Hetilap kereső

Buják Attila írása

Budapest szégyenfoltja, pokoli mélyvilága az aluljáró. Behúzott nyakkal lábal át az ember a bűn, a prostitúció, a hajléktalannyomor, a betegség gyűjtőhelyein. A hajdan fénylő, elegáns Nyugati is a romlás jelképe lett. Civilszervezetek s a Máltai Szeretetszolgálat változtatnának. Legyen az aluljáró: köztér. A rend, a tisztaság, a kommunikáció, a gyógyulás központja.

Archív, millenniumi kép: napfényben úszó, forró, üres térség, macskakő. Közepén borsónyi sárga villamos. Fehér öltönyös, zsirardis úriember sétál az acélvázas pályaudvar felé, kezében sétapálca. A villamos megáll.

A Nyugati ma nem ilyen kihalt. Naponta háromszázezren vágtatnak át alatta.

Itt mindig baj volt. A háborúban a pályaudvart péppé lőtték. A hetvenes évek elején előtte épült Európa legrondább autós felüljárója. Sehogy nem akart összeérni. Évekig ezen élcelődött a bátor sajtó. Az elmért ívet lebontották, újraépült, s addig mohos fahíddal váltották ki. Közben épült a metró. És az aluljáró. Majd hozzácsapták a híres Skála Metrót (mára felfalta a West End). Folyosó köti össze az aluljárót, a pályaudvart és az áruházat. A pláza amerikai: tiszta, talmi – csak amíg eljutunk oda, a Balkánon kell átgázolni.

– Semmi értelme papírra vetni a kétszázadik hajléktalansirámot – mondja Vecsei Miklós (a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke), aki a Béke Szálló mellett most építteti a legnagyobb pesti ellátócentrumot, mosodával, télikerttel, fürdővel, közösségi és orvosi szobával.

Szerinte hiába is tiltják a nagyobb magyar városok a hajléktalanok belvárosi jelenlétét. Nincs hova kizsuppolni őket. A civileknek húszévi tapasztalatuk van, sok tévutat bejártak. Gyógyítani akartak, de rájöttek, a kulcsszó: kapcsolat. Míg a társ meg nem jelenik, akiért érdemes reggel kivergődni a büdös vattapokrócból, nincs gyógyulás.

Addig meg megy az üzlet. Várok, szambázok jeges léghuzatban. A borozó és a mellé vájt fizetős vécé magyaros megoldás.

Gyönyörű, szinte nemes arcú vöröses prosti lép mellém.

– Akarsz egy óvszert? – súgja szinte szégyenlősen. – Ingyen adom.

Nagy bátran kivágom magam („köszi, most nem”). Ismerem a „kolléganőket” is. Tudom, kinek hol van a standja, ki a váltása és mikor. Kemény munka, és főként veszélyes. Délben jönnek a „májerok” kasszírozni, s bármikor csattan a pofon.

Mivel számos baráti találkozót végigvártam újság mögé bújva, némileg ismerem a helyi szubkultúrát s a „zenei világot”. Tudom, ki az a divatjamúlt, öreg cigányzenész, a volt Kéményseprő brácsása, akit pár éve szélnek eresztettek, amikor feloszlott a banda, s aki már huszadszorra fog bele a székely himnusz dallamába. Hazafias, de közönyt keltő. Napi ötszáz.

Műfajának profi művésze a „főpohárnok”, aki eltérő szintig feltöltött poharakat kocogtatva még A könynyűlovasság támadását is eljátssza, majd gőgösen pakol, az adományt sem köszöni meg.

Egy kis tasli

Esténként szegletes arcú koreai hittérítő egy Fender-zongorával magyarul zengi Krisztust. Az erősítője recseg, a hit annál nagyobb. A bűnét, ha volt, amikor magyarul megtanult, rég levezekelte.

Annál türelmetlenebbül toporognak a jehovisták és a „gyülisek”, akik megtérésük történetét ordítják mikrofonba. „És Jézus fogta a kezem...”

– Helye lenne a nívós muzsikának – bólogat Vecsei alelnök.

Például perui kecsuáknak. Az aluljáró közösségi hely, korzó és találkahely lenne, igazi városközpont.

De ennyire?

A kopott gumipadlaton feketéllő, laposra taposott rágógumitengerben tizenötfelé zúzott műkő, amelyeket szétforgácsol a víz, a fagy. És persze graffitiözön. Gyanús és kétes tisztaságú kereskedelmi vállalkozások sora a falnál. Ólmozott levegővel szennyezett gyümölcs, zsírtól csöpögő, kozmás „szendvics”, pizza. A bejárattól balra valaha virágzott a telefonkártya-üzlet. Elsöpörte a mobilvilág, a vörös készülékek zömét egyszerűen csak kitépték a falból. Kiment a divatból a szilágysági szőttes, telítődött a piac. A szívós erdélyi asszonyok ma inkább káeftékbe tömörülve az idősgondozási és a parkettavikszolási iparban érdekeltek.

