Hetilap kereső

Dorogi Katalin írása

A könyvhétre jelent meg Paul Lendvai Magyarok című könyve a Kossuth kiadó gondozásában. A kötet átdolgozása és kiegészítése annak a műnek, mely négy német nyelvű eredeti kiadás után az elmúlt években megjelent magyarul, angolul, csehül, románul, franciául és nemrégiben japánul is. Egy időben a könyv budapesti bemutatójával zajlott egy EP-választás is...

Magyarok című könyvének alcíme az első két külföldi kiadásban még Kudarcok győztesei volt. A most megjelent első magyar kiadásé viszont: Győzelmek és kudarcok. Ez a sorrend némi pesszimizmust sugall.

Ezt a változatot egy vadonatúj, eddig publikálatlan fejezet zárja, amelyet ráadásul magyarul írtam, tehát nem fordítás, a címe: Az eljátszott rendszerváltás. Ebben az 1989 óta eltelt két évtizeddel foglalkozom, ez a magyarázata annak, hogy a kiadóval módosítottuk az alcímet. Az elmúlt öt évben ugyanis lényegesen megváltozott Magyarországon a helyzet. Egy későbbi alcím még lehet derűlátóbb, de egyelőre a jelek nem erre mutatnak.

Nagyon leegyszerűsítve Ady Endre Nekünk Mohács kell című versének üzenetét: a magyarok csak a csapások terhe alatt mutatják az aktivitás jeleit, egyébként ellankadnak. Úgy tűnik, ezt a szemléletet meghaladta az idő. Csapás továbbra is van, de mintha nem tudnánk mindebből megerősödve kijönni.

Erre még várni kell. Amúgy is más a költészet, és más a 21. század politikai realitása. A volt MDF-es képviselő, publicista és életrajzíró Debreceni József is utalt erre a versre, amikor egy cikkében Szili Katalin nagy pécsi veresége után azt írta, hogy Pécstől Mohácsig. Ennek a szocialista pártnak címzett figyelmeztetésnek eleddig nem volt nagy foganatja. Egyelőre az a helyzet, hogy Magyarország gazdaságilag, társadalmilag és a megosztottságát tekintve rosszabb helyzetben van annál, mint amire húsz évvel ezelőtt a külföldi megfigyelők -- köztük én is -- számítottak, és amit a magyar társadalom elvárt és remélt.

Van olyan pszichológiai irányzat, amely szerint már első éveinkben eldől, hogy sikerre vagy kudarcra vagyunk-e beállítódva. És nagyon nehéz egy kudarcra hajlamos személyiséget sikerorientálttá tenni. Nem tudom, lehet-e párhuzamot vonni egy személyiség és egy társadalom között.

Az attól függ. Van, amit a történelemírás a politikai realitások függvényében sikernek tekint, ám ez még sem sikerként tükröződik egy nép vagy a nép többségének az értékelésében. Magyarország az 1967-es kiegyezésből és az Ausztriával való kapcsolatból 1914-ig profitált, ennek ellenére sokan kudarcként könyvelték el a kiegyezést. A mostani kudarcok abból erednek, hogy az 1989-es rendszerváltás úgynevezett puha rendszerváltás volt. Az emberek csalódtak, kiábrándultak, mert többet vártak. Az előző rendszer elitje bekerült az új hatalmi elitbe: vagy a polgári pártba állt be, vagy a szocialistákhoz, egy réteg pedig meggazdagodott, és a vagyona révén kerülhetett be. Nem történt meg politikai, és még kevésbé büntetőjogi leszámolás a felelősökkel, és ez is nagyon hamar megmérgezte az általános légkört. De az alapvető hiba szerintem a gazdasági életben történt. Ebben az általam különben nagyra becsült polgári politikusnak, Antall Józsefnek is felelőssége volt annyiban – mint ezt a legközelebbi munkatársaitól tudjuk --, hogy nem szeretett a gazdasággal foglalkozni, nem érdekelték az ilyen részletek, és ennek később meglett a böjtje.

A Magyarok című könyve eredendő szándéka szerint külföldieknek szól, magyarokról. Hazánk 2004 óta az unió tagja. Mint külföldön élő Magyarország-szakértő, mit gondol: mennyire vagyunk benne az uniós köztudatban, megteszünk-e mindent a pozitív képünkért?

