Máshogy temetjük halottainkat

Szép lassan eljön az a pillanat, mikor a nemzeti belepofázás eléri a családok illemhelyhasználatának szabályozását is, persze kizárólag a mi érdekünkben, újabb és még újabb törvények alkotásával.
Már alig van valami a privát szféra területén, amit ne a fityisz akarna irányítani. Menjenek a bús 3,14ba.

Már élőhalottak vagyunk,de meghalnunk nem érdemes.Túl költséges e mostani nemes temetés.Jöjjön az örökké élés,igazságos teremtés.

Már élőhalottak vagyunk,de meghalnunk nem érdemes.Túl költséges.

Nem kétséges ma már a temetés is lassan luxus kategória. Nem egy idős ember arra kuporgatja a nyugdíjából megtakarított filléreket, hogy ne tegye padlóra, az érzelmi katarzis mellett, anyagilag is a családját. Ám, ahogy a megtakarítások helyzete ma áll, ez sem igen hatékony módszer.
Sajnos abba a fázisába kerültem életemben, amikor inkább temetésekre kell járnom, mint ünnepekre.
Mégis szeretném megemlíteni, hogy bár a külsőségek valamennyit pozitívan változtak a "ceremónia " maga, különösen a vallási bucsuztatás lélektelen, imamalomszerű ismétlése, igen csak elgondolkodtatja azokat, akik végső bucsut akarnak venni a szeretteiktől. Mielőtt valaki csupán az egyházi temetés elleni érzésemre gondolna, szeretnék emlékeztetni mindenkit, a bucsuztatás az emberről kelljen, szóljon. Ennek hiányát vagyok kénytelen érzékelni. Ma sokan és sokféleképen gondolják úgy, hogy az elhunyt végakaratát kell követni a szórásos, vagy otthoni kegyhely, esetenként a kedvenc környezet, véső nyugvóhelyként megjelölésével.
Nekünk pedig marad a szívünkben az elhunyt élő képe, és gondolatainkban, a róla való emlékezés.