Hetilap kereső

Buják Attila írása

Húszéves az MSZP, de választási kilátásai rég voltak ennyire szerények. Létezik-e politikai „feltámadás”? A négy egymást követő választáson győztes evangélikus lelkészt kerületének helyi nagyjai nemrég ütötték el a jelöltségtől. A zsugorodó frakcióban egyre kíméletlenebb konkurenciaharc folyik. Van-e kiút a kiúttalanságból? A képviselőt BUJÁK ATTILA kérdezte.

Az MSZP jövője nem túl rózsás. Egyik kíméletlen kritikusuk szerint szégyen Magyarországon baloldalinak lenni, amíg a baloldaliságot ez a párt jeleníti meg. Hegyi Gyula megengedőbb: a szüleivel az ember perben-haragban áll, de nem cseréli le őket.

Nem dobok én egyetlen árva kavicsot sem az MSZP-re. Aki az elmúlt húsz, sőt inkább ötven évet végigélte, legyen hálás a Teremtőnek, hogy működik az agya, mozog a keze, él. Ezek a szervezetek esendőek. Olyanok, amilyenek. Az a lényeg: a bennük munkálkodó emberek boldogulnak-e vállalt feladatukkal. Ettől a ponttól érdekes az egész. Meddig viselik el, hogy olyanok uralkodjanak felettük, akikben a szociális érzék szikrája sem munkál? De rendben van: jöjjön „a hét szűk esztendő”. Megtanítja majd ezeket az „adminisztrátorokat” arra, hogy ismerjék és becsüljék saját történetüket, a magyar szociáldemokráciát, Bibót, Jászit. Ugyanis ez az egyetlen szellemi vagyonuk.

Eszerint nem is az elhibázott politikai döntések folytán, hanem morális értelemben bukott meg az ön pártja?

Ha ’89-ben vagy ’94-ben beléptem volna az MSZP-be, akkor is rövid lenne az idő ahhoz, hogy alapos diagnózist adjak.

De be sem lépett...

Soha nem voltam párttag sehol.

„Csak” képviselő tizenöt éven át... Jövő tavaszig.

Ami nem kevés. Úgy működtem ebben a közegben, a frakcióban és a pártban, mint a pap, akit az emberek krízisállapotban magukhoz hívnak.

Hogy feladja az utolsó kenetet.

Ha baj volt, vagy szükségük volt rám, hívtak, s jöttem. Elmondtam, miről mit gondolok.

Ha valamikor, most kell is az imádság, mert az hiányzik ebből a pártból, ami egyetlen értékelhető jó tulajdonságának látszott. Ha már nagy volt a baj, fogcsikorgatva bár, de összezárt.

Aminek ma semmi jele.

Miért?

Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a Horn-, a Medgyessy- vagy a Gyurcsány-kormányzatról hiteles ítéletet alkossunk. Azt azonban ma is látjuk, hogy az igazán nagy baj a politika organikus világában, a helyi szervezetekben gyökerezik. Ahol olyan barbár „konfliktuskezelő normák” alakultak ki, amelyek valaha elképzelhetetlenek voltak.

Merőben új szempont. A „kicsiknél” kezdődött a hanyatlás?

A jelenlegi MSZP „alulról puhult fel”, a belső szolidaritás kötelékei ott kezdtek meglazulni. Mert legyen bármily silány az elit, ha a törzs, a bázis stabil, a párt is összezár.

Persze az elitről is hallani ezt-azt.

A politikai és az egyházi szervezet között van egy lényeges differencia. A politikai szervezetnek eredményesnek kell lennie, különben nincs létjogosultsága. Ha hatalmon vagy, a siker egyenesen kötelező. Ha nem adsz munkát, kenyeret, nem találsz ki hasznos reformokat, működőképes szociális, egészségügyi rendszert, a hatalom öncélú játék csupán.

Mikor érezte, hogy itt baj lesz?

Elég korán. Személyes történet volt. 2006 tavaszán az akkori fideszes riválisom (ma polgármester) azzal költötte „jó híremet” – szórólapon is terjesztette –, hogy elsikkasztottam vagy ötszázmilliót. Megállt bennem az ütő. Leültem a helyi MSZP-szervezettel, s kérdeztem, mit tegyünk. Majdhogy hátba nem veregettek: ugyan, mit ugrálsz, öreg, nem vagy politikus? Nem így megy ez politikuséknál? Akkor elpattant bennem valami. Ha így gondolkodnak erről, képesek lennének ilyesmire ők is? Ennyit ér nekik a becsületem négy választási győzelem után? Akkor mire való az egész?

A vége az lett...

– Az lett, hogy már én sem kellettem.

