Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

A hetvenes években hagyta el Magyarországot. Párizsban, majd Münchenben élt, a Szabad Európa Rádió tudósítója volt. Aztán Afrikában vállalt munkát. A rendszerváltás után hazatért, s két kötetben is megírta élményeit. Egy budai úrilány című művében pedig a gyerekkorát idézte fel. Most folytatta önéletrajzát: a Párizs fű alatt – ahogy az író fogalmaz – az álmodozás időszakáról is szól. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

Új könyve úgy indul: 1977-ben két gyerekével egy párizsi kommunába költözik. Kiutazása előzményeit nem részletezi. Pedig a férje Konrád György volt, akit abban az időben rúgtak ki az állásából. Majd miután Konrád megírta Szelényi Ivánnal Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című művet, a rendőrség rendszeresen zaklatta önöket. Ezért lett elege Magyarországból?

Nem politikai okokból távoztam. Igaz, többször tartottak nálunk házkutatást. Az „értelmiségi könyv” mikrofilmes másolatát keresték. Nem volt ilyen. Egyszer még a ruhásszekrényünkből is kidobáltak mindent a nyomozók, aztán a főnökük felszólított: üljek az írógéphez, lediktálják a jegyzőkönyvet. Nem voltam hajlandó rá. A tiszt végül maga gépelte a szöveget, én meg kijavítottam a helyesírási hibáit. Elégtétel volt a megaláztatásokért. Úgy éreztem, nincs miért félnem tőlük.

Akkor sem aggódott, amikor férjét és Szelényit letartóztatták?

Amikor bevitték őket a Gyorskocsi utcába, felhívtam a Le Monde-ot. Ismertünk néhány nyugati újságírót, mivel Gyurinak korábban már több műve is megjelent külföldön. Hat nap után kiengedték őket, valószínűleg a külföldi sajtóvisszhang miatt. Kádáréknak fontos volt, hogy jó hírük legyen Nyugaton. Férjemnek 1976-ban felajánlottak egy berlini ösztöndíjat. Utóbb kiderült, abban reménykedtek: ez a „kellemetlenkedő alak” kint marad majd. De én nem Berlinbe, hanem Párizsba akartam menni.

Miért?

Pályámat magyar–francia szakos tanárként kezdtem. Ezért is döntöttem Párizs mellett. Egy magyar barátom ott élt kommunában. Hívott, lakjak náluk, a közeli alternatív iskolába járhatnának a gyerekeim. Ám az egész leginkább az emancipációs vágyaimról szólt: nem akartam egész életemben „csak” a híres magyar író felesége lenni. Szerettem Gyurit, ma is nagyra becsülöm, de én a saját utamat akartam járni. Azt hittem, egy év múlva úgyis hazajövök, és megint együtt lesz a család. Másként történt.

Mégis: mit keresett a budai úrilány a francia kommunában?

A szabadságot. Afféle életforma-kísérlet volt. Egy nagy házban éltünk a francia barátaimmal, korábbi ’68-as mozgalmárokkal. Azelőtt tisztes, kispolgári életet éltek, egyikük orvosasszisztens volt, a másik geológiát végzett. De föllázadtak a fogyasztói társadalom, a hierarchia, a merev szokások és az előítéletek ellen. Sokat meséltek hatvannyolcról. Például az egyik párizsi kórházban az orvosok elzavarták a feudális „stílusú” főorvost. Demokratikus bizottságot választottak, amely a betegszállítótól a vezetőig mindenki érdekeit képviselte. A Libération is ’68-as szellemben indult: a szerkesztőségben mindenki egyenlő szavazati jogot kapott. Később szembesültek azzal: a szabadságnak is vannak józan határai, különben anarchiába fordul minden. Franciaországban akkoriban a paradigmaváltás volt a kulcsszó.

Testvériség, szabadság, egyenlőség – a régi eszme lett az új?

Igen. Álmodozóként hittünk abban, hogy a társadalom átalakítható. Lehet másként is gondolkodni az emberi kapcsolatokról, életmodellekről, szexualitásról, környezetvédelemről, egyéni felelősségről. A gyerekeim például olyan alternatív iskolába jártak, ahol tüntetni is megtanították őket, transzparenseket készítettek, kivonultak az oktatási minisztérium elé, hogy pénzt követeljenek az iskola felújítására.

Miből élt kint?

