Hetilap kereső

Bod Péter írása

A valóság mindig sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt a politikusi és politikai kijelentések láttatni igyekeznek. Ez nagyjából azóta van így, amióta világ a világ. Az azonban nem lényegtelen kérdés, mekkora a különbség a között, amit naponta a bőrünkön tapasztalunk, és a között a sokszor már-már „festői” teljesítmény között, ahogyan a politikai pártok felvázolják: hogyan is kellene a társadalomnak éreznie magát. Hangulatjelentés alulnézetből, avagy mi van a szavazófülkék forradalmán túl.

Nincs abban semmi szokatlan, hogy a hazai nagy közvélemény-kutatók rendszeresen közzéteszik az irányú felméréseiket: hogyan értékeli a mögötte álló évet a társadalom. Ezt tette legutóbb a Szonda Ipsos, amelynek rövid summázata úgy foglalható össze, hogy a megkérdezettek (és ez alapján a társadalom egészének) háromnegyede szerint kifejezetten rossz év volt a 2010-es esztendő.

Nem is volna ebben semmi újdonság. Az évszázados panaszkultúrán szocializálódott országban ez aligha lehet másként. És aligha lehet másként a rendszerváltás óta eltelt két évtized tükrében. Különös tekintettel arra, hogy a magyar társadalom kétharmada a politikai-gazdasági fordulat vesztesei közé sorolja magát. Tegyük hozzá, hogy oda sorolják őket a társadalomtudósok is. Ebben a vonatkozásban több mint figyelmet érdemlő Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatási igazgatójának a Népszabadságban (2011. január 3.) megjelent nyilatkozata: „Függetlenül az ország helyzetétől az emberek többsége a rendszerváltás óta minden évben rossznak ítéli az anyagi helyzetét. Igaz, hogy voltak olyan évek, amikor jóval kevesebben voltak az elégedetlenek.”
A világ- és vele a magyar gazdasági válság hatásait is bele kell látnunk abba, hogy honfitársaink olyan borúsan ítélkeznek 2010-ről – tehetjük hozzá mindehhez.

Vagyis a tavalyi évre vonatkozó közvélemény-kutatás első ránézésre nem szolgál semmi újdonsággal. Örök egyhangúsággal ismétli a hasonló tárgyú kutatások eredményét. De vajon szabad-e a 2010-es évet a szokványos esztendők között számon tartanunk? Szerintem nem. Nem csupán választási év volt (ilyenből az elmúlt húsz éve alatt akad néhány), hanem egy olyan párt kapta meg a kormányalakítás jogát, amely példátlan módon kétharmados többséget kapott a választásokon. Ígéretekből, szlogenekből, fogadkozásokból nem volt hiány 2010-ben. Sem az áprilisi választások előtt, sem utána. A Fideszre adott voksok nagy száma azt bizonyítja, hogy a konzervatív párt jövőképére vevők voltak a választók. (Ne feledkezzünk el a protestszavazók nagy számáról sem.) Nem tagadható, hogy az új kormánypárt szimpatizánsai euforikus hangulatban érkeztek el április végére, mert totális győzelmet arattak.

A választási fordulók előtt – a győzelem biztos tudatában – a jobboldali lapok arról írtak, hogy már egy másik Nap fog lesütni egy másik országra április 12-én és 25-én. (Egyébként mindkét napon olyan borult idő volt, hogy a „másik Napot” nem láthattuk, de ez bizonyára tiszta időben sem lett volna másként.) De nem a meteorológiai megközelítés a lényeg, hanem az a féktelen csodavárás, amit a választások után meg sem próbáltak visszafogni a Fidesz politikusai. Orbán Viktor az első forduló utáni győzelmi beszédében úgy fogalmazott, hogy a választók „legyőzték a reménytelenséget”, és hogy „Magyarország felemelt fejjel tért vissza a történelem főutcájára”. Nem mellékesen hozzátette: „Meg kell mutatni magunknak és a világnak, hogy nem egyszerű fellángolás történt, hanem elszánt, kitartó akarat vezérelte a választókat.”

