Hetilap kereső

Barát József írása

Bizalmáról ismét biztosította a teljes politikai elit, ám csalóka remény volt, hogy azonnal újabb mandátumot kap. A mai magyar politikában szinte példátlan bizalom övezi Kovács Árpádot, az Állami Számvevőszék leköszönt elnökét. Mandátuma december 9-én járt le. A kérdező BARÁT JÓZSEF.

Úgy hírlett, néhány napig bizonytalan volt, hogy mi legyen a sorsa.

Tévedés. Én nem bizonytalankodtam. Megbízatásom lejártának napján minden személyes tárgyamat hazavittem, előtte pedig szisztematikusan készültem arra, hogy az életemnek ez a periódusa lezárul. Mindennap vágtam a centit, amit a kollégáktól kaptam.

Voltak napok, amikor szinte óráról órára változott a helyzete. A pártok végig azt mondták, hogy egyetértenek az ön személyében, de valahogy mégsem jött össze a döntés. Igazából meg akartak állapodni?

Azt hiszem, nem. Noha mindenki azt mondta, bíznak bennem, az volt a benyomásom, hogy csupán időt akarnak nyerni, hogy követhessék a csendes európai trendváltást, amely mostanában számos országban átrendezi a pénzügyi kontroll alkotmányos pozícióit. Már a számvevőszékek világszervezetének elnökeként is az volt a benyomásom, hogy a világgazdasági válság a pénzügyi ellenőrzés szerepét is át fogja alakítani.




A politika le akarja nyelni a számvevőszékeket?

A gazdasági-társadalmi hatalom centralizációja és a válságból való kilábalás vezérlése a hatalom kritikáját kevéssé tűri el.

Mit gondol a költségvetésről? Reális-e, hogy a 2009-es hiány 3,9 százalék legyen?

Azt látom, hogy a bevételekből, amit lehet, előrehoztak, a kiadásokból meg amit lehet, 2010-re halasztottak. Ezt nagyon rossz jelnek tartom. Ha én nem fizetem be a gázszámlát decemberben, a kötelezettségtől még nem szabadultam meg.

Úgy látja, hogy trükközés folyik?

Úgy érzem, nekem ma sem illendő használnom ezt a szót, mert leegyszerűsítő, és elfedi a lényeget, a nehézségeket.

És mekkora lesz a 2010-es hiány? A kormány által ígért 3,8 százalék, vagy a Fidesz szerinti duplája?

Ennek a költségvetésnek legalább öt kockázata van. Az első, hogy a 2009. év hogyan sikerült. Az adóbevételekből az eredeti tervekhez képest 1000 milliárdos nagyságrendnyi hiányzik, mert a gazdaság zsugorodott. Ennek részben utánamentek a kiadási oldalon, ám a foglalkoztatás sokkal rosszabbul alakult, mint azt a korrekció idején gondolták, és a fogyasztás visszaesése az áfában is erőteljes visszaesést hoz. A második kockázat, hogy nálunk a megalapozatlan igény is erős társadalmi elvárásként jelentkezik. A magyar társadalom általános meggyőződése, hogy – teljesítményétől függetlenül – mindenki sokkal jobbat, többet érdemel. Az irracionális igényeknek ellen lehet ugyan állni, de tudni kell, hogy léteznek, mert a kormányok elhitették: csak döntés kérdése, hogy adunk-e, vagy sem. Nyugdíjemelést, nővérbért, orvosbért, pedagógusbért, utat, egyetemet.

Vagy hogy a kormány emeli-e, vagy sem a gáz árát.

Ezek épületes szamárságok, mégis megtették, hogy nem mentünk a gáz világpiaci ára után, inkább újabb adósságot vállaltunk. A harmadik kockázat, hogy elhalasztottunk egy sor olyan modernizációs kiadást, amit nem lett volna szabad. Például a közösségi közlekedésben. Mert ha bezárnak pár vasútvonalat, azzal nem oldódik meg semmi. És érdemes figyelni arra a szomorú tényre is, hogy ez a döntés igazából mit fejez ki. Ott zárták be a vasutat, ahonnan már nincs mit elszállítani. Mert a vonat persze elsősorban sohasem az utasok kedvéért járt. Ezeket a vonalakat is azért építették meg, mert volt ott búza, brikett, volt szén, és volt acélipar.

Most nincs. És ma a kérdés az, hogy az elmaradt kiadásokat tényleg éppen 2010-ben kell-e pótolni.

