Hetilap kereső

Pungor András írása

„Szocreál tablók alatt Kossuth-címert árusítanak” – így kezdődött a rendszerváltás, szinte észrevétlenül, a dunaújvárosi kohók lábánál. De már tudósított róla az MDF első lapja. A többi ellenzéki újság sem maradt le. Beszámoltak a párttá alakulás gyötrelmeiről éppúgy, mint a névtelen fenyegető levelekről és Deutschék zajos prágai látogatásáról. A korabeli félamatőr kiadványokat, röplapokat PUNGOR ANDRÁS böngészte át.

„Az ország nem veszhet el” – írta Bíró Zoltán a Magyar Demokrata Fórum Országos Gyűlésének lapjában, amely ’89. március 11-én került ki a nyomdagépből. „Új politika kell, mert kis híján belepusztulunk már a tehetetlenség és a középszer uralmába” – kesergett az MDF későbbi, átmeneti elnöke.

Mára megsárgult a papiros. Anno a Tudósítások Kiadó felelt érte. Pénzt pironkodva fogadott csak el az akkori MDF. Címoldalon mentegetőztek a lapkészítők: magas a nyomdaköltség, 16 forintot is el kell kérniük a kiadványért. „Ehhez az újsághoz (már) nem kellett lapengedélyt kérni. Ez a lap nem lap. Nem is folyóirat. Az újság, amit a Tisztelt Olvasó a kezében tart: tájékoztató jellegű kiadvány.” Vagyis nem adómentes. 640 ezer forintot fizettek be utána az államkasszába.

„Megint egy zsák pénz, aminek nem tudjuk, mi is lesz a sorsa” – mérgelődött szerkesztőségi cikkében Hajdú Demeter Dénes, az MDF korabeli pénzügyi és számviteli vezetője.

Roskadozott a rendszer. Pozsgay Imre a 168 órának nyilatkozva népfelkelésnek nevezte ’56-ot.
Fel is hördült az „egypárt”, korgott a népgyomor.

„Pörköltvilágban élünk, nem gulyásban. És most már abban sem. Mert már csak lézeng a hús a levesünkben – panaszolta cikkében Csurka István. – Nemcsak a munkánk gyümölcseit, krumplinkat, répánkat, asszonyaink gyúrt tésztáját, gondos munkával felnevelt borjaink húsát, hanem a türelmünket is belefőzték már ebbe a szomorú hamisgulyásba.”

Bizakodásból, áruból, pénzből nagy volt a hiány.

A Levelek Lakitelekre rovatban jelentkezhettek az MDF „munkáslevelezői”. Úgy áradt a panasz, mint tetőkről a hólé: „Sokan várakozó álláspontra helyezkednek, mert tartanak egy esetleges retorziótól, kiölték belőlünk a hitet, és fokozatosan váltunk passzív szemlélőkké.”

A fórumos riporter a dunaújvárosi vasműben járt. „Hová lett a hely szelleme? A szocreál freskók alatt Kossuth-címert árulnak” – nézett nagyot az egykorvolt Sztálinvárosban.

Cikkében Sáfár Richárd villanyszerelő így bizonytalanodott el: „Az én generációm nyugdíjaztatásra készül. De ismerve a jelenlegi nyugdíjrendszert, mire számíthatok?”

Legfeljebb a tartalékokra. Ügyeskedett a Kádár-rendszerben szinte mindenki. És talált rá magyarázatot is. „Talán valamiféle Nagy László-i, hetyke keserűségből: Tyuhahé? Rókaprém? Más is kurva, nemcsak én” – olvashatjuk Dénes János gyógyszeripari szakmunkás és MDF-tag poétikai „mélyelemzésében”.

Mozgalom legyünk, vagy „csak” párt? Ez volt az első számú „politikai vitatéma”. Rágták a gittet a budapesti Fáklya Klubban. Óvatoskodott a tudósító: „A falakon a ruhatárnál több helyen tábla: a zsebekben elhelyezett tárgyakért felelősséget nem vállalunk. És a fejekben zsongó gondolatokért?”

„Parttalanul áradó” hozzászólások váltogatták az indulatos, átgondolatlan hordószónoklatokat. Bíró exelnök zárta az összejövetelt: „Érthető is, ha vitáinkat ellentmondások jellemzik. Mozgalmunk a tisztes útkeresésnél tart, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne meg az eszmei kohézió.” Akkor még meg is volt.

Ahogy a névtelen levelekben is, amelyeket a liberálisok kaptak. Ezekben a halálos fenyegetés volt az összetartó erő.
A Szabad Demokraták című lap 1989-ben közölte Solt Ottiliának és Somogyi Jánosnak a főügyészséghez adresszált feljelentését. „Logni fogtok, meghaltok mind, halál vár rátok, ütött az utolsó orátok” – írták az állampárti Anonymusok Tamás Gáspár Miklósnak, Magyar Bálintnak, Eörsi Istvánnak s tucatnyi SZDSZ-es alapítónak címezve.
A gyilkos indulatú levélírókon TGM ironizált. „Újságból kivágott betűkből volt összeragasztva a szöveg. Fölteszem, azért sértették meg a magyar helyesírást – logni –, mert az aznapi Népszabadság címbetűi között nem volt hosszú ó.”

Tamás Gáspár Miklóst elgondolkodtatta a „tömör bírálat”: „A Névtelen Levélíró Párt úgy véli, hogy kifogyott az érvekből. Továbbá: a Névtelen Levélíró Párt azt gondolja, hogyha ez így megy tovább, veszélybe kerül. Azt gondolja, számára a politika lehetőségei kimerültek: mi a hatalmat akarjuk, erre esélyünk van, s ezt az esélyt megtorlásra akarjuk használni.”