Az optimizmus úgy áradt el a győztes párton és szavazóin – nem alaptalanul –, hogy arra megfelelő hasonlatot sem könnyű találni. A változások szükségességéről, a lendületről, az egységről, elsöprő akaratnyilvánításról hallhattunk ezekben az áprilisi napokban. A későbbi miniszterelnök az első választási forduló utáni nemzetközi sajtótájékoztatón elmondta, hogy leendő kormánya számára nem kér száz nap türelmi időt, amihez hozzátette, hogy száz nap alatt rendet raknak az országban. (Ez utóbbi leginkább a közbiztonságra vonatkozott.)

Joggal gondolhatnánk, hogy az olyan elsöprő kormányzati felhatalmazásnak, amilyet a Fidesz kapott áprilisban, és a tevékenységét kísérő kifejezetten magas társadalmi támogatottságnak valamilyen módon meg kellene jelennie abban a közvélemény-kutatásban, ami arra keresi a választ: hogyan értékeljük a 2010-es évet. Eszem ágában sincs egy az egyben megfeleltetni egymásnak e kettőt. De nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy jelentős a különbség a kormánypárt politikáját óriási többséggel igenlők tábora és a között, hogy a társadalom háromnegyede pocsék évnek tartja a tavalyit.

Orbán Viktor új kormányát május 3-án mutatta be, bár hivatalos megalakulása csak a hónap végén történt meg. Joggal merülhet fel a kérdés: egy nyolc-kilenc hónapja működő kormánynak nem kellene sokkal mélyebb nyomot hagynia az emberek emlékezetében, ha arról kérdezik őket, milyennek látják a mögöttük álló évet? Ez még akkor is így van, ha a kérdés nem a kormány teljesítményére vonatkozott. De a kormányzat újrakezdés, lendület, egység, öntudat, önbizalom, hit, teljesítmény, becsület hívó- és kulcsszavai után meglehetősen érdekes, hogy a közvélemény-kutatók ugyanúgy egy letargikus országról hoznak hírt, mintha csak 2008-ról vagy 2009-ről volna szó.

Bár nagy a különbség a közvélemény-kutatásban az MSZP-s és a Fidesz-szavazók között, de az utóbbiak 56 százaléka szerint is rosszul mentek a dolgaink tavaly.

Egy euforikus országban, amelyben kiütéses, történelmi győzelmet aratott az egyik politikai oldal, mi magyarázhatja, hogy a társadalom 75 százaléka egyszerűen pocsék évnek tartja a 2010-est?

Hova tűnt a kormányzat emlegette öntudat, önbizalom, egység, remény, újrakezdés? Nem arról van szó, hogy a múlt sokat emlegetett hibáit mennyi idő alatt lehet kijavítani. Bizonyára nem nyolc-kilenc hónap alatt. Ám az, hogy egy társadalomban milyen közérzet uralkodik, szinte függetlenül attól, hogy az ország ügyeinek rendbetételével meddig jutott el az új kormány. Egy olyan óriási felhatalmazást kapó kabinet esetében, amilyen a második Orbán-kormány, éppen az is derűlátóbbá tehetné az embereket, hogy a választók jelentős többsége szerint legalább jó irányba mennek az ország ügyei. Ez magától értetődő és természetes társadalom-lélektani jelenség lenne. A feltételes mód azért indokolt, mert bár lehetne így, a közvélemény-kutatás egészen mást mutat. Ezen azért érdemes egy kicsit elgondolkozni.

A valóság ilyen és ehhez hasonló okok miatt is más és összetettebb, mint ahogyan azt a politikai kijelentések láttatni engedik. A Szonda Ipsos felmérése számomra leginkább azt mutatja, hogy nagy bajban lennénk, ha a valóságot a politika világában megfogalmazott kijelentések halmazával igyekeznénk leírni.

Nem volt itt forradalom sem a szavazófülkékben, sem azon kívül. Vagy ha volt, akkor a forradalmi hevületüket a Fidesz-szavazók is a fülkék drapériái között hagyták. Lehet azonban, hogy mégis volt forradalom, csak senki nem tudott róla. Azért ez is sokat elárul egy forradalom valóságosságáról és hitelességéről. Akárhogy is: a megkérdezetteknek sokkal inkább hiszek, mint a forradalmároknak.