Hetilap kereső

A márciusi kitüntetettek között – örömünkre – többen is akadtak, akik az elmúlt években megtisztelték lapunkat jelenlétükkel. Ezekből az írásokból – interjúkból, portrékból – válogattunk most részleteket, abban a reményben, hogy a munka közben elmondott gondok, gondolatok talán érdekesebbek, mint az ünnepi percek kötelező optimizmusával fogalmazott vasalt mondatok. A cikkek szerzői: Sztankay Ádám, Buják Attila, Karácsony Ágnes, Jolsvai András.

Visszatérő vita: tanul-e történelméből az ember. Durvábban: az ön szakmája praktikusan mire jó?

– „Praktikusan” semmire. Az ember közvetlenül nem tanul a történelemből. Ugyanazokat a hibákat követi el.

A reform szó mégis véglegesen diszkreditálódott. Nem véletlen, hogy a várható kampány sarokpontja az állami gondoskodás, a központi irányítás, az oktatás lesz. Egyfajta „lopakodó Kádár-rendszer”.

– A reform szó karrierje önmagában is érdekes lejtmenetet mutat. Valaha főleg a reformkorra alkalmazták, és pozitív jelentése volt. Aztán a szocialista rendszerben, a hatvanas évektől új, konkrét értelmet kapott: az élhetőbb szocializmust, a szovjet rendszer „átszabott” verzióját jelentette. A mechanizmust, a Skálát, a háztájit. A „reformoktól” lett Magyarország elviselhetőbb, élhetőbb ország. Ez fordult visszájára most, amikor egyet jelent az átmenet befejezésével, az öngondoskodással, az egyéni felelősségvállalással. Ezért lett mára a szó széles körben gyűlölt fogalom.

Mi az oka a leértékelődésnek?

– Húsz év alatt nem sikerült tudatosítani, hogy a szabad ember gazdaságának, életének tudatos szervezője, országának felelős polgára lehet.

A reform szónak tehát befellegzett. És olyan elfeledett fogalmak „töltik ki az űrt”, amelyekről azt hittük, alig léteznek. A „Szent Korona-tan”. A közbeszédbe beszivárgó antiszemita szóhasználat. A „cigánybűnözés”. A „határozott csendőrség”. A „véderő”. Mi ez? Történelmi hordalék?

– Az. Akik pedig használják e szavakat, jobbára azt sem tudják, mit jelentenek. Olvasni nem olvastak róla. Afféle „mélyfagyasztott áru”. A fogalmak tisztázása 1945 után elkezdődött, de a diktatúra elvágta a párbeszéd fonalát. Mindent hivatalosan „deklarált”. A vége az lett, hogy a rendszerváltás után – a szólásszabadsággal (vissza)élve – ósdi fogalmak „olvadtak ki”. És most együtt kell velük élni, mint a baktériumokkal.

Amikor darutollas, zekés, mentés, bakancsos milíciák utcai menetelését látjuk, úgy érezzük, nemcsak ’56 szellemétől kerültünk fényévekre, hanem 1989-től is. Ezek nem a svájcisapkás „pesti srácok”. Ez Prónay és a „nemzeti hadsereg”.

– Ráadásul a jelmezek viselői sem békés, jó szándékú fiúk. Alaktalan, frusztrációból táplálkozó agressziót érzek bennük.

Tamás Gáspár Miklós mondta: a félmilliós szavazótábor zöme megtévesztett ember, aki kétségbeesésében csapkod, dühöng, kiutat keresve.

– A történelmi maszkabál rendezői tudatosan verik át őket. A rettegésre játszanak. A „tábor” ehhez partner.

A forradalom nem „hibernálódott”? Abból miért nem lett „mélyfagyasztott áru”?

– Fájdalmas kimondani, de 1956 ma – és régóta – tetszhalott. Nem élte túl az évtizedeket, ám lehet, hogy még újjáéled. ’56 közvetlen, szociális demokráciája nem ad választ a mai kérdésekre. 1933 (vagy 1920) viszont dermesztő módon fennmaradt. A csendőrség, a keresztény kurzus, úgy látszik, élő „hagyomány”.
(2009. október 23.)