A hajdan demjáni érdekeltségű Skála Metró csigalépcsője – csúcs. Vakolását mállasztotta víz, jég, a téglák hullani vágynak. A digitális időjelző valaha diáktalálkahely volt, ma extremista csoportok gyűlhelye. Láttam már őket innen indulni országos turnéra.

– Csak egy kis tasli volt – kommentálják a hősi tettet félmosollyal, mivel egy ízben állítólag felpofoztak a helyszínen egy tradicionálisan öltözött ifjú bóhert.

Igazi profi tudja: hol, mikor, merre közlekedjen. A Nyugatinál nem is mindegy. Ha jó úton jársz, biztonságos. HVG-m mögül egyszer kilestem: jobbra, a Burger Kingtől húsz méterre ácsorog nyolc-tíz méla, jól szituált fazon, férfiprosti-vadászok. Baráti kör. Néha csereberélnek. Jó tíz méterre áll az „áru”, most épp egy szegletes, bamba, izmos, dzsoggingos erdélyi suhanc a sztár. Új fiú.

A két csoport között apró, kövérkés közvetítő szaladgál fel s alá lihegve. Híreket hoz, visz.

– Jancsikám, tízezerért elmegy. Olcsón adom.

– Mondj nyolcat.

– Nyolcat? – aggodalmaskodik az ügynök gyöngyöző homlokkal.
– Egyik lábad itt, másik ott.

Bejön a bolt. Megvan az előleg. Az ifjú és vevője távozik. A biznisz veszedelmes.

De kereskednek programokkal, politikai eszmékkel is. Itt gyűjtött aláírást a Fidesz az olimpiáért s az egészségügyi reform ellen. Láthattam az isteni Király B. Izabellát is rikoltozni: pártjára, táltosok táborára szavazzunk!

– Rendben van – kommentálja Vecsei úr. – Mindenkinek helye van a nap alatt. De sehol egy információs pult, E-pont, számítógépes térkép, betegellátó központ. Ez hiányzik. Ha a hajléktalan bejön egy szelet kenyérért, rávehetjük, hogy ne a földön hemperegjen: a szálló a közelben. Elkészítjük az igazolványait, s ha beteg (márpedig mindig az), orvoshoz kísérjük.

Indul a műszak

Mély levegőt veszek, s indulok a poklok poklába, a West Endhez vezető folyosóra. Húsz méteren belül három kopottas borozó. Kínálatuk is szinte azonos. Kannás. Zokniárusból húszat, bugyiárusból többet számolok meg. Érdekes, ma a citromsárga tanga megy, ebből érkezett nagy szállítmány Moldovából, Kínából, Tajvanról. Hogy a standokat bérlik-e, kérdés. Közben már pofon csattan, kitör az üzleti vita. Itt az izom az úr. Van viszont lift, amely a pályaudvarra vinné fel a mozgássérülteket. Nem reagál, sötét, fagyos, süket. Félkarú bandita nemcsak a kaszinóban üzemel, három szett is van itt-ott. A legtökéletesebb mű mégis a mezítelen kapcsolótábla. Kérdés, hogy van-e benne áram, fáziskeresőt nem hoztam magammal. Mégiscsak lehet benne „valami”, mert az elején szigeteletlen, életveszélyes huzalt a plafon alatt vezették át a túloldalra, negyven méterre, a zokniárudába.

A legattraktívabb objektum a börtönráccsal kerített kávéautomata. Nehogy szétrugdossák.

Természetes, ez a bűn fészke is. Másfél éve a West End előcsarnokában oldottak meg egy párkonfliktust. Az asszony négy aranyláncos izomkopasznak perkált, hogy „masszírozzák át” a férjét. Másnap a Margitsziget bokrai közt találták meg a tetemet.

A szakértők szerint korántsem a Nyugati a legveszélyesebb. A Keletit messziről követi, ott gyakran villan a kés. A Déli „intellektuális központ”, zsebtolvajlásban első. (Sok a csomag, amatőr a közönség.) Egyben mindenki egyetért: ingyenvécének lennie kell, a száz forint sokaknak sok. S ha sok – mint látszik –, szűkebb körben „könnyebbül” a rászoruló.

Itt s ebből akarnak hát a civilek rendet, „értéket csiholni”. Vajon visszatér-e valaha a zsirardis úr boldog békeideje?

Indulok, irány a körút. A szép Liza sajna már elfelejtett, mert újra megkörnyékez.

– Óvszer nem kell? Ingyen adom.
– Legközelebb, Lizám.
A rendőrök eltűntek. Zozó, az őshajléktalan a fülkéjébe fekszik. Be van lőve. Szivárog vissza a nép. Indul a műszak, megy az élet.