Hetilap kereső

Juhász Attila írása

Sokan erősen azonosulnak választott pártjukkal, mégsem bíznak benne: az átlagos magyar választónak ambivalens a viszonya a pártpolitikához. A bizalmatlanság azonban nem nyitott utat új pártok előtt az utóbbi húsz évben, inkább a többpártrendszerből való kiábrándulással járt együtt. A Political Capital sorozatában JUHÁSZ ATTILA ezúttal a pártokról kialakult képet és a pártrendszer változását vizsgálja.

„Demokratikus elituralom alakult ki, intézményes részvételi demokrácia híján csak pártok között lehet választani” – hangzott el nemrég egy budapesti konferencián. Ez a mondat jól mutatja, hogy mára széles körben vált népszerű elfoglaltsággá a pártok elleni általános hangulatkeltés. A gyenge politikai kínálat miatt sokan nem az egyes pártokban látják a hibát, hanem a képviseleti demokráciában. Hódít az a – különben korántsem új – gondolat, hogy a társadalmat vagy a nemzetet úgymond „megosztó” pártok léte minden bajok forrása.


Egyre többen valamiféle idealizált közvetlen demokratikus rendszerben kezdenek hinni, mintha az képes lenne felülírni a tényt: a társadalom egyes tagjainak és csoportjainak érdekei eltérnek egymástól. A pártellenes retorikában ráadásul gyakran maguk a pártok járnak az élen: hol kisebb parlamentet ígérnek, hol felesleges népszavazásokat kezdeményeznek, hol meg kampányellenes kampányt folytatnak – és még hosszan lehetne folytatni a sort.

Jellemző, hogy a politikai szereplők többsége még a „párt” szót sem használja szívesen. A jelenlegi parlamenti erők közül csak a szocialisták és a kereszténydemokraták nevezik magukat pártnak, és a politikai arénába belépni készülő új szerveződések is szívesebben alkalmazzák például a „szövetség” vagy a „mozgalom” kifejezést. Mindezek következtében nem meglepő, hogy a pártok által erősen orientált választók többsége nincs jó véleménnyel a pártokról.

Amiképpen a pártok ellentmondásos viszonyt alakítanak ki önmagukhoz és ahhoz a politikai rendszerhez, amelyben léteznek, úgy a választók is kétlelkűek. A térség országaihoz képest nálunk viszonylag erősnek mondható a választott párttal való érzelmi-személyes azonosulás (azaz a pártosság), ám ez nagyfokú bizalomhiánnyal párosul. Ebből a szempontból a hazai viszonyok meglehetősen sajátosak.

A régebbi demokráciákban a pártosság magasabb mértéke a pártok társadalomba való beágyazódását jelzi, és általában nagyobb bizalommal jár együtt. A pártok ennek megfelelően jól bejáratott módon érik el szavazóikat, akik tisztában vannak azzal, melyik párt felel meg leginkább személyes ízlésüknek és értékválasztásuknak. Magyarországon más a helyzet: a választott párthoz való kötődés magasabb foka nem annyira a pártidentitások stabilizálódását, mint inkább a politikai rendszer konfliktusosságát és a társadalmi törésvonalak mélységét jelzi. Sokak esetében tehát a választott párt iránti egyoldalú szimpátia más pártok erőteljes elutasítottságával jár együtt.

A magyar társadalomban feszülő ellentmondásokat tükrözi a pártrendszer változása is az elmúlt húsz évben. A rendszerváltás eredményeként az egypártrendszerből versengő többpártrendszer alakult ki, amely egyre koncentráltabb lett. Így aztán az 1990-es évekre jellemző plurális modell a 2000-es évek elejére a kétpárti modell irányába tolódott el.