Hetilap kereső

Buják Attila írása

Sokak szerint „új korszak” kapujában állunk. Bár múltjából ritkán tanul az ember, „történelmi déja` vu érzés” azért létezik. Mi az, amit az utcákon ma látunk? Rainer M. János szomorkásan tapasztalja: az '56-os hagyomány sajnos nem éledt újra, ám egy „jóval korábbi korszak” eszmevilága annál virulensebb. Az 1956-os Intézet nemrég kitüntetett főigazgatójával BUJÁK ATTILA beszélgetett.

A rendszerváltás huszadik éve több mint kerek évforduló. Sokak szerint 2010 határpont lesz. Mások tragikus kudarcról is beszélnek.

Én nem érzem kudarcnak a rendszerváltást. Bárhol tartsunk, 1989 a huszadik század legszerencsésebb magyarországi fordulata volt. Persze a kádárizmus kimúlt, s ennek fájdalmas következményei voltak. Vége szakadt az egyenletes, kalkulálható jövőnek, a kiszámítható életstratégiáknak. Ugyanakkor kiemelkedtünk a „történelem alatti” létből. Magyarország a „világ része”, annak minden következményével együtt.

Nehezen alkalmazkodunk?

Vannak területek, ahol minden gyorsan lezárult. Ilyen a politikai rendszer, a gazdasági szerkezet. S van, amiben az átalakulás évtizedekben mérhető. A gondolkodás, a mentalitás, az érintkezési formák átalakulása nemzedékeken átívelő folyamat.

A magyarok nem is szoktak hozzá a sokszoros jövedelmi különbségekhez leggazdagabb és legszegényebb között.

Pedig ez együtt jár a piacgazdasággal. Sokan erre hisztérikusan reagálnak, ami a politikában is „kamatoztatható”.

Kamatozik is.

Akkor sem érzem a rendszerváltást csődnek.

Visszatérő vita: tanul-e történelméből az ember. Durvábban: az ön szakmája praktikusan mire jó?

„Praktikusan” semmire. Az ember közvetlenül nem tanul a történelemből. Ugyanazokat a hibákat követi el.

A reform szó mégis véglegesen diszkreditálódott. Nem véletlen, hogy a várható kampány sarokpontja az állami gondoskodás, a központi irányítás, az oktatás lesz. Egyfajta „lopakodó Kádár-rendszer”.

A reform szó karrierje önmagában is érdekes lejtmenetet mutat. Valaha főleg a reformkorra alkalmazták, és pozitív jelentése volt. Aztán a szocialista rendszerben, a hatvanas évektől új, konkrét értelmet kapott: az élhetőbb szocializmust, a szovjet rendszer „átszabott” verzióját jelentette. A mechanizmust, a Skálát, a háztájit. A „reformoktól” lett Magyarország elviselhetőbb, élhetőbb ország. Ez fordult visszájára most, amikor egyet jelent az átmenet befejezésével, az öngondoskodással, az egyéni felelősségvállalással. Ezért lett mára a szó széles körben gyűlölt fogalom.

Mi az oka a leértékelődésnek?

Húsz év alatt nem sikerült tudatosítani, hogy a szabad ember gazdaságának, életének tudatos szervezője, országának felelős polgára lehet.

A reform szónak tehát befellegzett. És olyan elfeledett fogalmak „töltik ki az űrt”, amelyekről azt hittük, alig léteznek. A „Szent Korona-tan”. A közbeszédbe beszivárgó antiszemita szóhasználat. A „cigánybűnözés”. A „határozott csendőrség”. A „véderő”. Mi ez? Történelmi hordalék?

Az. Akik pedig használják e szavakat, jobbára azt sem tudják, mit jelentenek. Olvasni nem olvastak róla. Afféle „mélyfagyasztott áru”. A fogalmak tisztázása 1945 után elkezdődött, de a diktatúra elvágta a párbeszéd fonalát. Mindent hivatalosan „deklarált”. A vége az lett, hogy a rendszerváltás után – a szólásszabadsággal (vissza)élve – ósdi fogalmak „olvadtak ki”. És most együtt kell velük élni, mint a baktériumokkal.