De ez a „modern idők” történése. A fiatalítás nemes folyamata.

Lényegében azt mondták: húzzak el, mint ha itt sem lettem volna. Negyvenkét „elektorból” kilenc akadt, akinek az én ábrázatom jobban tetszett, mint ifjú ellenfelemé, mondván: „Ő közelebb áll az emberekhez, és ismertebb a területen.” Olyan mély árulásokról van szó, amelyek materiális vonzata szinte jelentéktelen. Csupán szimbolizálják a hiteltelenné váló, vesztésre álló politikai közösség belső leépülését.

Pusztán morális bajok vannak? Nem lehetséges, hogy az MSZP által képviselt szabadpiaci ethosz, a globális kapitalizmus veszítette el vonzerejét, méltóságát?

Ez is igaz.

Mert bár fontos a költségvetés egyensúlya, talán az sem közömbös, hogy 1,8 millió ember él szellemi-anyagi nyomorúságban.

Ketten maradtunk Iványi Gáborral, akik a nyolcvanas évek óta nemcsak szociálliberális meggyőződésünkhöz ragaszkodunk, de naiv-rögeszmésen a legszegényebbekhez is. De sem Iványi, sem én nem tartoztunk a „vezető körhöz”, amely kizárólag költségvetési sarokszámokkal mérte a politikát. Nyugodtabb is a lelkem, mint illenék, talán mert soha nem mondtam mást, mint amiben hittem. Ha terhessé vált a jelenlétem, ám legyen.

Nem tartozott egyetlen „belső körhöz” sem?

Semmilyen más „körhöz” nem tartoztam, mint a néhai, börtönviselt politikusokéhoz. Ám az a privát ügyem, senkit sem terheltem vele. De ha az ethosz elvész, ha a „funkcionáltatás” szintjére züllik a politika, a párt sem tarthat ki sokáig.

Azt mondta nekem egyszer valaki: „A Laciban erős a purifikátori hajlam.” Jó gyerek, de összeférhetetlen.

Meglehet. Nem a funkcionáriusoknak akartam megfelelni.

Egy tizenkét-tizenöt százalékos párt nem számít középpártnak. Az már klasszikus kispárt lenne.

Ha az Úristen úgy akarja, hogy az MSZP eltűnjön a történelem színpadáról, el fog tűnni.

Azért nem lennék ennyire fatalista. Ha a magyar baloldal felmorzsolódna, évekig egy identitásában bizonytalan, zavaros, agresszív jobboldal uralma alatt őrlődne az ország.

Másképp látom. Ha valaki igazán plebejus, az is marad, bármilyen kormány van hatalmon. Engem nem az MSZP tett baloldalivá. A párt térvesztése sem befolyásol. Mellesleg: sok olyan egyszerű, tisztességes ember munkálkodik közöttünk, aki képes arra, hogy fenntartsa a szocializmus ethoszát.

Az MSZP megérdemli a sorsát. A tábora kevésbé.

Persze nem az érdemel „kiadós verést”. A jövőtől nem is félek. A megszégyenüléstől, az elárvultságtól, a legyőzöttség érzetétől szeretném megoltalmazni a szavazókat.

A kormányzás persze elúszott...

Nem mondtam le róla. Bármikor összeállhat egy tehetséges, hiteles elit csapat, amely 2010-ben képes fordítani.

Valóban hisz még ebben?

1994 tavasza jár a fejemben. Akkor az MDF állt a megalázó vereség küszöbén. De van különbség. A Boross vezette MDF-kormány gőgösen, fennhéjázón várta a sorsszerű pillanatot. Ezt a gőgöt az MSZP-ben nem érzem. Depressziót, megvertséget, rosszkedvet látok, a személyeskedő belső viták engem is elértek. De gőg vagy agresszivitás nincs bennünk. Végül is „kész a leltár”. Húsz év alatt felnőtt az új politikusnemzedék. Meg kell adni neki az esélyt: hátha jobban csinálja. Nyolcévnyi kormányzás után nem mondhatjuk: nálunk nincsenek tehetségesebbek.

Egyesek az utolsó töltényig kitartanának.

Magyarországon nem lehet méltósággal visszavonulni? Aki nem vet számot önmagával s a történelmi szükségszerűséggel, arról majd a választók döntenek. Aki kivárja, önmagát infantilizálja.

Húszéves az MSZP. Lesz újabb húsz éve? Létezik feltámadás?

A Bűn és bűnhődés Szonjája elkíséri a fogságba Raszkolnyikovot. Dosztojevszkijnek van igaza: nem hagyhatjuk magára a másikat a bűnében. Mindent meg kell tenni azért, hogy amíg együtt megyünk az úton, valahogy egyezségre jussunk.