Én nem arról beszélek, hogy most kell, vagy nem most kell pótolni. Én azt mondom, hogy ez kockázat. A negyedik ilyen tétel az egészségügy ingatag helyzete, itt pedig a közgazdasági döntések közjogi döntésekké válhatnak. Ha nem fizetem ki, hogy valaki időben jusson el a mammográfiára, akkor várhatóan meg fogom fizetni a vizsgálatnál drágább mellműtétjét, valószínűleg elveszítem az illetőt mint munkaerőt, sőt, esetleg elvesztem mint embert.

Beszéljünk valami olyasmiről, amiről ön valószínűleg többet tud, mint az országban bárki. Mondják, hogy a korrupció egyik melegágya a pártfinanszírozás ügye. Az ember nem is érti, hogyan beszélhetnek pártpolitikusok arról, hogy átlátható viszonyokat szeretnének, amikor mindenki tudja, hogy a választási kampány egy irdatlan csalássorozat.

Erről egy friss nyugdíjas nézőpontjából hadd mondjam azt: arra számítok, hogy tavasszal finanszírozási szempontból viszonylag tiszta kampány lesz.

Hogyan lehetne tiszta? Képviselőjelöltenként egymillió forintból nem lehet kijönni.

Azért lehet a mostani helyzet jobb, mint a 2002-es vagy a 2006-os, mert akkor a politikai elitbe tömegével jelentkeztek be kisebb-nagyobb cégek tulajdonosai, akik vállalkozásuk hátszelét akarták megerősíteni a közéletben. Úgy gondolták, hogy megéri befektetniük a politikába. Csalatkoztak, ám a szektor pozíciója nem lett jobb. A mostani listákat nézve több olyan embert látok, aki távolabb van az üzleti élettől. Ráadásul az előző kampányok költségeit meglökte a kiegyensúlyozott helyzet és a bizonytalan szavazók magas aránya. Most – azt mondják ennek szakértői – alig van bizonytalan szavazó.

Értem, de képviselőnként egymillió forint így sem lesz elég. Megjelennek olyan óriásplakátok, amelyek költségeit látszólag senki sem állja, és megjelennek olyan sajtóhirdetések, amelyekért „táskás emberek” készpénzzel fizetnek. Hogyan lehet ezeket a pénzeket úgy előteremteni és mozgatni, hogy az ÁSZ ne vegye észre?

Miért kellene az ÁSZ-nak észrevennie ezeket a pénzmozgásokat?

Mert az ÁSZ a pártokat is ellenőrzi.

Csakhogy ezek a pénzek nem mennek át a pártokon. Ráadásul az egészet úgy szabályozták, hogy nincs rögzítve, mikor indul a kampány, és mi számít kampánynak. Az óriásplakáton elkezd valaki mosolyogni februárban, és azt mondják nekem, hogy ő már szeptemberre, az önkormányzati választásokra mosolyog. Maga a rendszer olyan, hogy valójában nem lehet ellenőrizni. Mit kellene tenni? El kéne fogadtatni, hogy a kampány drágább dolog, mint amilyennek eddig tartottuk. Igen, a demokrácia sok pénzbe kerül, de még mindig olcsóbb, ha a költségeket bevalljuk, mint ha eldugjuk őket.

Mit tart a legnagyobb sikernek, és mit a legnagyobb fiaskónak az elnöki tevékenységében?

A legnagyobb sikernek azt, hogy a jelentéseink szakmaiságát és tényszerűségét senki sem vonta kétségbe. A legnagyobb fiaskó? Hogy az ország kudarcaiban nekem is osztoznom kell. Nem háríthatom el, hogy nekem is van felelősségem abban, ahová jutottunk. Talán lehetett volna még markánsabban, még korábban szólnom. Nemcsak jelzőkutyaként hangoskodni, hanem odamarni: térj már észhez! Én viszont a dolgok távolságtartó jelzését választottam. Még akkor is nyugodt hangon beszéltem, ha nagyon szigorú dolgokat mondtam.

Egy interjúban elmondta, hogy alapállását tekintve ön baloldali ember. Nem rontotta ezzel újbóli megbízatásának esélyeit?

Ez nyilvánvalóan nem pártszimpátiát, hanem értékrendet jelent. Nagyon furcsa lenne, ha hatvanéves koromon túl változtatnék az elveimen. Ha szembefordulnék azzal, aki voltam.