Hetilap kereső

Farkas Tímea írása

Hajléktalanellátó szervezetek megvétóztak egy 4,5 milliárd forintos EU-pályázati kiírást. Persze nem azért, mert a saját maguk ellenségei: szerintük olyan pályázati feltételek körvonalazódtak, amelyekkel nem segíthetnénk a hajléktalanság felszámolását. A szakma elsősorban lakástámogatásra, nem pedig továbbképzésekre költené a pénzt. Miért? FARKAS TÍMEA írása.

Sz. János miskolci villamosvezető. Házasságából két gyermeke született. Negyvenes évei elején járt, amikor elvált. A lakás a volt feleségéé maradt. A férfi albérletbe költözött, ám hamar rájött: egyedül nem tudja fenntartani. Fizetéséből a gyerektartást meg a lakbért rendezte, rezsire, élelmiszerre nem mindig jutott. Fedél nélkül maradt.

A Napfényt az Életnek Alapítvány rehabilitációs részlegén húzta meg magát. Három évig lakott itt, dolgozott, gyerekeivel rendszeresen tartotta a kapcsolatot. 2004-ben az alapítvány pályázati pénzből albérletet szerzett neki, és havi húszezer forint lakhatási támogatást. A juttatás egy évig járt.

Hamar új társat talált. Barátnőjét a szállóra nem vihette volna – most már volt hova meghívnia. Miután letelt a támogatás, összebútorozott új párjával.

A férfi történetét Végh András, az alapítvány intézményvezetője mesélte el.

– Négy éve jelent meg az első pályázati kiírás hajléktalanok albérleti támogatására. Azóta minden esztendőben próbálkozunk. Évente 4-11 olyan fedél nélkül élő embert tudunk segíteni, akinek igazolt jövedelme van: munkabér vagy rendszeres szociális segély. A program sikeres, évente csak egy-két résztvevő esik ki. Ők vagy nem tartják be az együttélési szabályokat, vagy elvesztik jövedelmüket. Akad, akit visszafogad a családja – mondja az intézményvezető.

Egy miskolci másfél-két szobás lakásba rendszerint két-három hajléktalant költöztetnek.

– A bérleti díj 35-50 ezer forint között mozog. A lakbérbe fejenként húszezer forinttal száll be az alapítvány, a rezsit és a megélhetést a gondozottaknak kell fizetniük. Takarékoskodniuk is kell: a havi spórolt pénzt betétkönyvbe teszik, amit szociális munkás ellenőriz.

Sikertörténetek

Végh András szerint jóval több hajléktalan menne a szállóról lakásba, mint ahányat ki tudnak helyezni.
– Más onnan munkába járni. Könnyebb kapcsolatokat találni.

A munkaadók sem szívesen alkalmaznak olyan embert, akinek a lakcíme hajléktalanszálló. Nem elhanyagolható az sem: évente 600-700 ezer forintba „kerül” egy-egy intézményi gondozott, aki viszont „külső férőhelyen” van, arra elég évi négyszázezer.

A sikertörténetek mögött gond is akad.

– Nehéz olyan tulajdonost találni, aki hajléktalannak adná ki a lakását. Ráadásul a szabály szerint csak olyan főbérlővel szerződhetünk, aki a bérleti díjról számlát ad.

Ilyen kevés van.

A budapesti Reintegrációs Központban tavaly kezdték az „albérletesdit”. Szeverényi Gábor szociális munkás felelős a projektért. Azt mondja: húsz hajléktalan elhelyezésére nyertek pénzt, végül 31-en vettek részt a programban.

– Volt, aki társra lelt. Más a családjához ment. De olyan is van, aki eljátszotta az esélyt. Helyettük újaknak adódott lehetőség.

Szeverényi szerint a program legnagyobb előnye, hogy a támogatás kaucióra is költhető.

Albérletbe?

A központ 50-60 ezer forintért keres kiadó lakásokat gondozottjainak. Ennyiért csak a főváros peremkerületeiben lehet bérelni. A díjba a központ fejenként 20 ezer forinttal száll be.

– Sok tulajdonos ódzkodik a hajléktalanoktól, mások az adózás miatt aggódnak. Akkor lesznek befogadók, ha megtudják, a leendő bérlők mögött a Vöröskereszt áll.

