Hetilap kereső

Bokor Pál írása

Hatvannégy éve, február és május között szabadultak fel a náci haláltáborok. Ugyanakkor az országutak és határvárosok váltak mozgó vesztőhelyekké. A kőszegi infernóra emlékezők közt járt BOKOR LÁSZLÓ.

Szombathelyről indul a vicinális. Igazi szárnyvonal, kalauz sincs rajta. Tizedmagammal és némi malíciával méregetem a kávédarálót, amely mielőtt bejárna szenilis pöfögésével a vasúttörténeti parkba, még átrángat minket az üres állomásokon. Félúton lehetünk Kőszeg felé, amikor útitársam kimutat az ablakon:
– Olvastam lapjukban a Jelinek-féle drámabalhét, azért mutatom... Szóval odaát, az ott Rohonc. Nekem két bátyám volt a legyilkolt muszosok között. – Fejével egy kis virágcsokor felé int: – Emitt meg apám jeltelen sírja van, Kőszeg táján.

Nézze ezeket a horhosokat – jelzi széttárt ujjaival a vágányok mellett futó ároksort –, ide hányták be a sáncásókat. Õk voltak a legfiatalabbak, őket indították a zuglói KISOK-pályáról, a fiúk-lányok csillagos csapatait. Itt ásatták velük a tankcsapdákat. Ha nem volt elég mély, belelőtték őket.

A gyásztér

Kőszegen, a V alakú erdőkiszögellésben eső áztatja a gyepszőnyeget. Nem mondhatni, hogy a Jurisics-várárboc zöldről vörösre váltó virtuális zászlócseréje indítaná/indukálná a minden esztendei főhajtást. Inkább néhány túlélő s az áldozatok hozzátartozói jönnek el az egykori gyásztérre. Az emlékezők negyede iskolás. Felejtik a csepegő esőt – történelemórán vannak, történelmi helyszíneken.

Ez a meghitt, csaknem familiáris ünnepség különös – ám már megszokott – látványa lehet a politikára figyelőknek. A parlamenti „haragszom rád”-dal szemben itt ugyanis nemcsak megférnek, de kezelnek, szót váltanak és elmélyülten diskurálnak is egymással a különféle pártok képviselői, a más és más meggyőződésű közéleti emberek. Járt itt Rogán Antal is, gyakori vendég Suchman Tamás, most is egymás után hozzák koszorúikat az önkormányzat, a Fidesz, a Hit Gyülekezete, a pártok, szervezetek, intézmények, felekezeti iskolák... megannyi fiatal.

Történelmi puzzle

Õk koruknál fogva sem lehettek tanúi a vidéken hajdan végigsöprő pokolnak, és ha megfelelő képet keresnének a történelmi puzzle ábrahelyére, alighanem a messziről jöttekét kellene odailleszteni. Mert üldözött és üldözője távolról került ide, és változtatta megsemmisítő táborrá a frontvárost. Szólt erről Lazarovits professzor, a Mazsihisz képviselője (máltai lovag!), aki megjárta Mauthausent is, szomorú párhuzamot vonva a Magyar Gárda masírozásai, öltözéke és a nyilas pártszolgálat közé. És esett szó később a holokauszttagadó Williamson püspökről, meg arról is, hogy a jó másfél évtizede összeírt magyar holokauszt-túlélők még huszonnyolcezren voltak, számuk ma már csak kilencezer.

Ezeken a megemlékezéseken mindannyiszor elmormolják a kaddist is. Csakhogy e halotti ima tíz férfi jelenlétét követeli meg, ennyi pedig a környékbeliek „erősítésével” sem jön össze. Holott beáll az imakörbe a levéltáros-helytörténész Mayer László is, mindössze annak jogcímén, hogy kutatásai, publikációi elismeréseként tiszteletbeli tagjául fogadta a szombathelyi hitközség.

Egyébként ő a rendezvény hivatalos szónoka. Emlékezése valóságos tanulmány. Egy korszak szomorú epilógusa, amelyben minden tény, állítás és következtetés precíz, megalapozott. Ilyenek egyébként azok a kutatások is, amelyeket személyes érintettség motivált. Odaveszett fivéreik okán kezdett egykor privát nyomozásba a traumatológus Bács Pál és a jogászprofesszor Ádám György, felderíteni annak okát: miért lett oly sokak utolsó állomása Kőszeg. A háromezresre tehető fogolylétszám „természetes” (éhség, ütlegelés) vesztesége napi harmincra volt tehető, az egyéni megtorlások százaira csak később derült fény.

A privát ide-oda utazások, körkérdések és a hivatalossá lett eljárások végül megtalálták a nyomát és a történetét a müncheni Bauer nevű SS-„főrohamvezető”-nek, aki Auschwitzból hozta magával a Cyklon B-t. Egyetlen napon, 1945. március 23-án több mint száz munkaszolgálatossal végzett. Mivel itt nem volt idő zuhanyrózsák beszerelésére, a téglagyári szárítópincét találta alkalmasnak. Vöröskeresztes zászló, egy Potemkin-hadikórház csábította a gyalogmenetben odavánszorgottakat sebeik átkötésére. Be is mentek, hozzá is kezdtek a vetkőzéshez – közben bezárultak a légmentesített ajtók, a kéményen át az SS-tiszt maga szórta közéjük a gázhalál kapszuláit.

Később elfogták Bauert, bíróság elé állították, de a szokványkifogások („parancsra tettem” stb.) ezúttal is megtették hatásukat: nemsokára szabadult. Azóta mind több részlet került nyilvánosságra. Tudható például, hogy nemcsak a Waffen-SS és az SA néven újjászervezett, főleg osztrák nácikból verbuvált segédrendőrség végezte a hóhérmunkát Kőszegen, de az a nagyszámú nyilas pártszolgálatos is, aki a „nemzetvezető” biztosító körét alkotta. Szálasi ugyanis ide tette át székhelyét az ostromgyűrűbe zárt Budapestről, hogy a Führer-bunker mintájára épített óvóhelylakosztályban írja a magyar Mein Kampfot, és készüljön – ugyancsak berlini receptúra szerint – menyegzőjére. Géppisztolyos osztagai persze nagy előszeretettel vettek részt különféle embervadászatokon. Az alpesi szélorkánok jó pár csontot kotortak felszínre az érintetlen erdei fák közül.

Szól a harang

A tudományos feltárás is megkezdődött. Éry Kinga, a neves antropológus szerint több réteget is képeznek az egykor hevenyészve elásott tetemek. Az emberi maradványok közt lelt apróbb tárgyak és ruha- meg cipőfoszlányok pedig annak bizonyságai, hogy nem katonákról van szó, hanem leginkább idehurcolt gyerekemberekről. Ez a határvidék zárt övezet volt csaknem fél évszázadon át, erdész sem léphetett be gyógyítani az egymásba gazosodott, szinte összenőtt törzsű fákat, vagy irtást, pótlást kijelölni. Megesett, hogy kóbor kutyák kapartak ki a bozótosból egy koponyát, de az is legfeljebb egy bűnügyi laborban landolt, ahol megnyugodva konstatálták – még golyónyom esetén is –, hogy a gyilkosság réges-régi történet, rendőrségi nyomozást nem igényel.

Kőszegen tizenegykor szól a harang. Ezen a március végi napon hangja beleúszott az emlékünnepségbe. Mintha az itt elesettekért szólt volna.