Két és fél évig laktam a kommunában, ott „közteherviselés” volt. A gyerekeket a felnőtt közösség tartotta el. Dolgoztam kőműves mellett, voltam utcai szociális munkás, deviáns fiatalokkal foglalkoztam. Aztán felhívtak a Szabad Európa Rádiótól: legyek a párizsi tudósítójuk. Először nemet mondtam. Még bennem élt, ahogyan ’56-ban nagyanyám lelkesen hallgatta a SZER-t, de anyám mindig rászólt: ez a rádió is csak hazudik. Úgyhogy előítéleteim voltak vele kapcsolatban. Amikor aztán megígérték, nem kell politikai műsorokat készítenem, mégis vállaltam a feladatot. A rádió Forgószínpad című adásában bemutathattam, milyennek látom Párizst.

Úgy tervezte, egy évre megy ki, de csak a rendszerváltás után tért vissza végleg Magyarországra. A szabadság vonzotta haza is?

Részben. Párizsban 1984-ig maradtam, majd a SZER müncheni központjában kaptam állást. Később a rádiónak budapesti stúdiója is lett: Nagy Imre újratemetését ’89-ben a Műcsarnok mellől közvetítettem. Katartikus élmény volt, végigsírtam. Az első szabad választásokról is innen tudósítottam. A SZER 1993-ig működött, addig maradtam a munkatársa, ingáztam Pest és München között. Amikor megszűnt, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Az egyik francia lapban apróhirdetést találtam: óvónőt keresnek Afrikába. Megpályáztam az állást, és egy évig Nigerben dolgoztam. Mindent lejegyeztem az afrikai emberekről, életmódról. És azért jöttem onnan haza, hogy megírhassam a magyaroknak: mennyire más életformák is léteznek, és rettenetes körülmények között is van boldogság.

Nálunk egyre nő az idegenellenesség. A más kultúrához, etnikumhoz tartozókat sokan kirekesztik. A liberalizmus szinte szitokszó lett.

Soha semmilyen párt tagja nem voltam. De liberális nézeteket vallok mindenben – a gyerekneveléstől az emberi jogokig. Politikai akciókra viszont nem járok, csupán antirasszista tüntetéseken vettem részt. Elszomorít, hogy ezeken mindig ugyanazt a száz arcot látom. A rendszerváltáskor azt reméltem, hogy normális, modern demokrácia lesz itt. Most kétségbe ejt: nulla az egymás iránti szolidaritás.

Távolabb vagyunk ’68 szellemétől, mint valaha?

Lázadni persze demokráciában is lehet – akár a tömeges és elképesztő cigánygyűlölet ellen. Ám ma már inkább öntudatos polgári tiltakozásra lenne szükség. Csakhogy ez nem alakul ki egyéni felelősségvállalás nélkül. Észrevesszük, ha idős szomszédunk napok óta nem nyit ajtót? Odafigyelünk a környezetvédelemre? Ezek azok a hétköznapi viselkedésmódok, amelyek valóban meghatározzák a közérzetünket. De a fogyasztói őrület nagyobb, mint annak idején. Pedig egymás megbecsülése nem a pénztől függ.

Akadnak, akik úgy gondolják: a politikai elnyomásnál is rosszabb a pénz diktatúrája, és voltaképp nem lettünk szabadabbak.

Magyarországon szabadság van, ez nem kétséges. Különben az a sok kopasz, bárgyú vadember nem tüntethetne az utcán. Csak mintha itt nem becsülnék meg a szabadságot. Két lehetőség közül választhatunk. Vagy anyagi biztonság van, de akkor az állam diktál, és fogjuk be a szánkat. Vagy senki nem „vigyáz ránk”, s meg kell tanulnunk a saját lábunkra állni. Számomra ez a jobb. Megértem azok félelmét, akik elveszítették az állásukat, nem tudják átképezni magukat. Mégis úgy érzem: társadalmunkban van egyfajta tespedtség, mozdulatlanság.

Kádár-kori örökség ez is?

Gondolom, igen. Akkor érdem volt évtizedekig ugyanazon a munkahelyen maradni. Aki „ugrált”, gyanús volt. A demokráciában egészen mások az egyéni erények. Ma előnyt jelent, ha valaki dinamikus és kezdeményező. Ezért is fontos a személyes felelősség végiggondolása, miként lehetne változtatni önmagunkon. Ez kétségkívül nehezebb, és sajnos sokak számára még mindig „kényelmesebb” a siránkozás. Vagy a bűnbakkeresés, gyűlöletkeltés. S nem tudjuk, mennyi időbe telik, mire kijózanodik a társadalom.