Hetilap kereső

Bölcs István írása

A hetvenes években már egyre nehezebb hinni. Oda a kételynélküliség kényelme. Ortutay is nyeldekel, amikor a nett Ausztriából hazatérve meglátja az illetlenül elhanyagolt illemhelyet Hegyeshalomban. Kifordul. Nyel, amikor moszkvai útján szembesül a szürkeséggel és a szegénységgel, de úgy, olyannyira, hogy még Brezsnyevet, Koszigint és Szuszlovot is megsajnálja, meg a minden áldozatot vállaló népet. A moszkvai szállóban Szomorynak. A párizsi regényét olvassa. Zsongításképp? Ellenpontnak? Fájdalomcsillapítóul?

Erre az évtizedre Ortutay már kényelembe helyezte magát, elfészkelődött. Belakta tereit, zsebre vágta hazai és nemzetközi kitüntetéseit, a díszdoktorságokat, kezelt államfőkkel, miniszterekkel, megtanult mozogni s kommunikálni a nemzetközi mezőnyökben. Otthon van.
’72 nyarán először jelenik meg a Naplóban az explicit lelkifurdalás, hogy a kiváltságosok közé tartoznak. Mennek Őszödre nyaralni. „A becsületes kutatót, a jó tudóst elvesztegettem magamban. Elhanyagoltam? Eladtam?

A tetszetősebb s a könnyebb utat választottam?” – töpreng.

Jó orvosság az efféle kételyre a fogyasztás. A Galamb utcai szűcsnél nerc-pézsma bundát kap („hoszszú bundát, igen mutatósat”) Ortutayné tizennyolcezer forintért. (Kezdő tanár évi fizetése.) Jó lesz majd benne forgolódni az elvtársnők között, a Nőtanácsnál...
„De az ország erkölcsi stílusa, a közélet minden rossz jelensége fáj, és ostobán, de felelősnek érzem magamat is” – írja néhány héttel később. Nem teljesen vak hát a nómenklatúra sem.

Dobi menye

„Gyomorfekélyem van” – ismeri fel a testi bajt. Azoknak az embereknek a betegsége ez, akik nincsenek rendben magukkal és a világgal. „Fáj, ami a szocialista-kommunista eszmékből világszerte gyakorlat lett.” Fájnak a morális problémák, a kis és nagyobb korrupciók. (Talán ezt a szót is itt írja le először.) Most kezd el számolni. Ahhoz, hogy az Elnöki Tanács ülésén ott lehessen, le kell jönnie érte a Balatonhoz a kocsinak, sofőrnek, oda-vissza kétszer, „ez a kocsizás is belekerül egy-két forintjába az államnak”. Új ez a számvetés is.

Komikus és szomorú, hogy az Elnöki Tanács tagja egyébként információit, a politikai spekulációkat gépkocsivezetőjétől kéri s hallja (!), aki a pártgarázsban keringő pletykákat szedi össze és szállítja házhoz. Ki mit hallott az elvtársaktól. Öcsi, a pilóta bizalmi ember, bennfentes, hisz ő fuvarozza Ortutayt a titkos randevúkra is, és mellékesen maga is szedi a sápot, félrelép itt-ott. E jegyben fekteti le Dobi elnök úr menyét is néhányszor. (Egymás előtt nincs titka főnöknek, beosztottnak, ez így népi demokratikus, nem?)

Miután a kilométerpénzre végre rányílt Ortutay szeme, ízületi fájdalmainak kezeléséhez nyomban pénzt kér Losonczi államelnöktől („magánemberként elég drága mulatság lenne”), aki megörökölte az elhunyt Dobitól a szerző bizalmát és széles körű rokonszenvét.
1975 aztán megint nagy kalappal köszönt be: április 4-én Állami Díj I. fokozat a férjnek, Munka Érdemrend arany fokozat a feleségnek. (Az apart kis vörös csillag jól megy a nercbundához.)