Az uniós köztudatban Magyarország külön, önállóan nem volt annyira benne, inkább csak mint az újonnan fölvett országok egyike. Az utóbbi években azonban árnyékos lett az országkép. Épp akkor mutatták be Párizsban a könyvem francia változatát, amikor Budapesten utcai zavargások voltak és megostromolták a tévészékházat. Mondanom sem kell, hogy nem a magyar történelem fényes napjairól faggatott a sajtó, hanem a kevésbé vonzó aktuálpolitikai eseményekről. Ekkor kezdett rosszabbodni a külföld szemében az országról alkotott kép, ehhez járult még hozzá az utolsó másfél évben a gazdasági helyzet romlása. Ez utóbbival kapcsolatban azonban el kell mondanom: ez nemcsak magyar összeomlás, ugyanez történt a térségben például a balti államokban. Később kiderült, hogy az egykori „balti tigris” külföldi kölcsönöknek köszönhette a lendületét.

A kulturális imidzsépítés sem független a gazdasági helyzettől, hiszen ahhoz is pénz kell. De talán a rendelkezésre álló lehetőségeket sem használjuk ki eléggé, ezért nincs is mit csodálkozni, ha egy átlag uniós polgár keveset tud az országunkról.

Ez országonként változik. A cseh és a lengyel hullám után volt egy magyar hullám is Európa kulturális érdeklődésében, Márai Sándor olaszországi sikere indította el, onnan terjedt át a többi országra. Aztán jött Kertész Imre Nobel-díja, amely ismét beemelte az országot a kulturális köztudatba. Németországban sikerrel adnak ki magyar írókat, Nádast és Esterházyt például, sőt, a klasszikusok közül most felfedezték Szerb Antalt is.

Mindezt azonban a magyar erőfeszítésektől függetlenül történt.

Így van, nem a magyar kormány vagy a magyar intézmények jóvoltából, hanem azért, mert a külföldi kiadók felfigyeltek a piacon ezekre a művekre. Sokkal többet lehetne tenni az ügyben, és itt elsősorban a fordításokra gondolok, mert jelenleg a véletlenen múlik, hogy mi jelenik meg. E könyvem japán kiadása például annak köszönhető, hogy Inagawa úr, aki Bécsben volt nagykövet, később pedig Budapestre került, elolvasta németül, megtetszett neki, és lefordította. Nagy erőfeszítéseket kellene tennie az országnak, hiszen millió könyv jelenik meg, olyan a helyzet, mint az Alice a Csodaországban című regényben: egyre gyorsabban kell futni, hogy helyben maradhassunk.

Végezetül térnék rá a feketelevesre. A Magyarok a könyvhétre jelent meg, rá pár napra volt az EP-választás. Az eredmény ismert: részint bejött a papírforma, de a Jobbik ilyen mérvű előretörésére senki nem számított.

A helyzet hasonló ahhoz, amit Ausztriában tapasztalhattunk Haider Szabadság Pártjának csúcsteljesítménye idején. Azért tévedtek előtte akkorát a közvélemény-kutatók, mert a szélsőjobbra szavazók palástolták a véleményüket, nem fedték fel magukat. Az, hogy Magyarországról három szélsőjobb képviselő megy az EP-be, nem járul hozzá az ország politikai stabilitásának felértékeléséhez sem a nyugati politológusok, elemzők, sem a nyugati befektetők szemében.

Az Ön névrokona, Lendvai Ildikó szocialista pártelnök azóta így nyilatkozott: „Sokkal jobb választ kell adni azokra a kérdésekre is, amelyekre a parlamenti pártok nem jól feleltek, ezért a választók egy része a Jobbiknál keresett olcsó, hazug és gyilkos választ." Remélhetően az MSZP-és szembenézést tettek is követik.

A hétvégi választás óriási pofon volt a szocialistáknak és főképp a szabad demokratáknak. De ugyanakkor az a tény, hogy Magyarországon a legnagyobb párt messze a nem szavazók pártja, azt mutatja, hogy van egy tartózkodó tömeg is. A kiábrándult emberek egy része nem ment el a szélsőjobbra szavazni, őket értelmes és jól kommunikált politikával meg lehet talán nyerni. De ez nagyon nehéz feladat, különösen a baloldali liberális vagy szociáldemokrata pártok számára, és nemcsak Magyarországon. Egyszerre kell támogatniuk a piacgazdaságot és a termelékenység növekedését a szabad versenyben, megtanulniuk, hogy az állam és az államosítás még nagyobb csődbe vezet, és ugyanakkor nem szabad elfeledkezniük a kiskeresetűekről, a lecsúszottakról, kezelniük kell a szociális problémákat. Igen nehéz kötéltánc ez, amelyben fontos szerepet kap a politikus személyisége is.