Hetilap kereső

A márciusi kitüntetettek között – örömünkre – többen is akadtak, akik az elmúlt években megtisztelték lapunkat jelenlétükkel. Ezekből az írásokból – interjúkból, portrékból – válogattunk most részleteket, abban a reményben, hogy a munka közben elmondott gondok, gondolatok talán érdekesebbek, mint az ünnepi percek kötelező optimizmusával fogalmazott vasalt mondatok. A cikkek szerzői: Sztankay Ádám, Buják Attila, Karácsony Ágnes, Jolsvai András.

Kései gyermekként születik egy budai hivatalnokcsaládban, ahol a hagyományok uralkodnak – az Oszkár név is egy a hagyományok közül.

És hogy a korai pályaválasztás („amióta az eszemet tudom, festő akartam lenni”) mégsem meglepő, az is kiderül hamar. Tudnillik a legunalmasabb hivatalnokcsaládban is vannak művészi vonalak, itt meg különösen. Hősünk anyai ágon Vas Gereben-leszármazott, a dédapa híres karmester, zeneszerző, ízléséről sokat elárul, hogy lányát Cosimának keresztelte. Úgyhogy a famíliában komoly művészi hagyományok voltak, a kis Oszkárt senki sem tiltotta, hogy festegetni kezdjen, aztán szabadiskolába járjon, mindjárt a Bernáth Auréléba, onnan egyenes út vezetett rövidesen a főiskolára, csak egy háborút kellett valahogy átvészelnie.



– Részt vettem az ellenállási mozgalomban – jegyzi meg, mintha azt mondaná: aztán becsuktam az ablakot. – Az ember nem nézhette tétlenül, amit ezek művelnek.

Még csak a hangját se emeli följebb, inkább kötelességszerűen sorolja ezeket a tényeket, végre is az ember, ha festő, meg ha nyolcvanesztendős lesz, kénytelen nyilatkozni olykor-olykor, „családomban komoly hagyománya volt a művészetnek, egészen kis koromban elköteleztem magam a festészet iránt, részt vettem az ellenállásban, vércsoportom A, látásom a régi”. Én még szívesen téblábolnék itt, udvarias, rövid válaszai azonban továbblendítenek. Megértettem: úriember nem henceg háborús hőstettekkel.

Akkor jön a Nékosz. Egy-két év csak az életrajzban (egy-két év csak az egész magyar történelemben), mégis hamar kiderül, hogy Papp Oszkár „valóságos” életében a legfontosabb időszak. Itt nincsen szükség kérdésekre, nógatásra. Jókedvűen, minden részletre kiterjedően mesél azokról az időkről, szinte a szemem előtt költözik be megint a Dési Huber István Kollégiumba, amelynek kiötlője, megszervezője, koordinátora és igazgatója volt, az ott történteknek minden pillanatára emlékezik, arra is, honnan szerezték a szalmazsákokat, arra is, mit mondott Révai József, meg arra, mennyit segített a Stefike (Dési Huber özvegye, aki a névadásban is játszott némi szerepet, nemcsak a képzőművészek szövetségében, „meg aztán Derkovits Kollégium már volt”). És mesél az első hónapok nehézségeiről, főiskolás harcairól, évfolyamtársairól, Mácsairól, Csernusról, „Kokas Náciról, Radó Karcsiról, Nagy Laciról” és mind a többiekről. Hatvanéves történetek elevenednek meg a terézvárosi lakásban, vidám anekdoták hangzanak el, Papp Oszkár kipirul szinte az emlékezésben. Sőt, meg is nő egy kicsit. „Pozitív diszkriminációt valósítottunk meg.”

Aztán véget érnek a fényes szelek évei, marad a diszkrimináció. Papp Oszkárt kirúgják a főiskoláról, aztán a Nékosz-központból (amely addigra minisztériumi főosztállyá töpörödött), előbb feketelistára kerül, aztán szürkére. Szabadidős festő lesz belőle, akit nem bénítanak a kor nagyon is bénító elvárásai, aki napközben mondjuk restaurátorként dolgozik, este pedig új világmagyarázatokat keres az elszovjetizált marxizmus helyett. Visszatér gyermekkora nagy élményeihez, Kállai Ernőhöz, Hamvas Bélához, felfedezi az ókori mítoszokat megint, belőlük fölépít egy régi-új világmagyarázatot, és megkeresi ennek festői változatát.

– Ennyi az egész – mondja, és széttárja a kezét.
(2005. szeptember 27.)