MTI-fotók

Néprajztudós a parlamentben

Közben persze házasságok köttetnek, unokák születnek, folyik a privát élet. Nehéz a sors, amikor barátokat kell temetni. A szerzővel kevéssé barátságos Kodályt. A „jellemtelen, de tehetséges” Erdei Ferencet. A sokat emlegetett Dobit („jól mondtam el a magam öt percét” a temetésen – jegyzi fel a Napló írója). Szabó Pált, a népi írót, az öngyilkos Tömpe Andrást (aki „többet tett Latin-Amerika kommunista pártjaiért... mint Che Guevara”, a másik öngyilkost, Nagy Miklós minisztert, „a rókaarcút”. Sándor Pált (aki „ismerte korlátait s ez fájt neki”), Darvast (aki azt mondta Rákosiról: „rendes jó magyar ez a kiskopasz, nagyon megszerettem”).

A nagy vadász

Fogyóban a népi írók tábora. Amíg ott áll a koporsó mellett, a díszőrségben Ortutay, azon töpreng: mi marad meg belőlük. Illyés megrogyott, Németh László is közel a sírhoz. A fiatalok? Csoóri gratulált szegedi beszédéhez: „Gyula bátyám, nagyon jó volt, amit mondtál...” „Odaszámítanak maguk közé. Mit válaszoljak erre?”

Ki is tárul a világ Ortutay előtt. Utazik Japánba, Argentínába, az Egyesült Államokba. Bécsbe sűrűn, Berlinbe is, leggyakrabban Helsinkibe, s csupa dédelgetés ez. Ha Leningrádban épp a reptéri ellenőrzés bakafántoskodik, ő csak megrázza diplomata-útlevelét, és elmélyíti az őrben, hogy ő a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja. Rang ez, ne piházzuk le, még ha az érintett maga gyakran panaszkodik is alulinformáltságára vagy sehonnan sem informáltságára.

Ugyanakkor a társasági ember elrakja memóriájába az anekdotákat. Azt például, hogy hajdan Házi Árpád belügyminiszterként több beszédet is mondott vidéken, egyszer a jugoszláv határszélnél, másnap a szovjet gránicnál. De a mátészalkai szónoklathoz is a láncos kutyás akadt a kezébe, s kezdte mondani: „Itt, hazánk határánál, ahol népünk veszett ellensége uralkodik...” Kékre rugdalták a bokáját az asztal alatt, mire észrevette... (Aki emlékszik még a „veled vagyunk, Pinochet elvtárs” című botrányos elszólásra, az láthatja: a veszély újra és újra megkísértette a szónokokat...)

Terjeszti persze az Aczél-kör kisebb-nagyobb konfliktusainak történeteit. Feljegyzi, hogy Baróti Dezső szerint „Király Pista berúgott, s valami Aczél-kedvencet cionista zsidónőnek nevezett, mire Pándi magából kikelve elhagyta a társaságot, aztán Király sírva fakadt...”

Aczél, az „álszínész és nagy vadász” lenyelhetetlen gombóc. „Utálják is a nékoszosok, a narodnyikok és a szektások” – jegyzi meg. S azt is: a belügyben sokan gyúrnak rá.

Ám vacakolnak az emésztőszervek. Kis műtét, majd lábadozás. Szanatórium Sopronban, ahová már nem is Volvóval gurul a beteg, hanem Mercivel. Jár már ez is.

A naplóíró temetése

Vacak vesék

Sokan meglátogatják a betegágyát. „Hogy kik nem, azt úgysem felejtem el” – írja, s meglepődünk. Talán mégis csúcsra van járatva benne a hiúság.

Megcsömörlöttem – panaszkodik másutt. És ez már nemcsak emésztőszervi panasz, hanem lelki. Nem tud hova állni. Az általa nem kedvelt Aczélnak e Naplóban szemére hányja, hogy „lenézi minisztertársát, Orbán Lacit”. Majd hozzáteszi véleményét a jól megvédett személyről: ezt a „jóindulattól csöpögő, tehetségtelen politikai pojácát”.

Az egészégügyi panaszok szaporodnak, fájnak a vacak vesék. Klinika, kórház, orvos és orvosság. Aztán a történetben egyre kevesebb a politikus, és egyre több az urológus. „Egy finn tárgyalást kihagytam, egy szovjet utat lemondtam. A többit majd meglátjuk. Pisiljünk szorgalmasan tovább.”

Ezzel a mondattal szakad meg a Napló 1977. június 8-án. A szerző haláláig, 1978. március 22-ig majd egy esztendő még. De nincs több szó, bekezdés, mondat az utolsó hónapokról. Ki tudja, miért.

(Ortutay Gyula: Napló III. 1967–1977. Alexandra.)