókora. Ma nincs Magyarországon megszálló hadsereg, hogy súlyt adjon a „történelmi igazságnak”. De a történet így szomorúbb, mivel mindenről magunk tehetünk. Nemcsak azok, akik a kétharmados többség mellett szavaztak. Azok is, akik felelősek azért, hogy a Fidesztől balra álló összes politikai erő hiteltelen.

- Szomorkodni tehát lenne ok.

– Ilyenkor szembetűnő igazán az értelmiség egy részének pálfordulása. Ha valaki az 1948-as folyóiratokat olvassa, elborzad, hogyan váltottak át egyetlen hónap alatt nyugatias gondolkodású, felvilágosult elmék Rákosi pajtás önfeledt imádatára. A megfelelési buzgalom most is érzékelhető, bár távolról sem olyan mértékben, mint a sztálini diktatúra idején.

- Ahogy előre sejthető volt, rég nem a múltról beszélgetünk. Térjünk vissza K. történeteihez. Milyen volt „ellenzéki gyereknek” lenni a késő Kádár-korban? Vágytak rá a gyerekek, hogy unalmasabban élő, „normális szüleik” legyenek?

– Amikor megpróbáltam felidézni, milyen lehetett a három gyerek élete, amíg szamizdatot szerkesztettem, megkértem a gyerekeimet is, akik ma már felnőttek, írjanak „kommenteket” a szövegemhez. A legérdekesebb a fiamé, aki azt mondja: amit apám ír, nagyon frappáns. Kár, hogy nem így történt.

- A lánya írja: a házkutatók többsége pocakos, kopottas volt, és büdös. Nem is lehet jó állás „házkutatónak” lenni.

– A történet idején a nagyobbik lányom nyolcéves. Később, már gimnazistaként belecsöppent a politikába is. Aktív tagja lett a Fidesznek. Néha arra gondoltam, szép lenne, ha nyolc év múlva együtt ülnénk a parlamentben mint a két liberális párt képviselője. Néhány év múlva a lányom otthagyta a Fideszt és a politikát is. Ma nem találna pártot, ahol képviselő szeretne lenni.

- Ahogy ön sem képviselő, nincs SZDSZ sem, a régi Fidesz eltűnt. Logikus, hogy így történt? Miként lett Magyarország félautoriter, jobboldali ország?

– Ki mondja, hogy az lett? Az emberek választás idején csodára, megváltásra várnak. Arra, hogy jön egy párt, amelyik rendbe teszi az életüket. ’89-ben sokan gondolták, az utódpártnak vége. 1992-től már látható volt, hogy diadalmenetben tér vissza. Az elemzők arról beszéltek, hogy ez baloldali ország. A Fidesz addig tarthatja magát, amíg megvan hozzá a többség. Csakhogy a többség ingatag. Hetek alatt összeomolhat. Hat választáson kétszer szerzett a kormányzó koalíció kétharmados fölényt. A „fülkeforradalmak” megismétlődhetnek. Talán a demokrácia javára is.