Csakhogy nem minden ellátóintézmény mögött van ilyen közismert segélyszervezet.

Elkészült a nemzeti hajléktalanügyi stratégia: a Merre tovább? fő célja a hajléktalanná válás megelőzése, ezen belül is a lakhatási támogatási program átalakítása. A rendszerváltozás első tizenöt évében nemzetközileg is jó színvonalú ellátóintézmények alakultak. A központi költségvetésből évente hét-nyolcmilliárd forint jut hajléktalanokra.

A pénzt elsősorban intézményfenntartásra lehet fordítani. Ma már ez nem elég.
– Évek óta hangoztatjuk: bármilyen jó ellátást biztosít az intézmény, az mégis csak a szükséges rossz. Hiszen az embernek a társadalomban van a helye. Ráadásul a hajléktalanság legfontosabb oka a magány, a kirekesztettség. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy az elmúlt években csaknem kétezer hajléktalannak tudtunk albérleti támogatást nyújtani. Ennek sikere nyitott utat az uniós forrásokhoz – indokol Vecsei Miklós volt miniszteri biztos, a Hajléktalanokért Közalapítvány kuratóriumának elnöke.

Szocmunkások: lázadás!

Nemrég lázadásra szólította fel a szociális munkásokat: vétózzák meg az uniós források terhére meghirdetendő pályázatokat. Kifogásolták: a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél (NFÜ) körvonalazódó pályázati feltételek miatt lehetetlen hasznosan felhasználni a Brüsszelből lehívható 4,5 milliárd forintot.

Az NFÜ és a szociális tárca szerint a pályázat célja a hajléktalanok komplex társadalmi és munkaerő-piaci integrálása. Tartalmazza azt a lakhatási programot is, amelyet a szakma szorgalmaz, ám az uniós feltételek nem minden részletét teszik lehetővé.

– Vitatjuk, hogy lehetetlen rugalmas pályázati kiírást készíteni. Ha például csak az APEH-nél bejelentett, speciális adószámmal rendelkező ingatlantulajdonosokkal szerződhetünk, nem teljesülnek a célkitűzéseink – mondja Vecsei. – Ráadásul a szigorú szabály kizárólag a hajléktalanokra vonatkozna.

Hozzáteszi: – A hajléktalanok csoportja nem homogén. Hogy kinek mire van igazán szüksége, azt a szociális diagnózis alapján lehet eldönteni. Egy szakmunkás nagyobb eséllyel kap munkát, ha vannak szerszámai. Akkor hát eszközöket adjunk neki. Ha valaki azért nem talál állást, mert beteg, előbb az egészségét kell rendbe hozni. Hogy ezután kell-e neki tanfolyam, vagy sem, azt a szociális szakember dönti el.

Temérdek pénz

Igazi megoldást azonban nem az albérletek, hanem a szociális bérlakások jelentenének. Ám a bérlakások aránya a hazai otthonok között mindössze négy százalék.

Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke szerint temérdek pénz ment már el hajléktalanügyre, de igazán használható ötletet senki sem tudott keresztülvinni.

– Előbb a politikusoknak kellene kimondaniuk: szállón lakni nem emberhez méltó. Németországban és Ausztriában rendre bérlakások épülnek hajléktalanoknak. Kevéssé motivál valakit, ha csak pár hónapig kap a piaci lakás bérléséhez támogatást.

A mi szállásainkon lakók negyven százaléka dolgozik. Védett munkahelyek kellenének nekik, hogy a lakbért folyamatosan tudják fizetni.

Bánki György pszichiáter nem lát kivetnivalót a bérlésben: szerinte a saját otthon reménye mindenkit közelebb visz ahhoz, hogy normálisnak érezhesse az életét.

– De akár hajléktalanról, fogyatékkal élőről, krónikus pszichiátriai betegről vagy nyomorban tengődőről van szó, a saját erejükből és tapasztalatukból aligha tudnak megkapaszkodni. Ráadásul nem mindenkinek sikerül munkában maradnia és lakbért fizetnie. Mert elfogynak a belső energiái, és olyan beidegződések mozgatják, amelyek miatt egykor az utcára került.