Amikor darutollas, zekés, mentés, bakancsos milíciák utcai menetelését látjuk, úgy érezzük, nemcsak ’56 szellemétől kerültünk fényévekre, hanem 1989-től is. Ezek nem a svájcisapkás „pesti srácok”. Ez Prónay és a „nemzeti hadsereg”.

Ráadásul a jelmezek viselői sem békés, jó szándékú fiúk. Alaktalan, frusztrációból táplálkozó agressziót érzek bennük.

Tamás Gáspár Miklós mondta: a félmilliós szavazótábor zöme megtévesztett ember, aki kétségbeesésében csapkod, dühöng kiutat keresve.

A történelmi maszkabál rendezői tudatosan verik át őket. A rettegésre játszanak. A „tábor” ehhez partner.

A forradalom nem „hibernálódott”? Abból miért nem lett „mélyfagyasztott áru”?

Fájdalmas kimondani, de 1956 ma – és régóta – tetszhalott. Nem élte túl az évtizedeket, de lehet, hogy még újjáéled. ’56 közvetlen, szociális demokráciája nem ad választ a mai kérdésekre. 1933 (vagy 1920) viszont dermesztő módon fennmaradt. A csendőrség, a keresztény kurzus, úgy látszik, élő „hagyomány”.

Térjünk vissza a tudományhoz. Korábban ’56-tal foglalkozott, Nagy Imréről írt könyvet. Most mintha mégis a Kádár-kori titkosszolgálatok működési mechanizmusai érdekelnék. Amit a politika elszabotált, a történészekre maradt?

Az állambiztonság működésének kutatása csak „terepgyakorlat” volt. De erről a terepről jó időre levonulok.

Találkozott a levéltárban „jó baráttal” is?

Sajnos igen. A ’89-es projekt kapcsán bukkantak fel az iratanyagban az „ismerős nevek”. Akkor éreztem, mennyire taszít ez a világ, ez a közeg, maga a gondolkodásmód is.

Hogy tanulnak-e az emberek a történelmükből, arról beszéltünk. Történelmi déja` vu élmény mégis létezik. Amikor felbukkannak az árpádsávok, a „furcsa egyenruhák”, sokan beleborzonganak.

A történelemmel foglalkozó ember érzékenyebb is erre. Értem is a szorongás okát.

Döntő kérdéshez értünk: tolerálható-e, hogy visszaéljenek a demokrácia eszközeivel, a szólásszabadsággal, a gyülekezési joggal?

Ezek minden időben fontos értékek. Sokan sok mindent áldoztak fel értük. Óvakodnék attól, hogy lelkiismeretlen alakok miatt korlátozzuk az alkotmányos jogokat.

Akkor mi a megoldás?

Gyakran érvelnek a jogszűkítés mellett. Szerintem tévednek. Jogszűkítéssel a jogsértő beszédnek már nem szabhatunk gátat.

Jó. Ha valakinek eltérő történelemképe van, elfogadom. Ha egy kurzus Tisza-szobrot avat, tegye. De az éj leple alatt elkövetett faji alapú orgyilkosság „más kategória”. És nem hiszem, hogy nincs benne propagandaszál.

Egyet is értünk. Ám ez nem a demokratikus jogokkal függ össze. Az állami intézményrendszer gyöngesége és következetlensége az ok. A rendőrség, a bíróság, az ügyészség zavart működése. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: mennyire „szint alatt” teljesítenek azok az intézmények, amelyeknek a demokráciát kellene megvédeniük. Nem a szólásszabadságot kell megkurtítani. Az utcai randalírozót, a gyújtogatót kell öt perc alatt a sittre vágni. Ha valakinek, a bírának szüksége van bátorságra, demokratikus meggyőződésre. Ha rátámadnak a demokrácia intézményeire, nem a legenyhébb büntetési tétellel élnék.

Végül is évekre szólóan ez volt az utolsó alkalom, hogy ön kitüntetést kaphatott.

Nem is gondolkodtam ilyesmin.

De az utalást érti.

Persze. Foglalkoztat, mi lesz az 1956-os Intézettel.

Mert 1998-ban „voltak gondjaik”. Hasonló „jóra” számít?

Nem tudom. De hogy aggódom, az természetes.