Demokráciát kívánnak az ellenzéki erők, hogy ne kelljen senkitől se félni – adott leckét TGM az Anonymusoknak.
A névtelen írásokon látszott: haldoklik az államszocializmus.

Vajon igazak voltak a Kádár-rendszert jellemző szavak? A Szabad Demokraták címoldalán maga Václav Havel, a korszak politikai ikonja kutatta a szocializmus kifejezés fejlődéstörténetét.

„Különös dolog történt: egy igen hosszú és alaposan összekuszált fejlődés olyan helyzetbe torkollott, amikor ez a hajdan tömegeket feltüzelő szó immár nem több egy hazug kulcsszónál.”

Ugyanott Konrád György Václav Havelt „elemezte”. A lap közölte beszédét, amelyet a demokratikus szervezetek Vörösmarty téren tartott nagygyűlésén 1989. március 2-án mondott el. A szövegben nincs politikai jelszó, se pártszlogen. Adoma überelt adomát. Ettől volt szórakoztató.

Konrád szerint a cseh forradalmár nem forradalmár, de még Don Quijote sem. Mesélt 1970-es prágai találkozásukról. A cseh író sztorizott neki: 1968-ban egy szovjet páncélos nem bírta türtőztetni magát, bele-belelőtt a Havel nagymama plafonjába. Az idős hölgy az alkóvban kuporgott, félt előjönni. Közbelépett az íróunoka. „Elmagyarázta a tényállást a tankosoknak. Két ellentétes igény között megtalálták a modus vivendit. Esténként, ha már nem lőnek többet, a tankparancsnok felmegy a nagymamához és jelenti, hogy most már nyugság lesz, mehet biztonságban a nagyszobába.”

Konrád saját adomával is előállt: „Csobánkán egy bérelt parasztház padlásán 1979 nyarán megtaláltam három sértően ódivatú, bunkó nagyságú lehallgató tárcsát az agyagba finoman beletemetve a mennyezetdeszka fölött. Mit tesz a magamfajta ember egy ilyen ormótlan jószággal, kivált, ha dolgozni akar? Bedobja a lomszekrénybe. [...] Néhány nap múltán az a kis alkalmatosság már nem volt a szekrényben.”

Mit csinált Havel hasonló esetben? A sajátját eladta az ócskapiacon.

A halódó hatalom tiltotta-tűrte az ellenzéki pártcsírákat, de akadt „fontosabb” dolga is. Az MSZMP Pártviták című kiadványának 1989-es első száma „a munkahelyi és lakóterületi pártalapszervezetek szerepével és feladataival, a párt választási rendjével” foglalkozott. 810 ezer példányban. Vitára invitálta az MSZMP tagságát. Mintha megállt volna az idő.

„A pártnak a jövőben céltudatosabban kell törekednie arra, hogy a társadalom életének minden területén – így a munkahelyeken, lakóterületen – hatékonyabb politikai munkával, dinamikusabb kezdeményezéssel legyen jelen.”
Hiába minden. Év végére a négyigenes népszavazás eredménye miatt szemétbe dobhatták az összes pártpapirost. A referendum második kérdése ugyanis így szólt: „Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?”
Átütő fölénnyel győztek az igenek. Na meg a józan ész és az ellenzéki propaganda.

A liberálisok röplapja szerint a gazdasági bajok fő oka az állampárt munkahelyi hatalma. „Mert a többpártrendszerben a munkahelynek nem szabad pártharcok színterévé válnia.” Nem is vált azzá. A gyárakból kiseprűzték az MSZMP-t, a munkásőrséget. Egy volt az ellenzéki jelszó. Még vidéken is.

Stencilezett röplapján az MDF szombathelyi szervezete a munkahelyi „párttalanítás” mellett korteskedett. „Múljék el a félelem és a gyanakvás légköre városunkban” – írták. Elmúlt.

„Nem akarunk piros folyókat látni” – gépelték a röpiratra. Ez nem jött be. Bár rövidesen a magyar üzemek nem vagy csak alig szennyezték a vizeinket, húsz év múlva már habzott a Rába az osztrák bőrgyárak miatt.

1989-ben egy másik szomszédos ország kommentárjaiban a Fidesz lett a főszereplő. „Fiatal bikaborjaknak” titulálták Deutsch Tamást és barátait a csehszlovák sajtóban. 1989. augusztus 21-én a ’68-as bevonulásra emlékeztek a prágaiak. Megjelentek a fiatal demokraták is. A Fidesz Pressben Gyurcsány későbbi kultuszminisztere, Bozóki András írt a prágai tüntetésről és a magyarok őrizetbe vételéről.

A szerzőnek a fekete dobozos Pesthy László mesélte: „A tüntetés öt órakor kezdődött. Alig két percet videózhattam csupán, mert ketten hozzám léptek, és egy rendőrautó felé tuszkoltak bennünket. Először magasra tartottam a kamerát, majd amikor már erre nem volt mód, utolsó pillanatban átdobtam egy magyar lánynak.”

Wachsler Tamás vette át a szót: „Pedig valójában ez az atrocitás adta a jelet. Az összecsődült tömeg kiáltozni kezdett. [...] Farmerdzsekim alatt szorítottam a Fidesz transzparensét, és attól féltem, hogy még azelőtt lebukom, mielőtt kifeszíthetnénk. Aztán eljött a pillanat. Hirtelen kihajtottuk, és néhány másodpercig mindenki láthatta cseh és magyar nyelven írt szövegünket: Virággal jöttünk, nem tankkal!”

Aztán letartóztatás, fogda, gyorsper, kiutasítás. Forradalmi volt a hév, partizános a romantika.

Fórumos lap, liberális újság, Fidesz Press. Ma már sárga, gyűrött, ’89-es papirosok.
Pedig tiszta lappal indultak.